A könyv korábbi fejezeteiben (részletesen lásd 1.2.2. fejezet) kifejtettem, hogy a műfajok társas cselekvések megvalósulásának keretet adó, különféle összetettségű (lásd 2.3. fejezet) diszkurzív események (közös figyelmi jelenetek) különböző specifikusságú típusai (mint sémák és prototípuselvű kategóriák), amelyek tipikus témák, tipikus kommunikációs célok és tipikus diszkurzív helyzetek tipikus együttállásai mentén dinamikusan formálódnak (lásd 7. fejezet). Ahogy arra az előző, 10. fejezetben rávilágítottam, a műfajok mint diszkurzív sémák jellemző belső szerkezettel is leírhatók, mégpedig annak mentén, hogy a megnyilatkozások során a diskurzusrésztvevők milyen tipikus társas cselekvéseket, illetve diszkurzív stratégiákat valósítanak meg a műfajra általánosságban jellemző kommunikációs cél elérése érdekében, illetve hogy ezek a diszkurzív stratégiák milyen tipikus mintázatokba rendeződnek.

A beszédaktusok vizsgálata pedig ezen a ponton válhat relevánssá a műfajiság szempontjából. Ugyanis a mezoszintű szerkezeti egységek, amelyek a megnyilatkozó által végrehajtott diszkurzív cselekvésstratégiák mentén különülnek el, mikroszinten mondatokkal végrehajtott kommunikatív cselekvésekből, azaz beszédaktusokból épülnek fel. Hiszen a megnyilatkozásoknak – így azok mezoszintű diszkurzív egységeinek is – a legelemibb feldolgozási egységei az elemi jeleneteket ábrázoló mondatok (vö. Langacker 2008: 354–453; Imrényi 2017; Kugler 2017a). Így a kutatás során megfogalmaztam azt az előzetes feltételezést, hogy a beszédaktusok diszkurzív mintázatai a diskurzusok specifikus műfaji karakterének kialakításában kezdeményező szerepet játszó, azaz műfajjelölő mikroszintű konstruálási mintázatok. Jelen fejezetben ennek az előzetes feltételezésnek a helytállóságát tesztelem.

A beszédaktusokat tehát úgy fogom fel, mint mondatokkal megvalósított kommunikatív cselekvéseket, amelyek valamilyen változást kezdeményeznek a diskurzus résztvevőinek világában, egészen pontosan azok mentális állapotaiban: ismereteiben, vágyaiban, szándékaiban vagy érzelmiben (lásd Hámori 2008; Tátrai 2017a: 1008–1010). Az így értett beszédaktusok jellemzése a pragmatikai szakirodalom alapján több lehetséges nézőpontból is megvalósulhat (vö. Hámori 2008) – itt azokat a nézőpontokat mutatom be röviden, amelyeket a korpuszelemzések során is érvényesítettem.

Az egyik szempont, hogy a beszédaktusok jellemezhetők a megvalósított kommunikatív cselekvések alaptípusai szerint (lásd Searle 1979: 12–20), ami összehangban áll azzal, hogy a beszédaktus milyen kommunikációs célra irányul az alapján, hogy a megnyilatkozónak és a befogadónak milyen mentális állapota tekintetében kezdeményez változást (lásd Tátrai 2017a: 1014–1017). Ebből a szempontból beszélhetünk (i) asszertívumokról, amelyek célja, hogy elkötelezzék a befogadót a kimondottak interszubjektív igazsága mellett – vagyis a megnyilatkozónak a világról való ismereteit teszik hozzáférhetővé, a befogadónak pedig ugyancsak a világról való ismereteire irányulnak (lásd Searle 1979: 12–13; Tátrai 2017a: 1014–1015). A (ii) direktívumok célja, hogy a befogadó a kimondottak szerint alakítsa cselekedeteit – tehát ezek a beszédaktusok a megnyilatkozó vágyait juttatják kifejezésre, és a befogadó szándékait kívánják befolyásolni (lásd Searle 1979: 13–14; Tátrai 2017a: 1015). A (iii) komisszívumok célja, hogy a megnyilatkozó kifejezze elköteleződését az iránt, hogy saját cselekedeteit a kimondottaknak megfelelően alakítsa – vagyis ezek a beszédaktusok a megnyilatkozó szándékait teszik hozzáférhetővé, amelyek összhangban állhatnak a befogadó vágyaival (lásd Searle 1979: 14–15; Tátrai 2017a: 1015). Az (iv) expresszívumok célja, hogy kifejezésre juttassák a megnyilatkozó érzelmi állapotait, és ezzel esetlegesen változást érjenek el a befogadó érzelmi állapotaiban – így értelemszerűen ezek a beszédaktusok a mentális állapotok közül a résztvevők érzelmeit aktiválják (lásd Searle 1979: 15–16; Tátrai 2017a: 1015–1016). Végül pedig a (v) deklarációk azok a beszédaktusok, amelyek kimondásával közvetlenül változás történik a világban, ugyanis ezek kizárólag diszkurzívan elvégezhető cselekvéseket valósítanak meg (lásd Searle 1979: 17–20; Tátrai 2017a: 1016).

