Kuliffay Beniczky Irma neve leggyakrabban több évtizedes kalendáriumszerkesztői munkája kapcsán merül fel. Kétségtelen, hogy a Magyar Nők Házi Naptára (1868–1911) a legsikeresebb és leghosszabban fenntartott vállalkozása volt, melyet 1902-ben bekövetkezett haláláig kézben tartott.1 Munkásságának egyéb aspektusairól Mikos Éva Egy nemesasszony esete a popularitással című tanulmányában ad tömör áttekintést, a szerző bemutatásában elsősorban erre támaszkodtam. Kuliffay Beniczky Irma – vagy ahogyan írói nevét többször használta, K. Beniczky Irma – regényíróként indult az 1860-as években, később azonban lapszerkesztéssel, újságírással, fordítással és átdolgozásokkal kereste a kenyerét. Pályája sok tekintetben hasonlít Jósika Júlia írói pályájához: főnemesi családból származott, de fivérét, Beniczky Lajost szabadságharcos szerepvállalása miatt (honvédezredes volt) vagyonelkobzásra ítélték, ami hozzájárult a család elszegényedéséhez. K. Beniczky Irma Kuliffay Ede drámaíróval kötött házassága után polgári életmódot élt.2 A Jósika házaspárhoz hasonlóan az írás számukra is nagyon fontos bevételforrást jelentett, az anyagi megfontolások így komoly szerepet játszottak K. Beniczky Irma téma- és műfajválasztásaiban. 1870-től állt Heckenast Gusztáv alkalmazásában, aki tanácsadó és ismeretterjesztő kiadványok írásával bízta meg,3 majd amikor 1873-ban Heckenast eladta vállalatát a Franklinnak, K. Beniczky Irma is átkerült ide4 – valószínűleg ők bízhatták meg a Pályavezető átdolgozásával is. Habár K. Beniczky Irma nem írt előszót az új kiadáshoz, melyben Jósika Júliához hasonlóan a kiadói megrendelésről nyilatkozhatott volna, azért vannak jelei a Franklin által támasztott elvárásoknak a szövegben. Az Olvasás és olvasmány című fejezetben – amely az 1862-es kiadás Olvasás fejezetéből alig tartott meg valamit – a fiatal lányok lelki-szellemi-erkölcsi fejlődése szempontjából hasznos könyvek kiválasztásában egészen kézzelfogható tanácsot ad:

 

Az 1885-ös változat reagál a közben eltelt idő alatt bekövetkezett változásokra a társasági életben és az időközben megsokasodott tanácsadó könyvek és illemkönyvek támasztotta új igényekhez is alkalmazkodik. K. Beniczky Irma több teljesen új tematikus fejezettel egészítette ki a kötetet, ilyen például az egymás után álló Hangverseny és színház, Tánc és bál és Jégen. Ezek közül az első kettő olyan szórakozási lehetőségekkel kapcsolatos illemszabályokról okítja a fiatal lányokat, amelyek az 1863-as eredeti kiadás idején is részét képezték a társasági életnek – ha Jósika Júlia nem is szentelt nekik ebben a formában külön fejezetet. Épp ezért a harmadikat tartottam közelebbi vizsgálatra érdemesnek, hiszen itt magyar viszonylatban új keletű kikapcsolódási módról és a nyilvánosság egy új teréről van szó. Jósika Júlia 1863-as könyvében még egyáltalán nem tesz említést sportról vagy a testedzés bármely formájáról. A korcsolyázásnak városi környezetben nem volt nagy hagyománya Magyarországon.7 Kresz Géza (orvos, a magyar mentőszolgálat megalapítója ) 1869-ben hozta létre a Pesti Korcsolyázó Egyletet, de ehhez eleinte hirdetések útján is nehezen talált tagokat.8 Kezdetben az illem tiltotta a nőket az efféle nyilvános sporttól, azonban miután Eötvös József báró lányai az első nők között léptek a jégre, egyre több arisztokrata család engedte a lányokat, asszonyokat is bekapcsolódni a korcsolyázás jelentette örömökbe.9 1876-ban átadták a Lechner Ödön által tervezett korcsolyacsarnokot is,10 és a következő évtizedekben a korcsolyázás országszerte egyre népszerűbb téli kikapcsolódássá vált. A jégpálya egyben az ismerkedés új színtere is lett a fiatalok számára, akiknek korábban a bálok jelentették a társadalmilag jóváhagyott érintkezési lehetőséget – szoros családi felügyelet mellett. Nem véletlen, hogy a fiatal lányoknak szóló tanácsadó könyv is foglalkozik a korcsolyázás illemszabályaival, hiszen itt a bálokhoz képest szabadabban, lazább felügyelet mellett találkozhattak egymással fiatal lányok és udvarlóik. A jégen a lányokat kísérő anyáknak, nagynéniknek vagy nevelőnőknek alig lehetett esélyük a tömegben szorosan követni védenceiket, gyakran csak a pálya széléről, a melegedőből nézték a korcsolyázókat. A Vasárnapi Ujság például így ír 1884-ben a korcsolyázás adta lehetőségekről az ifjúság számára:

