A gyógyítás története egyidős az emberiség történetével. Az írásos történelem előtti időkből (i. e. 4000 előtt) kevés emlék maradt ránk arról, hogy elődeink milyen gyógymódokat alkalmaztak sérüléseik vagy megbetegedéseik kezelésére, milyen növényi vagy állati eredetű szereket használtak gyógyászati céllal. A régészeti leletek alapján azonban sejthető, hogy az ősi korok embere is alkalmazott egyszerű házi praktikákat, gyógyfüveket kisebb sérülések és egyszerűbb, jól ismert lefolyású megbetegedések kezelésére (Solecki, 1975). A súlyosabb eseteknél azonban „szakemberre” – sámánra, varázslóra – volt szükség, aki egyfelől a gyógyító hatású anyagok mélyebb ismeretére, másfelől a varázslatba vetett hitre támaszkodva érhette el a kívánt hatást. Az ókori orvoslást sok szempontból a tudatosabb gyógyítás jellemezte, a lenyűgöző anatómiai ismeretektől a diagnózis felállításán át a gyógykezelésig. Az ókori Egyiptomban nemcsak a mumifikálást művelték magas szinten, de a gyógyítás jeles ismerői is voltak, számos orvosi papiruszon megjelenítették a betegségek tüneteit és a gyógyászati praktikákat. Az egyiptomi ismeretanyagot is felhasználó görög orvoslás legjelentősebb képviselője Hippokratész (i. e. 460–377) volt, aki kortárs kollégáival a betegségek megfigyelésen alapuló pontos leírását és a tapasztalati úton kialakított gyógymódok bemutatását hagyta az utókorra az orvostudomány majd minden területére kiterjedően (Corpus Hippocraticum) (1. ábra) (Iniesta, 2011). Elsőként fogalmazta meg a gyógyászat máig érvényes alaptézisét – „primum nil nocere” (mindenekelőtt ne árts) –, amely a mai kor gyógyszerbiztonságra való törekvésének is kiindulópontja.

 

 

Az ókori egyiptomi, görög, de a sumér vagy a kínai gyógyászatból kiinduló, az évszázadok, évezredek során összegyűjtött ismeretanyag vezetett az orvostudomány és a gyógyszerészet kialakulásához. A patikaszerek nélküli időkben a természetben fellelhető, növényi és állati eredetű vagy ásványi anyagokból származó gyógykészítményeket alkalmaztak, amelyek közül jó néhány a mai napig is jelen van a házi patikákban (Petrovska, 2012). Bár a gyógyszerészet és az orvostudomány az idők folyamán szükségszerűen szétvált, máig összekapcsolódva, egymást kiegészítve fejlődik. A tapasztalati úton fejlődő gyógyítást a 19. század végén felváltotta a tudatos gyógyszerkutatás (Buchwald, 1981). A véletlenen, illetve a megfigyelésen alapuló felfedező munka helyét a szisztematikusan megtervezett, tudományos megalapozottságú gyógyszerkutatás vette át; a farmakológia fejlődésével együtt pedig a Hippokratesz által is megfogalmazott biztonságos gyógyszeralkalmazás igénye, sőt követelménye is kialakult.