A tanulmány rendkívül időszerű témakört tárgyal, hiszen a magyar gazdaság stagnálása és útkeresése időszakában vizsgálja részletesen az ipari foglalkoztatás, az ipari termelés és a hozzáadott érték területi megoszlásának alakulását, mintázatait, valamint az elmúlt évtized változásait. A kutatás bemutatja, hogy a posztszocialista ipar térszerkezete egyszerre tükrözi a stabilitás, a térbeli bővülés és a belső átalakulás jegyeit. Ezen elemzés rámutat arra is, hogy a korábban alkalmazott fejlődési modell tartalékai kimerültek, így eredményei egyre jelentéktelenebbek.

A tanulmány korreferátumában három olyan tényezővel szeretnék foglalkozni, amelyek véleményem szerint nem kapnak elég hangsúlyt az írásban. Egyrészt a vámszabadterületek szerepét, amelyek egyedülálló szabályozási rendszerük révén jelentős befektetésösztönző hatást fejtettek ki, egyúttal hatottak a külföldi közvetlentőke-befektetések fogadó gazdasággal megvalósított kapcsolataira és térbeli elhelyezkedésére is. Másrészt kiemelném a globális értékláncok (GVC) szerepét az iparosodási folyamatban és ennek a sajátos nemzetköziesedésnek a következményeit a fogadó gazdaságra nézve. Harmadrészt a befektetésösztönzés rendszerét és annak változását emelném ki, amely szintén fontos szerepet játszik a térbeli folyamatokban, és amely egyre inkább a centralizáció felé halad. Célom, hogy ezen elemeket és kölcsönhatásaikat vizsgálva rámutassak a térpolitikai kihívásokra, és olyan gazdaságpolitikai ajánlásokat fogalmazzak meg, amelyek elősegíthetik a stabil és fenntartható ipari „reneszánszot” Magyarországon. Ezek a gazdaságpolitikai ajánlások egyébként jelentős mértékben átfednek Lux Gábor javaslataival. Ez arra enged következtetni, hogy azonos folyamatok eltérő hangsúlyokkal és perspektívákból történő vizsgálata lényegében hasonló eredményekhez vezet, azaz a rendszerszintű megközelítés – függetlenül attól, hogy a rendszernek mely elemét/elemeit emeljük ki – képes feltárni a gyenge láncszemeket, a rendszerszintű problémákat és összefüggéseket.