A monográfiában azonban nem a társadalmi viszonyok alakításának a kontextusában vizsgálom a személyesség kérdéskörét, hanem a nyelvi tevékenységet lényegileg jellemző interszubjektív (azaz társas) figyelemirányítás keretei között, a funkcionális kognitív pragmatika nézőpontjából (lásd Verschueren 1999; Croft 2009; Sinha 2014; Tátrai 2017a). Ebből a kiindulópontból a személyességet úgy értelmezem, mint a megnyilatkozónak a diskurzuspartneréhez való interszubjektív szociokulturális viszonyulásának a konstruálásban fokozati jelleggel érvényesülő minőségét. Ezt a jelentésképzési eljárást nevezem más szóval perszonális konstruálásnak vagy perszonalizációnak. Ebben az értelemben a konstruálás akkor minősülhet személyes(ebb)nek, azaz perszonális(abb)nak a befogadó(k) értelmezésében, amikor a megnyilatkozó a referenciális jelenetet nyelvileg reflektált módon a saját szociokulturális szituáltságából, azon belül is a saját, diskurzuspartneréhez viszonyított személyközi pozicionáltságából kiindulva teszi hozzáférhetővé (Ballagó 2022b: 219, 2024). Ennek következtében pedig a referenciális jelenet interszubjektív feldolgozása (lásd Tátrai 2017a: 907–911) a megnyilatkozó egyénített, illetve egyedített feldolgozásán keresztül történik meg.2

Ez azt jelenti, hogy a perszonális konstruálás egyik fontos jellemzője lehet az is, hogy topikként – azaz a mondatokkal ábrázolt elemi jelentek konceptuális feldolgozásának a kiindulópontjaként (lásd Tolcsvai Nagy 2017: 446–451; továbbá Tolcsvai Nagy 2008) – a közös figyelmi jelenet résztvevői, vagyis a megnyilatkozó és a befogadó jelenik meg, nem pedig további szereplők. A megnyilatkozó vagy a befogadó topikszerepe révén ugyanis megtörténik a mondattal ábrázolt elemi jelenet „személyhez kötése”, mégpedig úgy, hogy a diskurzus résztvevői jelölődnek ki az elemi jelenet konceptuális lehorgonyzásának kiindulópontjaként, vagyis a mondattal ábrázolt információk fogalmi feldolgozásához hozzáférési pontot biztosító szereplőkként (lásd Imrényi 2017: 747–749, továbbá Tátrai 2022).

Az elmondottak alapján legegyértelműbben az első és a második személyt jelölő nyelvi kifejezések kezdeményezik a perszonalizációt, ezek a prototipikus személydeixisek ugyanis a megnyilatkozó szociokulturális szituáltáságból kiindulva objektiválják a diskurzus résztvevőit a referenciális jelenetben (lásd Tátrai 2017a: 968–972, vö. továbbá Szabó 2022). Formai szempontból a deiktikus személyjelölés tipikusan személyes névmások (vö. Laczkó 2006), valamint személyhez lehorgonyzó inflexiós toldalékok (igei személyragok és birtokos személyjelek) által valósul meg. Ugyanakkor a személyjelölések egyúttal társas attitűdjelölést is megvalósítanak (vö. Domonkosi 2016, Kuna 2024b), amire az ad lehetőséget, hogy a diskurzusrésztvevők szociokulturális szituáltsága a szereplők referenciális azonosítása mellett a társas, azaz szociokulturális viszonyulások (attitűdök) konstruálásban történő érvényesítésének az alapjaként, kontextusfüggő kiindulópontjaként is működik (vö. Tátrai 2018; 2022). A kutatás szempontjából a leginkább azonban az lényeges, hogy diszkurzív mintázatba rendeződhet, hogy a különböző társas attitűdöket kifejező, különböző konstrukciótípusokban megvalósuló, különféle fogalmi tartományokat aktiváló, valamint a megnyilatkozó különböző mértékű metapragmatikai tudatosságát kifejező első és második személyű személyjelölések hogyan és milyen mértékben eredményeznek perszonális konstruálást (vö. Ballagó 2022b, 2024). A kutatás során ebben a folyamatban vizsgálom a műfaj szerepét, pontosabban azt, hogy a műfajiság kialakításában hogyan játszanak szerepet a perszonalizáció személyjelölő diszkurzív mintázatai.