 

Szerkezetileg vannak hasonlóságok Jósika Júlia 1863-as könyvével, a családi és társasági élet színtereivel, a fiatal lány kötelességeivel, erényekkel és jellemhibákkal kapcsolatos fejezetek hasonló logikai ívet rajzolnak ki, mint a forrásszövegnek tekintett kötetben, azonban a szövegszerű azonosság csupán mondattöredékekre vagy rövidebb bekezdésekre terjed ki. Ilyen részleges azonosság található az első fejezet első mondatában:

 

A nőnevelési tanácsadó könyvekben reprezentált női szereprepertoárt illetően csak kevés elmozdulás érzékelhető a két kiadás között eltelt húsz évben. Feleség, anya, a házi tűz őrzője, a család összetartója – ezek az elsődleges szerepek, amelyekre a nevelési tanácsadó könyvek felkészítik a világba lépő fiatal lányokat. Az önálló megélhetés megteremtésének gondolata mindkét kiadványban csak mellékesen jelenik meg a család vagyonvesztése, illetve a férj betegsége vagy halála miatt egyedül maradó családanya talpon maradásának zálogaként (ez közös vonás a két kiadványban): a művészi tehetség piacosíthatóságaként (1863-as kiadás) és a tanítónői, nevelőnői pálya választásának lehetőségeként (1885-ös kiadás). Így fogalmaz Jósika Júlia a Tehetségeink kimívelése című fejezetben:

 

Az 1863-as és 1885-ös Pályavezető összevetésének egyik legfontosabb kérdése a szerzőség. A szövegek között olyan csekély a szó szerinti egyezés, hogy ha Jósika Júlia neve nem szerepelne a címlapon, K. Beniczky Irma művének hatástörténetébe bekerülne ugyan – főleg a tematikus és strukturális hasonlóságok okán –, de bajosan lehetne annak a második kiadásaként értelmezni. A kiadó nem pusztán Jósika Júlia nevével reklámozta a kiadványt, de az újságokban megjelent hirdetések tanúsága szerint Jósika Júlia könyvben elhelyezett arcképével csalogatták a vásárlókat.18 Amit a kiadó korszerű átdolgozásnak nevez, az valójában egy új könyv egy régi márkanév alatt eladva. Az 1880-as években az illemkönyvek és tanácsadó könyvek piacán nem volt szokatlan a szerzőség lazább értelmezése az eladott példányok számának növelése érdekében. Török Zsuzsa Wohl Janka Illem című, sok kiadást megért, eredetileg 1880-ban megjelent könyve kapcsán fogalmazta meg kételyeit a szerzőséggel kapcsolatban. Török szerint elképzelhető, hogy Wohl Janka a neve alatt megjelent illemmel, lakberendezéssel, szépségápolással és kertészkedéssel kapcsolatos tanácsadó könyvek kiadásában valójában nem szerzőként, hanem szerkesztőként, illetve az Athenaeum kiadó kapcsolattartójaként játszott szerepet.19 A Franklin tehát valószínűsíthetően egy meglévő kiadói gyakorlatot alkalmazott a híresebb, eladhatóbb szerző nevének feltüntetésével és az egyik legelső magyar nyelven írt, magyar olvasóközönségre applikált nőnevelési tanácsadó könyv újrahasznosításával egy „korszerű átdolgozásnak” nevezett új kötet kiadása által. Mindez üzleti szempontból logikus lépésnek tűnik, az viszont még így is különös, hogy hogyan lehetett 1885-ben egy addigra már húsz éve nem publikáló szerző neve még mindig eladhatóbb, mint az 1860-as évek óta töretlenül aktív kolléganőjéé? Nem tudok teljes bizonyossággal választ adni erre a kérdésre, de a következőkben olvasható recepciótörténeti áttekintés talán közelebb visz a Jósika Júlia-féle Pályavezető népszerűségének megértéséhez.

