A közös figyelmi jelenetként értett diskurzus állhat egyetlen figyelemirányítási eseményből, más szóval megnyilatkozásból, azaz egyetlen beszélő folyamatos nyelvi megnyilvánulásából (Tátrai 2011: 69–74, vö. továbbá Bahtyin 1988). A műveleti szempontból figyelemirányítási aktusként értett megnyilatkozások (Tátrai 2017a: 982–983) lehetnek egyszerűbbek (pl. egy hétköznapi társalgás fordulói), amennyiben azok egy-egy diskurzusrésztvevő folyamatos, megszakítás nélküli közlései. Lehetnek azonban igen összetettek is, amennyiben beágyazott megnyilatkozásokat építenek magukba – pl. a regények, amelyek rendszerint tartalmazzák a szereplők beágyazott párbeszédeit is, ám ezen megnyilatkozások létrehozójaként végső soron ugyancsak a regény szerzője azonosítható; vagy akár a könyvértékelések, amelyek gyakran az értékelt könyvből származó egyenes idézeteket ágyaznak magukba (lásd Bahtyin 1988: 246–248). Továbbá olyan módon is lehetnek összetettek a diskurzusok, hogy – tényleges beszélőváltásokat is tartalmazva – több megnyilatkozó figyelemirányítási eseményként értett megnyilatkozását is magukban foglalják (Tátrai 2017a: 981–1007; Ballagó 2022a). Ilyenek például a baráti beszélgetések, a tanulmánykötetek, vagy a monográfia fókuszában álló receptes és könyvértékelő weboldalak is (részletesebben a lásd a 2.3. fejezetet).

Akár egy, akár több megnyilatkozásból álló diskurzusról legyen is szó, valamennyiről elmondható, hogy ezek közös, társas cselekvéseket megvalósító események (lásd Croft 2009), amelyekben bizonyos szereplők (a közös figyelmi jelenet résztvevői) bizonyos célok érdekében, bizonyos dolgokat csinálnak közösen. Ezek a társas cselekvések megvalósulásának keretet adó diszkurzív események típusokba rendeződnek, mégpedig a bennük megvalósuló tipikus helyzetek (ide értendők a tipikus résztvevői szerepek), tipikus kommunikációs célok és tipikus témák tipikus együttes előfordulásai mentén (vö. Bahtyin 1988; Taavitsainen 2004; Giltrow 2013; Busse 2014; Tátrai 2017b). Ezek a tipikus együttállások pedig tipikus konstruálási mintázatokat alakítanak ki (vö. Bahtyin 1988; Speyer–Fetzer 2014).

A monográfiában ezeknek a típusoknak, illetve tipikus együttállásoknak az ismeretén alapuló tudást tekintem műfaji tudásnak, amelyen az aktuális diskurzusok résztvevői adaptívan megosztoznak. Az így értett műfaji tudás egyrészt dinamikusan formálódik az egyéni diszkurzív gyakorlatok során, másrészt szociokulturális meghatározottsággal is jellemezhető (vö. Hymes 1972; Berkenkotter–Huckin 1993; Simon 2017). A mintázatokba rendeződő műfaji tudás teszi lehetővé a megnyilatkozások makroszintű, azaz diszkurzív egészként való létrehozását és megértését, a megnyilatkozások létrehozása során orientáló mintaként, befogadásuk során pedig diszkurzív elvárásként működve (vö. Tolcsvai Nagy 2001: 115–120, 331–338; Pléh 2014; Simon 2017, továbbá vö. van Dijk 1980: 228–242). Vagyis a műfajok a nyelvi tevékenység természetes kategóriái (lásd Bahtyin 1988), a műfaji tudás aktiválása pedig a nyelvi tevékenység, a kontextuális jelentésképzés integráns része. Hiszen a beszélők, releváns kontextuális ismereteik részeként, az egyes konkrét diszkurzív események során mind megnyilatkozóként, mind pedig befogadóként – kisebb vagy nagyobb pragmatikai tudatossággal (vö. Verschueren 1999: 173–200; Tátrai 2017a: 1038–1045) – alkalmazásba veszik ezt a tudást, ezáltal folyamatosan formálva, alakítva is azt.

Mindez azt jelenti, hogy a műfajok voltaképpen emergens természetű diszkurzív sémák, vagyis olyan összetett és generikus kognitív struktúrák, amelyek konkrét műfaji események, azaz konkrét közös figyelmi jelenetek megvalósulására vonatkozó, absztrahált ismeretekből állnak össze (vö. Steen 1999, 2011; Simon 2017; Tátrai 2017b). Ezek a konkrét diszkurzív tapasztalatokból absztrakció útján elvonatkoztatott ismeretek igen változatos jellegűek, illetve részletezettségűek lehetnek, amelyek mértéke pedig amellett, hogy függ az adott diszkurzív séma specifikussági szintjétől, beszélőnként és beszélőközösségenként is eltéréseket mutathat.

