A vitairat záró részében iparpolitikai javaslatok megfogalmazására kerül sor. Nem reális és nem kívánatos a KMT-vezérelt növekedési modell lecserélése, és ellentmondásai sem oldhatók fel teljes mértékben, de reális lehetőség részleges korrekciója, amely a fejlődési pálya előnyeinek jobb kihasználására és a kedvezőtlen mellékhatások enyhítésére épül. A kihívásalapú, jövőorientált iparpolitikák (Mazzucato–Kattel–Ryan-Collins, 2020) végcélja tehát egy reziliensebb, jobban működő „utódmodell” kialakításának elősegítése lehet. A KMT-alapú (függő piacgazdasági) modell problémáit érzékelő közép-európai országok az elmúlt másfél évtizedben a korábbinál élénkebben fordultak a gazdaságpolitikai kísérletek felé, miközben maga az EU is nyitottabbá vált az erősebb közpolitikai beavatkozás és az aktív iparpolitikák felé. Az unióban a vállalkozói állam (Mazzucato, 2011) koncepciójának főáramba emelését érhetjük tetten (Szalavetz, 2015), Közép-Európában pedig a gazdasági nacionalizmus kísérleteinek lehetünk tanúi (Eichler, 2005; Éltető–Medve-Bálint, 2023; Kovács–Domonkos, 2024; Medve-Bálint–Éltető 2024).1 Az eredmény mindkét esetben egyfajta szakpolitikai hibrid, amely a „zavartalan üzletmenetet” próbálja összehozni a kiútkereséssel, és nem törést, hanem inkrementális evolúciót jelent.2 A kétféle útkeresés nem független egymástól. A gazdasági nacionalizmus elképzelései mélyen merítenek az EU új gazdaságpolitikai generációjából és beágyazottak maradnak annak működésében. Scott (2022, 1) megfogalmazásában az „illiberális regionalizmus” „az EU-politikákkal folytatott, gazdasági, politikai és társadalmi bizonytalanságokat visszatükröző stratégiai, vélhetően opportunista vitatkozásként”, az európai integráció kritikai olvasataként értelmezhető, s beleillik a közép-európai integrációs folyamatok egy meghatározó gondolati áramlatába (erről lásd még Domański, 2004).

Ebben a vitairatban eltekintek a gazdaságpolitikai útkeresés bővebb tárgyalásától; ehelyett a növekedési modell térbeli ellentmondásaira és az ipari térszerkezet átalakulási folyamataira reflektáló iparpolitikai javaslatokat fogalmazok meg, amelyek egyrészt a KMT jobb területi beágyazottságára, részben a hazai kkv-szektor fejlesztésére irányulnak (10.1. táblázat). Természetesen nincs olyan egyedi intézkedés, amely radikális gyógyírt kínálna az iparfejlődés dilemmáira, és a gazdaságpolitika forrásai, illetve mozgástere is korlátozott; ezért csak inkrementális beavatkozásra és fokozatos, kitartó építkezésre nyílik mód. Ugyanakkor a megfogalmazott javaslatok előnye, hogy a KMT-alapú modell specifikus gyengeségeire reflektálnak; Közép-Európában már kipróbált, kedvező eredményeket hozó jó gyakorlatokon alapulnak; nem kiemelkedően forrásigényesek; tekintettel vannak a közép-európai országok korlátozott szakpolitikai kapacitásaira; és összeegyeztethetők az uniós szabályozással. A tanulmány fókuszából adódóan itt nem térek ki a nemzeti multik, illetve a hazai tőke problémájára, bár a kérdéskör felbukkant a gazdaságpolitikai gondolkodásban és cselekvésben (lásd Pogátsa, 2016; György–Oláh, 2019; Magyar Multi Program, 2020).

