Ahogy azt fentebb láttuk, a felnőtt siketekkel végzett kutatások igazolják, hogy a koragyerekkoron túl elsajátított nyelv élethosszig tartó használata sem ruházza fel a jelelőket anyanyelvi készségekkel (Mayberry 2010; Lu et al. 2016). Azonban nemcsak az elsajátítás ideje, hanem az input minősége is lényeges kérdés. Lu és munkatársai (2016) összehasonlító vizsgálatukban, amelyben képmegnevezéses tesztet alkalmaztak, illetve szülők és gyerekeik között zajló spontán társalgásokat elemeztek, arra a következtetésre jutottak, hogy „a nem optimális első nyelvi kitettség befolyásolja a fonológiai fejlődést még azoknak a gyerekeknek az esetében is, akik fiatalkortól fogva ki vannak téve jelelésnek” (Lu et al. 2016, 550). Az összehasonlításban halló szülők siket gyerekei (2;10–5;0) és siket szülők siket gyerekei (2;5–5;3) vettek részt. A halló szülők a születésétől fogva angolul beszéltek a siket gyerekükkel, és a 6 hónapos kor körüli diagnózis után fokozatosan kezdtek jelelni (épp tanulva a brit jelnyelvet, BSL-t). A siket szülők siket gyerekei mennyiségileg nagyobb inputot kaptak (bár itt a szókincsen belül a jeltípusokban nem volt különbség, a tokenekben igen). A mennyiségi különbség mellett azonban a halló szülők jelnyelvhasználata egyszerűbb is volt, kevésbé fluens és kevésbé változatos a siket szülőkéhez képest, akiké terjengősebb, változatosabb és koartikuláltabb volt, illetve több kézformatípust tartalmazott. A halló szülők siket gyerekei továbbá nemigen láttak felnőtt-felnőtt jelnyelvi interakciót. A képmegnevezési feladatban a halló szülők siket gyerekei sokkal többször nem tudtak válaszolni. A két gyerekcsoportban tapasztalható hibák eltérőek voltak: a siket szülők gyerekei főként szemantikai helyettesítéseket alkalmaztak (FOX ’róka’ helyett DOG ’kutya’), illetve egy‑egy fonológiai paraméter helyettesítését; továbbá több egyedi kézformát alkalmaztak, mint a halló szülők siket gyerekei. A kézforma-helyettesítések nagyobb aránya valószínűleg segíti a gyerekeket abban, hogy jobban elsajátítsák a kézformák funkcióját a jelentésalkotásban – ez feltehetően egy rendkívül fontos fejlődési mérföldkő a felnőttekre jellemző kézformák kialakítása előtt. A jelelő halló szülők gyerekei kisebb fonológiai repertoárral rendelkeztek, ami kevesebb kézformakontraszt ismeretét is jelentette, s elképzelhető, hogy ők egy kisebb fonológiai rendszert építenek ki addigra, amikor a fokozott fonológiai szenzitivitás csökkenni kezd. Ehhez a lehetőséghez kapcsolódóan a percepciós vizsgálatok azt sugallják, hogy a szórványosabb nyelvi input gátolja a kategorizálást, ez viszont az érzékenység fenntartását eredményezheti. Az eredmények alapján arra is következtetnek a szerzők, hogy noha a halló szülők használtak jelnyelvet az érzékeny periódusban, a nyelvelsajátítás folyamata így is megkésettnek számít, illetve a közvetlen nyelvi környezet a halló szülők siket gyerekei számára nem megfelelő (Lu et al. 2016).

Schick és munkatársai (2007) szerint pedig, mivel a siket gyerekek halló szülei által biztosított nyelvi input általában igen szegényes, ezen gyerekek tudatelméleti fejlődése is megkésett, azaz annak felismerése, hogy másoknak lehet a sajátjuktól eltérő meggyőződése, csak későn alakul ki.

Lillo-Martin és Henner (2021), áttekintve számos korai és kései jelnyelv-elsajátításról szóló nyelvfejlődési tanulmányt, azt a következtetést fogalmazza meg, hogy a jelnyelvnek való korai kitettség egy jelelésben gazdag (signing-rich) iskolai elrendezésben magas szintű fluenciát eredményezhet mind jelnyelven, mind hangzó nyelven, továbbá hogy a halló szülők siket gyerekei számára ez a fajta iskolai környezet segíthet a nyelvi fejlődési különbségek kiegyenlítésében. Ennek jelentősége pedig (többek között a kognitív fejlődésre, az ismeretszerzésre gyakorolt pozitív hatása miatt is) felbecsülhetetlen még akkor is, ha nem minden nyelvi különbség egyenlíthető ki teljesen. Ilyen jelelésben gazdag környezetet biztosítanak a jól működő kétnyelvű programok (ezekről l. Bartha 2004).