A beszédaktusok ugyanakkor nemcsak a végrehajtott kommunikációs cselekvések típusai mentén jellemezhetők, hanem abból a szempontból is, hogy az adott kommunikációs cselekvést milyen mondatkonstrukció valósítja meg. Ugyanis a hagyományosan megkülönböztetett mondattípusok (lásd Kugler 2000: 397–393) – azaz a kijelentő, kérdő, felszólító, óhajtó és felkiáltó mondattípus – a különféle mondatkonstrukciók konvencionált, grammatikalizálódott beszédcselekvés-értéke alapján szerveződő kategóriák. Ezek a mondattípusok a konstruálás kognitív megalapozottságát is figyelembe véve – a különféle modalitásokkal (lásd Kugler 2000: 386–387; Kugler 2017b) kiegészülve – elrendezhetők a tudás – cselekvés – érzelem hármas dimenziójában (lásd Croft 1994; Hámori 2009; Kugler 2017a: 761–801). Ezek voltaképpen a mondatok beszédcselekvés-értéke által aktivált kognitív struktúrák, illetve tartományok, amelyek kontinuumként értelmezhetők. A diskurzusrésztvevők ismereteire irányuló asszertívumok a tudás kognitív tartománya mentén írhatók le, a résztvevők vágyaira, illetve ismereteire irányuló direktívumok, illetőleg komisszívumok a cselekvés kognitív tartományát mozgósítják, míg az érzelmekre irányuló expresszívumok értelemszerűen az érzelem kognitív struktúráját (lásd Tátrai 2017a: 1017–1019). Ugyanakkor annak felismerése, hogy az egyes kognitív tartományok kontinuumként működnek, egyúttal magyarázati keretet biztosít a direkt és indirekt beszédaktusok fokozati jellegű megvalósulásainak az értelmezéséhez is.

Mindazonáltal a beszédaktusok direktsége és indirektsége – kiemeltképp a cselekvés kognitív tartományát működésbe hozó beszédaktusok, a direktívumok és komisszívumok esetében – egy további nézőpontból is jellemezhető: a figyelem irányítása, azon belül is a figyelem metonimikus működése felől (vö. Gibbs 1994; Kövecses–Radden 1998; Panther–Thornburg 1998, 2003, továbbá a magyar nyelv vonatkozásában lásd Hámori 2008). Ugyanis a beszédaktusokkal kapcsolatos tudásunk összetett fogalmi-sémajellegű tudás, amelyet a forgatókönyvszerűség jellemez (vö. Dobi szerk. 2008). Ez azt jelenti, hogy a kommunikatív cselekvéseknek ismerjük az ún. magját, azaz központi összetevőjét, lényegi mozzanatát, de ismerjük azok előzményeit, következményeit és eredményeit is (lásd Thornburg–Panther 1997). Direkt beszédaktusokról akkor beszélhetünk, ha a kommunikatív cselekvés magja, azaz központi, lényegi mozzanata, tehát a cselekvés végrehajtása dolgozódik ki az adott mondatban. Ennek a mondatban konvencionált grammatikai markerei vannak: ez alapján különböztetjük meg a különböző kommunikatív cselekvésekhez prototipikusan tartozó mondattípusokat. A direktív beszédaktusok például – mint amilyen a parancs, az utasítás vagy az instrukció – prototipikusan, azaz direkt beszédaktusként felszólító mondattípuson keresztül valósulnak meg. Az indirekt beszédaktusok ennek mentén pedig úgy magyarázhatók, hogy esetükben a figyelemnek a metonimikus gondolkodás által lehetővé tett áthelyezése valósul meg a kommunikatív cselekvés forgatókönyvén belül: a cselekvés ún. magjáról annak előzményeire, következményeire vagy eredményeire (lásd Thornburg–Panther 1997). Így ezekben az esetekben a beszédaktust nem a grammatikalizálódott formai megoldás, vagyis nem a hozzá prototipikusan tartozó mondattípus valósítja meg, hanem valamely más mondatkonstrukció – például a direktív beszédaktusok indirekt módon konstruálódhatnak kijelentő mondattal.

Mindezen elméleti megfontolások tehát azzal az alapvető módszertani következménnyel jártak, hogy ebben a részben a kvalitatív korpuszelemzések annotációs alapegysége a mondat volt: az egy elemi jelenetet ábrázoló egyszerű mondat, vagy a két elemi jelenetet ábrázoló, kontextualizáló főmondat + mellékmondat kapcsolatából álló prototipikus alárendelő összetett mondat (Kugler 2017a: 821–837). A mondatokkal végrehajtott kommunikatív cselekvések kvalitatív elemzésekor mind az autentikus receptekből és könyvértékelésekből álló kutatói korpusz, mind pedig a kísérletes nyelvi anyag esetén a fent bemutatott szempontokat vettem figyelembe (részletesen lásd a 9.3.3. fejezetben). A beszédaktusok elemzése megvalósult a kommunikatív cselekvés típusa, direktsége, valamint az aktivált kognitív struktúra szerint, továbbá az annotációs alapegységül vett mondatokat elemeztem mondattípus szempontjából is. A 10. fejezet felépítéséhez hasonlóan a jelenlegi fejezet további részeiben előbb a receptekkel, majd a könyvértékelésekkel kapcsolatos eredményeket mutatom be.