A világ számos pontján a mai napig gyakorlat, hogy a siketként diagnosztizált gyermekek szüleit a szakemberek arra bátorítják, hogy a gyermekükhöz minél többet beszéljenek, s mellőzzék a jelnyelv használatát, és a természetes gesztusokon túl ne alkalmazzanak vizuális-gesztusos inputot. Ezt azzal indokolják, hogy a jelnyelvet rivális ingersorozatnak tartják, amely akadályozza a hangzó nyelv elsajátítását. Napjainkban a siket gyermekek korai fejlesztésében és oktatásában Magyarországon és több más országban az ún. auditív-verbális vagy a naturális auditív-verbális terápia vált uralkodóvá, amely a hallásra alapoz, s amelynek fontos eleme a hallásjavító eszközök, illetve a műtéti eljárás (cochleáris implantáció, CI) alkalmazása, valamint a szülők (hangzó) anyanyelvére hivatkozva idegen nyelvként címkézett jelnyelv alkalmazásának a kerülése (l. pl. Lukács–Détár 2023). A naturális jelző arra utal, hogy a terápiában a természetes módon, „a hétköznapi nyelvi és akusztikai környezet”-ben zajló hallásfejlesztést támogatják (Lukács–Détár 2023, 10). Ily módon ez a terápia egy eleve hozzáférhető nyelv mellőzésével végez nyelvi fejlesztést. Noha a hallásjavító eszközök fejlődése segítséget jelent a hallásmaradvány hasznosításában, a halló családban nevelkedő siket gyermekek sokszor a diagnózis után sem részesülnek teljes mértékben hozzáférhető vizuális nyelvi ingerekben. Ezek a gyerekek a speciális óvodába vagy iskolába kerülve találkozhatnak először a jelnyelvvel (integrált, inkluzív nevelés során erre nincs esély). Ebben az esetben általában olyan gyermek modellek segítségével kezdik el elsajátítani a jelnyelvet, akik még nem tudják a felnőtt mintáknak megfelelően használni a nyelvet, illetve akik még nem rendelkeznek a felnőttekéhez hasonlóan gazdag nyelvi repertoárral. Ezeket a gyerekeket nem anyanyelvi jelelőként szokták címkézni, azonban a jelnyelv számukra is elsődleges nyelvnek számít (Szabó 1999; Bartha–Hattyár 2002; Bartha et al. 2006; Lu et al. 2016). Számos vizsgálat kimutatta, hogy nyelvelsajátítás érzékeny periódusának elszalasztása behozhatatlan hátrányt eredményez a nyelvi rendszer kiépítése terén (Kyle 1994; Fischer 1998; Newport–Supalla 1999), ami több évtizednyi jelnyelvhasználat után is mérhető.