1888-ban, a Pályavezető első megjelenése után huszonöt évvel Szaák Lujza, a Jósika házaspár műveinek lelkes, ám amatőr kutatója, hétrészes cikksorozatot publikált a Győri Hirlap tárcarovatában Báró Jósika Julia, mint a női ifjusági irodalom úttörője címmel.20 A cikksorozat utolsó két részében némileg elfogult lelkesedéssel méltatja a Pályavezetőt, melyet „szegényes szakirodalmunknak valóságos gyöngye”-ként21 aposztrofál, illetve kijelenti: „[A Pályavezető] a magyar női családi és társas élet törvénykönyvévé vált.”22 Szaák Lujza nyilvánvalóan túlzó megnyilatkozása retorikai felvezetésül szolgál a cikksorozat végén megfogalmazott célhoz: a cikkíró szorgalmazza a Pályavezető újbóli kiadását, hiszen „[Jósika Júlia könyvei] népszerűségüknél fogva ma alig hozzáférhetőek”.23 Tekintettel arra, hogy Szaák Lujza ilyen terjedelmes cikksorozatot áldozott a kérés előkészítésére, nem csupán a megvásárolható példányok hiányára következtetek 1888-ban, hanem a könyv iránt megnövekedett olvasói igényre is. Különös, hogy a magyar nőnevelés történetében és kiadványaiban meglehetősen jártas szerző meg sem említi a három évvel korábbi K. Beniczky Irma-féle Pályavezető fiatal leányok számára kötetet. Az eredeti Pályavezető újrakiadását többek között azért tartja elengedhetetlenül szükségesnek, mert, mint állítja, előtte sem és azóta sem írtak magyar nyelven ilyen átfogó, jól használható, széles körben elterjedt női viselkedési útmutatót az érintett korosztály számára – olyat biztosan nem, amit szívesen adna a tanítványai kezébe.

Nem Szaák Lujza az egyetlen, aki nem látszik tudomást venni Kuliffay Beniczky Irma átdolgozásáról: Jósika Miklósról szóló monográfiájában Dézsi Lajos is csak az 1863-as kiadást említi,24 és a későbbi, nőírókkal foglalkozó szakirodalom is az 1863-as kiadással azonosítja a könyvet. A második, változatlan utánnyomás főként kiadástörténeti szempontból érdekes, K. Beniczky Irma Pályavezetőjét pedig nagyobbrészt új szövegnek, és nem variánsnak tekintem. A későbbi fejezetekben az egy kéztől származó, de egymásól bizonyos mértékig eltérő szövegvariánsok összevetésére fókuszálok, melynek alapját az 1863-as Pályavezető szövegei és azok korábbi sajtómegjelenései képezik.