 

Indokolt lépés a beruházási politikák célrendszerének átalakítása. Hagyományosan a tömeges munkanélküliség, illetve térségi szerkezeti válság kezelésére igyekeztek új nagyfoglalkoztatókat vonzani, ezek a problémák azonban okafogyottak; az átalakult ipari térszerkezetben a munkaerőellátás szűk keresztmetszetei, illetve a fejlődési csapda kialakulása a meghatározó tényezők. Vagyis elsősorban nem újabb, kiszorító hatásokat keltő nagyprojektekre, hanem hatékonysági célokat követő, lokális kapcsolódásokat ösztönző, rugalmas KMT-beruházások támogatására érdemes fókuszálni. Józsa (2024) a hazai beruházástámogatási rendszer (elsősorban az egyedi kormánydöntések) prioritásai kapcsán igazolja, hogy Magyarországon 2019-től a munkahelyteremtési kritériumok kivezetésére és hatékonysági paraméterek (magasabb jövedelmet kínáló munkahelyek, K+F kapacitások, digitalizáció, Ipar 4.0, energiahatékonyság, regionális szolgáltató központok létesítése) bevezetésére, illetve a helyi tartalom és tudásintenzitás (képzési támogatások, KMT–kkv–egyetem kapcsolódások) felé való elmozdulásra került sor.

Megkerülhetetlen a szakpolitikai döntésekben rendre maradékelven kezelt kkv-támogatások magasabb fejlesztéspolitikai prioritása. A szektor gyengesége nem csupán belső okokra, hanem most már a „nagyobb szép” típusú, felülről vezérelt fejlesztési filozófiára is visszavezethető. A kkv-k növekedési potenciálja a közép-európai iparfejlesztés talán legnagyobb kiaknázatlan területe, és alkalmas mind az integrált és újraiparosodó térségek diverzifikálására, mind a perifériák felzárkóztatására. A kkv-szektor előtérbe helyezése mellett szól az is, hogy a mostoha növekedési környezetben felnőtt kkv-k, elsősorban a családi középvállalkozások gyakran jó erőforrás-hatékonyságú cégek; viszonylag csekély támogatási összegek is jó hozadékot ígérnek. A kkv-projektek egyenként nem költségesek, a támogatási programok pedig elősegítik a szektorban zajló szelekciót, illetve a vállalkozói kereső magatartást. A sikeres kkv-k nem csak költségalapon versengenek, hanem egyre jobban kihasználják a beszállítás- és exportalapú tanulás, a stabilizált pénzügyi helyzet és a puha vállalkozói képességek lehetőségeit a külföldi vállalatokkal szemben fennálló hatékonysági rés áthidalására vagy csökkentésére (Éltető–Udvari, 2018; Szerb és szerzőtársai, 2018; Lux–Páger–Kovács, 2020). A regionális fejlődés szemszögéből azonban legfontosabb előnyük mégis az, hogy térbeli elhelyezkedésük kevésbé koncentrált a KMT-beruházásoknál, kis- és középvárosok környezetében is előfordulnak, és a szűkös endogén tényezők kiaknázásával hozzájárulnak a tudás- és területi tőke reprodukciójához, illetve akkumulációjához.

A KMT-vezérelt modell térbeli ellentmondásai általában visszavezethetők a feljebb lépési lehetőségek, a lokális beágyazottság, valamint a helyi hozzáadott érték és tudástartalom kérdéskörére. Az iparpolitika számára kedvező és az uniós szabályozáshoz illeszkedő lehetőség itt a beszállítói programok ösztönzése; ezen belül pedig elsősorban a hazai vállalkozások értékmegragadó képességének javítása. A beszállító hálózatok elősegítik a KMT-egységek területi beágyazódását, csökkentik a delokalizációs kockázatokat, és az Ipar 4.0-megoldások közvetítőiként is működnek (Nagy–Molnár–Kiss, 2020). A kkv-támogató eszközök kedvező példákat szolgáltatnak e képesség fejlesztésére. A magasabb értéktartalom megragadása elsősorban vállalati szintű feljebb lépést jelent (Pavlínek, 2017), de ennek formái lehetőségeket teremt a hazai és nemzetközi szereplők közötti stratégiai összekapcsolódásra is (Molnár–Saidi–Szabó, 2022). Az ilyen együttműködési formák könnyebben megjelennek ott, ahol az iparpolitika által támogatott KMT-beruházások jobban illeszkednek a helyi iparági tradíciókhoz és hálózatokhoz, amely elősegíti területi beágyazódásukat. Ezeket a célokat inkább olyan KMT-beruházások szolgálják, amelyek egyenként kisebbek; jobban illeszkednek a meglévő hálózatokhoz és iparági hagyományokhoz; s képesek a hazai vállalatok integrálására. Ezek a „komplementer” beruházások lehetnek a megújult befektetéstámogatási rendszer legígéretesebb alapkövei.

