A korabeli európai színházak gyakorlatai szintén a specializáció, a bizonyos szerepkörök hangsúlyos figyelembevételének példatárát nyújtják. A budapesti Nemzeti Színház igazgatósága által megbízott színész, Szerdahelyi Kálmán 1870. április–májusi, Drezda, Lipcse, Berlin és Párizs városok színházait tanulmányozó hivatalos útjának tapasztalata (útjára felesége, Prielle Kornélia is elkíséri) ilyen szempontból a Théâtre-Français-beli szokást tartja fontosnak kiemelni: „egy színész sem tartozik megállapított szereposztályán kivül játszani. E jogot törvény biztosítja. Az »ancien repertoir«-nál (Corneille, Racine, Moliére müveinél) meg is tartják e szabályt; de az új íróknak megadják a jogot, hogy tetszés szerint oszsza ki szerepeit, bár a szinész visszaadhatja azt, mely szakmájával ellenkezik. Erre azonban csak igen ritkán van eset, mert a párisi irók úgy szabják a színészekre a szerepet, mint a ruhát.”1 Ennek a gyakorlatnak nem csak a Théâtre-Français-beli elterjedtségét bizonyítja a bécsi udvari és a német udvari színházak eljárásait említve Paulay Ede is, aki 1872-ben tett egy hosszabb európai színházi tanulmányi utazást a Nemzeti Színház megbízásából. Jelentésében a Nemzeti Színház és a külföldi színházak eltérő gyakorlatának okait is megfogalmazza: „Mert mig külföldön minden szinész egy szakmakörben igyekszik magát tökéletesiteni, és ebben az igazgatóságok szigorú lelkiismeretességgel segítik is őket, addig nálunk a személyzet korlátolt száma, a szerzők korlátlan szerepkiosztási joga, és talán az önismeret nélküli színészi ambíció miatt a szerepkörök úgy össze vannak zavarva, hogy ha bármelyik színészünkről kérdik: milyen szerepkört foglal el? Alig hiszem, hogy valaki hirtelen meg tudja mondani.”2 Szerdahelyi és Paulay is megjegyezte, hogy a francia és német színházi gyakorlatban a drámai részleg fizetését szakmák (szerepkörök, specializáció) szerint azonosították.