Brown persze maga is egy nagyobb átalakulási folyamat részese volt. Elsősorban stowe-i elődje, a festő és kertész William Kent birtokfejlesztési elveit gondolta tovább. Maga Kent részint Itáliában tett utazásaitól ihletetten, részint a korábban szintén Stowe-ban munkálkodó udvari kertész, Charles Bridgeman munkáját folytatva, ugyancsak a tájformálás megújítására törekedett. A francia mintákat követő ún. „formális kertek” szigorú rendjét (szimmetrikus, nyílegyenes sétányait és fasorait, szabályos geometriájú medencéit és szökőkútjait, meghatározott alakra szabott sövényeit, bokrait és lombkoronáit) a zöldterületek, vízfelületek és ösvények olyan, inkább a korabeli holland kertészet hatását mutató kialakításaival igyekezett felváltani, amelyek szabálytalan, aszimmetrikus vonalvezetésükkel a táj önálló fejlődésének érzetét keltették. Parkjai az utak finom kanyarulataival és a látvány fokozatos áttűnéseivel képesek voltak mind testileg, mind szellemileg ellazítani a sétálót. E fejlesztési törekvések alapját a szép később Burke által leírt jellemvonásai képezték: a felületek simasága, lágy módosulása, a fokozatos, alig észlelhető, meglepetés nélküli változás, mely színtiszta kellemérzetet kelt.

Brown a spontán formálódás benyomását keltő elernyesztő elemek egész tárházával bővítette Kent kertművészeti hagyatékát. A kanyargó utak mellett mesterségesen kanyargó tavak, afféle „hamis folyók” jelentek meg, melyek állóvizek voltak ugyan, ám kígyózó alakjuknál fogva folyócska benyomását kelthették, mivel sem közvetlenül a vízpartról, sem távolabbról, például a szintén mesterségesen kialakított dombokról nem volt teljesen belátható a teljes víztükör és partvonal. Brown itt-ott facsoportokat ültetett a dombtetőkre, s platánokkal, cédrusokkal és egyéb, nem honos növényekkel tette változatosabbá az épületek szomszédságát. Az épülettől a folyópartig vagy erdőszegélyig futó gyep, azaz a csalitmentes transzparencia híve volt. Knight legnagyobb sajnálatára Brown „száműzte a bozótokat”, s egyáltalán azt az elvet vallotta, hogy „el kell távolítani mindent, ami az elmúlásra utal”.1 A már Bridgeman és Kent által is alkalmazott süllyesztett fal (az ún. „ha-ha”) az állatok távoltartása mellett szintén az akadálytalan kilátást szolgálta, s Brown több ízben ilyet is beiktatott a központi épület közelében. A távolba pedig ‒ afféle paravánként vagy háttérdíszletként (screen) ‒ fasort vagy erdősávot telepített, melynek feladata a birtok tényleges elszigetelésén túl az volt, hogy a látást blokkolva megfelelő hátteret képezzen a központi épületet körülvevő előtér számára, kitakarja az esetleg nemkívánatos távolabbi elemeket, s ezzel egyszersmind keretbe is foglalja a képként vagy jelenetként elgondolt és színháztechnikai aprólékossággal kivitelezett tájat. A hatást elszórtan egy-egy antik vagy keleti stílusú épület, rotunda, szentély, kőhíd vagy az elmúlást stilizálással domesztikáló műrom tette még teljesebbé. Brown osztotta Pope nézetét, miszerint „Minden kertészet tájfestészet”,2 sőt tovább is ment: a táj teatralizálásával a kertészetet mondhatni színházművészetté fokozta.3

Brown 1783-as halálát követően egyik tanítványa, Humphrey Repton lett a tájtervezés kenti és browni hagyományának első számú továbbvivője. Repton, a „tájkertészet” (landscape gardening) kifejezés megalkotója ‒ aki 1794-ben Knight versének és Price esszéjének voltaképpeni fő céltáblája volt a kortársak között, s akinek a kritikákra válaszoló pár oldalas levelére Price egy későbbi kiadás alkalmával közel 50 oldalon válaszolt ‒ leginkább üzleti profizmusáról vált ismertté. Majdani kuncsaftjainak ugyanis egy-egy „vörös könyvben” prezentálta fejlesztési javaslatait, méghozzá olyan, főként a tulajdonosok hölgytagjait megnyerni hivatott illusztrációk segítségével, melyek egy kis hajtóka révén egyfajta „előtte/utána” képet kínáltak a birtok megújítandó szegmenseiről.4 Az elvégzendő munkálatokra így csábító festmények és rajzok alapján mondhattak igent az ügyfelek, s a táj egyértelműen látványként vált megrendelés tárgyává, egyik oldalról kívánatos fantazma, másik oldalról jövedelmező termék gyanánt. A birtokfejlesztés státuszszimbólummá, „a pénztárcájára büszke hiúság kielégítésének” (Knight, The Landscape, 11) divatos módjává vált.

A tájak képszerűségével, s ebből következően a festészeti hagyomány tanulmányozásának szükségességével Price sem vitatkozott.5 Osztozott a fejlesztőkkel abban is, hogy a tájnak nem szabad erőszak áldozatául esnie. Ő is úgy vélte, a kertésznek arra kell törekednie, hogy beavatkozásai a természet önmagától kialakult formáiként hassanak, s a tájban elmerülő ember a természet szabad burjánzásának élményében részesüljön. Az eltérés abban jelentkezett közte és a fejlesztők között, hogy miféle festményeket, miféle tájábrázolásokat tartottak szem előtt, s egyáltalán a természetnek mely képzetére alapozták a táj „természetességének” meghatározását.