Ugyanakkor szükség van a magas hozzáadott értékű tevékenységek megragadására való képességek lokális és regionális szintű fejlesztésére is. Szakpolitikai evidencia, de a jelenleginél bőségesebb és hatékonyabb támogatást igényelnek a termelési hálózatok (klaszterek, regionális innovációs rendszerek és beszállítói hálózatok). A közép-európai klaszterfejlődés üteme és mértéke erősen elmaradt az optimista várakozásoktól (Vas–Lengyel–Szakálné, 2015; Natsuda és szerzőtársai, 2022), a klaszterpolitikák pedig gyakran pszeudoprogramokként (klaszter címkével felruházott, de nem klaszterszerűen működő vállalkozáscsoportok) működtek. A működő területi klaszterek formálódása azonban számos, eltérő adottságú ipari térségben megfigyelhető; elsősorban már létező termelési hagyományok megerősödése és hálózatosodása formájában (pl. budapesti filmipar, egyes borvidékek, dél-dunántúli vagy kecskeméti gépipari klaszterek stb.). A klaszterek megfogható előnye a lokálisan beágyazott, magas hozzáadott értékű termelési formák ösztönzése, kedvező kimenetele pedig a sikeres térségi újraspecializáció és a területi tőke újratermelése, illetve akkumulációja. A klaszterek alkalmasak a KMT-beruházások lehorgonyzására és lokális beágyazására is, és növekedési alternatívát kínálnak egyes KMT-szegény térségekben.

Végül lényeges átfogó szempont, hogy az új iparpolitikáknak fel kell ismerniük a különböző térségtípusok eltérő igényeit, képességeit és sikerkritériumait. A tanulmányban tárgyalt vármegyecsoportok különböző formákban szembesültek a regionális fejlődési csapdával, és eltérő módon hatott rájuk a kiegészítő újraiparosítás. Az integrált megyék esetében a fő cél az elmúlt másfél évtizedben kialakult növekedési korlátok kezelése, miközben szükséges megakadályozni vagy megfordítani a kkv-szektorban zajló kiszorítási hatásokat. A meghatározó iparágak feljebb lépését elsősorban vállalati szintű eszközökkel érdemes támogatni, de hangsúlyeltolódással is: a kedvezőbb KMT/hazai tulajdoni arány érdekében több figyelmet igényel a hazai kkv-k és kkv-hálózatok helyzetbe hozása. Míg az újraiparosodó vármegyék növekedési folyamatai általában pozitívak, ügyelni kell arra, hogy a jövőben elkerüljék az integrált társaiknál megfigyelhető fejlődési csapda kialakulását. Így kiemelt figyelmet érdemel a KMT térségi beágyazása. Az iparpolitikának arra kell törekednie, hogy mind az iparágak, mind a tulajdonviszonyok tekintetében változatos iparszerkezet kialakulását ösztönözze még akkor is, ha ez kisebb rövid távú növekedési hátránnyal jár. Az ipari perifériák esetében fel kell ismerni, hogy jelenlegi újraiparosodási folyamataik, bár előnyösek a foglalkoztatás és a növekedés szempontjából, fenntarthatósági problémákat hordoznak. Ennek megfelelően a szakpolitikának a helyi kapacitásépítésre kell összpontosítania az állami humántőke-befektetések révén, különös tekintettel a szakképzett munkaerő helyi kínálatára. Miközben a munkaerő mobilitása továbbra is kimeríti ezeket a tartalékokat, ezek a kapacitások a jövőbeli fejlődés alapjait is megalapozhatják, így ezek a térségek képessé válnak a legalább közepes hozzáadott értékű iparágak befogadására – legyenek ezek külföldi vagy hazai tulajdonú vállalkozások.