A kiemelkedő történelmi személyiségek körül már életükben és haláluk után formálódó szájhagyomány, a szállongó szóbeszéd előbb-utóbb kikristályosodott narratív struktúrákba szerveződött folklórrá lesz – legalábbis az elmúlt évszázadok, sőt évezredek példái ezt bizonyítják. Nem volt ez másként Árpád-házi Szent Erzsébet esetében sem. Ami valamelyest mégis rendhagyó, az az, hogy halála után szinte azonnal és elementáris erővel születtek és terjedtek viharos gyorsasággal azok a történetek, többnyire élményelbeszélések, melyek az életét a szegények és elesettetek megsegítésére áldozó hercegnő alakja, emléke köré fonódtak, s többnyire egy-egy vele kapcsolatos jeles esetet s még inkább a hozzá fohászkodók, sírjához elzarándokolók imameghallgatásáról, csodás gyógyulásáról szóló történeteket örökítettek meg. A ránk maradt legendás hagyományok, mirákulumszövegek – noha a bennük és irányukban megnyilvánuló hit többnyire igaz történetekként kezeli a jelzett eseteket –, műfajilag jól beazonosítható klasszikus népmondák, olyan többnyire szájhagyományozott szövegemlékek, melyek a folklór a már időtlen idők óta létező, bár valamelyest folyamatosan változó struktúráiba illeszkedtek. Míg az előbb említett szövegcsoportban az Erzsébet-legendárium esetében is meghatározó a más hősök, más történelmi szereplők, más történelmi korok kapcsán is létező folklórmotívumok adaptációja, illetve a vándormondák szerepe, a mirákulumelbeszélések többsége olyan – folklorisztikai szakszóval –memoratnak nevezhető eset, ahol a megélt élmények elbeszélései még nem nyertek letisztult, kikristályosodott és széles körben elterjedt formát. Rendszerint még csupán egyénekre szabott esetek, melyeket a megélt hit hiedelemháttere működtet. Ugyanakkor viszont már megjelennek bennük olyan régről és máshonnan is ismert folklórelemek, melyek a puszta élményt – lett légyen az bármilyen hétköznapi ésszel megmagyarázhatatlan történés, illetve hallomás, például egy csodás gyógyulás esete – túllendítik a hétköznapi beszéd horizontján.