Az analógiák sohasem teljesek, de a jó analógiák termékenyítően hatnak, és további ötleteket adnak. Egbert Giles Leigh 1971-ben vetette fel, hogy a gének lényegében egymást tartják kordában az organizmuson belül azáltal, hogy ha mutáció révén keletkezik egy gén, amelyiknek „nem tetszik a rendszer”, akkor azonmód szembe találja magát az összes többi gén érdekközösségével, abban az értelemben, hogy elvben bármelyikükben megjelenhet egy olyan ellen-mutáció, amelyik védekezik a közérdeket sértő gén ellen. Ezt nevezte Leigh a „gének parlamentjének”. Joan Strassmann és David Queller továbbgondolta ezt az analógiát abból a szempontból is, hogy mit is nevezünk organizmusnak. Sokaknak talán először az élettani integráció, vagy az oszthatatlanság (individualitás), vagy a genetikai egyediség jut az eszébe, de ezek alól nem nehéz kivételt találni. Quellerék amellett érvelnek, hogy az organizmus olyan alacsonyabb szintű egységek rendszere, melyben a kooperáció nagyon erős és a a valóban megjelenő konfliktusok szintje igen alacsony. Ezek azonban olyan bélyegek, amelyek maguk is az evolúció során jelennek meg. Így – összhangban a TS1-TSB-TS2 modellnél mondottaknál – bizonyos leszármazási vonalak mentén új organizmusok keletkeznek. Nincs még olyan elmélet, amely mennyiségivé, vagy – ideális esetben – mérhetővé tenné ezeket a kritériumokat, de azt viszonylag megbízhatóan mondhatjuk, hogy a kékbálna, a mamutfenyő vagy az ember „telivér” organizmusok, mert komponensei nagyon együttműködők, és az organizmuson belüli konfliktus kicsiny. Fontos megjegyezni: nem azt kívánjuk, hogy ne legyen konfliktus, mert ilyen gyakorlatilag nem létezik.