Ezen a ponton említést érdemelnek a doktori kutatásnak bizonyos limitációi is, a konstruálás személyessége ugyanis nem csak az első és a második személyű személyjelölésből adódhat. Perszonalizációt kezdeményezhetnek a stílus konstruálásának mindazon lehetőségei, amelyek – a megnyilatkozó szociokulturális szituáltságán belül – a helyzet szociokulturális tényezője mentén a megnyilatkozónak az informális társas viszonyulását juttatják érvényre a befogadó(k) értelmezésében (vö. Tátrai–Ballagó 2020a: 17–19; továbbá vö. Tolcsvai Nagy 2005: 88–89; Bartha–Hámori 2010: 301–305).3 A személyjelölés ugyanis mindig együttesen valósul meg a társas attitűdjelöléssel, a társas attitűdjelölés – és azon belül a perszonalizációban kulcsszerepet játszó diskurzuspartnerhez való szociokulturális attitűd jelölése – viszont a személyjelöléstől függetlenül is megvalósulhat (lásd Tátrai–Ballagó 2020a, 2020b). Ezekben az esetekben a diskurzus résztvevői természetesen nem feltétlenül jelennek meg első vagy második személyű topikként sem az elemi jelenetekben. A monográfia empirikus vizsgálatai viszont a perszonális konstruálás stilisztikai lehetőségeit nem érintik.

Áttérve a fogalompár másik tagjára, a személytelenségre vagy más szóval az imperszonális konstruálásra: ez akkor jön létre, amikor a megnyilatkozó saját szociokulturális szituáltságának a működését, azon belül is a diskurzuspartneréhez való szociokulturális viszonyulását a háttérben tartja a konstruálás során (Ballagó 2022b: 220, 2024). Így a konstruálás legjellemzőbben azáltal lehet személytelenebb, ha a résztvevők első, illetve második személyként történő objektiválása helyett a referenciális jelenet szereplői harmadik személyekként konstruálódnak (vö. Laczkó–Tátrai 2012). Ekkor ugyanis a referenciális jelenet konstruálásának a hátterében marad a megnyilatkozó és a befogadó kontextusfüggő szociokulturális kiindulópontja. Ugyanakkor az is elmondható, hogy imperszonalizáció esetén az elemi jelenetekben a figyelem előterében álló, és az adott elemi jelenet konceptuális feldolgozásához kiindulópontként funkcionáló entitásként, azaz topikként sem a diskurzusrésztvevők, hanem más szereplők jelennek meg.

Mindemellett ugyancsak kevésbé perszonális (ám nem feltétlenül személytelen) konstruálást tesznek lehetővé a stílus konstruálásának azon lehetőségei, amelyek – a helyzet szociokulturális tényezőjét aktiválva – a megnyilatkozónak a formálisabb szociokulturális attitűdjét teszik hozzáférhetővé a befogadó(k) értelmezésében (vö. Tátrai–Ballagó 2020a: 17–19). Az imperszonális konstruálással jelen kutatásban nem foglalkozom részletesen, azt azonban megvizsgálom, hogy a diskurzus résztvevőit a referenciális jelenetben objektiváló első és második személyű személyjelölések között vannak-e olyan, alapvetően a konstruálás személyességét előirányzó konstrukciók, amelyek adott diszkurzív közegben mégis kisebb mértékben valósítanak meg perszonalizációt.

Összegezve tehát a monográfiában a perszonalizációt és/vagy imperszonalizációt a megnyilatkozónak a diskurzuspartneréhez való kontextusfüggő szociokulturális viszonyulásának a konstruálásban történő, fokozati jellegű és diszkurzív mintázatba rendeződő érvényesítéseként értelmezem. Ez azzal a következménnyel jár, hogy jelen értelmezés szerint a személyesség és személytelenség problematikája a résztvevői szerepek és szerepviszonyok, illetve társas viszonyulások diszkurzív működésének a tágabb kérdéskörébe illeszkedik. Ezért válhat a perszonalizáció diszkurzív mintázatainak a feltárása kulcsfontosságúvá egy olyan kutatásban, amely a specifikus műfaji karakter létrehozását a résztvevői szerepek bizonyos tipikalitása, nevezetesen az amatőr, illetve professzionális szerzőség mentén vizsgálja.

Mindezek alapján a fejezet elején megfogalmazott két, átfogó kutatási kérdést az alábbi három, szorosan egymásra épülő, illetve egymást feltételező kérdésfeltevés formájában fordítom át empirikusan közvetlenül megválaszolható kutatási kérdésekre:

A harmadik kutatási kérdés megválaszolásához egyrészt az első két kérdéshez kapcsolódóan kifejtett A–D) kvalitatív elemzési szempont együttes figyelembevétele és értelmezése segített hozzá. Ez ugyanis közelebbről engedi láttatni azt, hogy a konstruálás személyességéhez az első és második személyű személyjelölés potencialitásán túl milyen további tényezők, és azok milyen mértékben járulnak hozzá. Másrészt a harmadik kutatási kérdés megválaszolását szolgálta a kísérletes vizsgálat, amely során a kutató által előhívott, kísérleti recepteket és értékeléseket az autentikus nyelvi anyaggal megegyező szempontok mentén elemeztem. A kísérlet eredményeit ebben az esetben is – mintegy visszacsatoló jelleggel – összevetettem a tematikus weboldalakról származó nyelvi adatok elemzésének az eredményeivel annak érdekében, hogy a perszonális konstruálás jellegének a potenciális műfajjelölő szerepére megalapozottabb evidenciát biztosítsak.