A műfajiság kérdéskörével a könyvben egy olyan mediális közeg, illetve – pragmatikai kiindulópontból pontosabban fogalmazva – diszkurzív színtér tekintetében foglalkozom, amely az internet kezdeti korszaka után, a 2000-es években alakult ki, és amelyet a kultúra- és médiatudományban újmédiaként szokás emlegetni (lásd Manovich 2001, a nyelvtudományban továbbá pl. Herring 2013; Tannen–Trester eds. 2013). Ennek a Web 2.0 néven is hivatkozott diszkurzív színtérnek a legfőbb jellemzője, hogy az információs technológia fejlődésének köszönhetően az internethasználók jóval nagyobb aktivitására is lehetőséget ad. Ez azt jelenti, hogy a felhasználók nem csupán a bahtyini (1988: 253) „megértés válaszát” adó befogadói lehetnek az e színtéren megvalósuló diskurzusoknak, hanem a megnyilatkozói is, a Web 2.0 ugyanis kifejezetten teret ad az ún. felhasználók által létrehozott tartalmaknak (vö. Herring 2013; Fetzer 2021). Ebben az összefüggésben pedig azért szokás tartalmakról és nem pusztán szövegekről beszélni, mert az újmédia további sajátossága, hogy az internethasználók által kezdeményezett interakciók gyakran többféle szemiotikai rendszert is alkalmazásba vesznek, vagyis kifejezetten jellemző rájuk a multimodalitás (vö. Bateman 2014; Hiippala 2017). Mindezen túl pedig ugyancsak az újmédia sajátjaként tartható számon a különböző műfajok egymásba ágyazódása, illetve hibriditása (vö. Mäntynen–Shore 2014; Belcher 2023), valamint a tartalmak nem lineáris szerveződése, amelyet a kattintható linkként működő hipertextek1 tesznek lehetővé (vö. Bateman–Wildfener–Hiippala 2017). Mindezen jellemzők pedig ahhoz járulnak hozzá, hogy az újmédia diszkurzív színtere – mintegy háttérként működve – újszerű megnyilatkozói stratégiáknak, illetve megszólalási módoknak biztosítson terepet (vö. Akkaya 2014).