Fontos továbbá az is, hogy mint minden sémajellegű ismeret, így a műfajok esetében is igaz az, hogy a séma valamely (lényegi) összetevőjének az aktiválása a figyelem metonimikus működése révén egyúttal a séma egészét is aktiválja (vö. Lakoff 1987; Gibbs 1994; Kövecses–Radden 1998). Ez azt jelenti, hogy akár csupán néhány jellegzetes konstruálási megoldás is elegendő lehet ahhoz, hogy egy megnyilatkozást például receptként konceptualizáljunk – amennyiben persze ez a néhány konstruálási megoldás valóban jellegzetes, azaz műfajjelölő a receptműfaj tekintetében. Ide tartozik az is, hogy az egyes műfaji megnevezések (pl. recept, könyvértékelés) ugyancsak metonimikusan működnek (Steen 2011: 29–30), vagyis ezeknek a megnevezéseknek a puszta említése már aktiválja az adott séma mint rendezett tudás egészét, így szolgálva kiindulópontul az új diskurzusok létrehozásához és befogadásához egyaránt. Mindemellett pedig lényeges, hogy a konkrét műfaji események – vagyis, a példát folytatva, a konkrét receptek és könyvértékelések – szintén hatnak az adott műfaji sémára, visszacsatolnak hozzá: voltaképpen ezek a konkrét diszkurzív tapasztalatok, azaz diskurzusok keretében megvalósuló, kontextuális társas cselekvések a kiindulópontjai a műfaji sémák kialakulásának, formálódásának, módosulásának (vö. Giltrow 2013: 722–724).

Ugyanakkor a diszkurzív sémák metonimikus működése abban az értelemben is érvényesül, hogy a kognitív struktúraként értett műfajok részeit képező ismeretek a diszkurzív megvalósulások különféle hatóköreit érinthetik. Egyrészt hatással lehetnek a diskurzusok mikroszintjén megvalósuló, vagyis csupán egy-egy elemi jelenetre kiterjedő konstruálási megoldásokra. Másrészt következményekkel járhatnak arra vonatkozóan, hogy néhány, egymással szorosabb összefüggésben álló elemi jelenet vonatkozásában, azaz a diskurzusok úgynevezett mezoszintjén hogyan alakul a konstruálás. Harmadrészt pedig, a legegyértelműbb módon, a műfaji tudás részét képező ismeretek érvényesülnek a megnyilatkozások egészére kiterjedve, a diskurzusok makroszintjén is (Tolcsvai Nagy 2001: 115–120).

A műfajokat a hétköznapi életben azonban leginkább használatalapú, diszkurzív kategóriaként tudjuk, illetve szoktuk felfogni, amikor egy megnyilatkozásról – a fentebb is említett metonimikus megnevezéseket alkalmazva – például azt mondjuk (vagy éppen kevésbé reflektált módon csupán tudatában vagyunk annak), hogy az éppenséggel egy recept vagy egy könyvértékelés. A sematizáció és a kategorizáció ugyanis egymással természetszerű összefüggésben álló, alapvető mentális reprezentációs eljárások (lásd Langacker 2008: 27–54; Tolcsvai Nagy 2017a: 36–41), így a diszkurzív sémaként felfogott műfajok egyúttal diszkurzív kategóriákként is funkcionálnak (lásd még Tátrai 2017b).

A diszkurzív kategóriaként értett műfajok tapasztalati alapú, prototípuselvű kategóriák (vö. Rosch 1977; Eysenck–Keane 1997: 280–287; Tolcsvai Nagy 2013: 114–129). Ez magával vonja egyrészt azt, hogy a diszkurzív műfaji kategóriák nem statikusak, nem előre adottak, illetve nem rendelkeznek éles kategóriahatárokkal, hanem dinamikusan formálódnak a diszkurzív gyakorlatok során. Ezért vagyunk képesek például kreatív módon akár olyan diszkurzív eseményeket is egy-egy műfaji kategória példányaiként létrehozni vagy feldolgozni, amelyek akár más diszkurzív kategóriákat, illetve sémákat is aktiválhatnának (például bizonyos mentális erőfeszítéssel képesek vagyunk megírni a jó regény receptjét; vö. 9. fejezet). Másrészt pedig a műfajoknak a tapasztalati alapú, prototípuselvű diszkurzív kategóriaként való működése azt is magával vonja, hogy a diszkurzív műfaji kategóriák a közös, együttesen előforduló, tipikus tulajdonságok absztrahálásának a mértéke alapján változatos specifikussági szinteken ragadhatják meg a diszkurzív események csoportjait (például instruálás – recept – ételrecept, orvosi recept; avagy értékelés – könyvértékelés, termékértékelés, pályázati értékelés; vö. 7. fejezet).