A 216 narratíva kvalitatív elemzése alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a beégésről szóló történet általános sémáján belül, amely szerint akkor beszélhetünk beégésről, ha a központi szereplő (tipikusan az elbeszélt én) egy eseményt, amelynek aktív részese volt, úgy él meg, hogy abban ő nevetségessé vált más szereplők előtt, két specifikáltabb séma játszik meghatározó szerepet. Egyfelől az úgynevezett „tévedésem vígjátéka” sémája 108 megvalósulással, amelyben a beégés azon alapul, hogy a központi szereplő, az elbeszélő én nem adekvátan értelmez egy szituációt. (Az úgynevezett „kvázilebukás” sémája, amikor a beégés más szereplők téves helyzetértelmezésén alapul, 21 megvalósulással képviseltette magát.) Másfelől meghatározó szerepet játszott a beégést eredményező „bénázás”, 59 megvalósulással, amelynek sémája szerint egy sikertelenül végrehajtott cselekvés teszi nevetségessé mások előtt a központi szereplőt. Emellett megjelentek még a vizsgált nyelvi anyagban egyéb specifikált narratív sémák is: a „valódi lebukás” sémája (5 megvalósulással), a „gyerekszáj” sémája (7 megvalósulással), és a „kiszúrás” sémája (2 megvalósulással). Az ezeket a sémákat megvalósító történetek nem nevezhetők a beégés prototipikus eseteinek. Ezek az esetek értelmezhetők úgy is, mint a beégés műfajával rokon, azzal szoros kapcsolatban álló, azzal átfedésben lévő más társalgási narratív műfajok megvalósulásai. A beégés műfajának nyitott, prototípuselvű kategóriaként való értelmezésének indokoltságát erősíti továbbá az is, hogy a vizsgált nyelvi anyagban a 216 történet közül 13 nem volt értelmezhető a beégés általános narratív sémájának a megvalósulásaként, csupán vicces történetként. Továbbá a beégéstörténetek vizsgálata a műfajok proaktív felfogásának adekvátsága mellett is érveket hoz (vö. Simon 2017: 151), hiszen ezek a narratív diskurzusok is értelmezhetők olyan társas cselekvések kezdeményezőjeként is, amelyek a megtapasztalt jelenségeket egy sajátosan konstruált társas valóságban rendezik el.