A másik, Joseph Addisontól kölcsönzött mottó túllép ezen az antik mintákat szem előtt tartó poétikán, s immár hiányérzet nélkül ismeri el a népköltészet értékeit: „Egy közönséges dal vagy ballada, mely az átlagemberek gyönyörűségére szolgál, biztosan minden olvasó tetszését elnyeri, akit szenvelgése vagy tudatlansága még nem tett képtelenné az efféle élvezetre; s ennek egyszerű oka van, hiszen a természet ugyanazon lefestései, melyek a legközönségesebb emberek számára kívánatossá teszik a természetet, a legkifinomultabbak előtt is mindig szépnek mutatkoznak.”1 Addison 1711-ben a Spectator 70., 74. és 85. számában három esszén keresztül fejtette ki nézeteit a balladáról. A chevioti vadászat mellett Az erdei gyerekek történetében dicsérte a „stílus egyszerűségének” és a „gondolatok nagyságának” szerencsés kombinációját (Spectator, 103). Úgy vélte, hogy az egyszerű népi gondolkodásmód és költészet azért van „mindenkinek ínyére” (Spectator, 102), mert nem más, mint „a természet hétköznapian egyszerű másolata, mely mentes a művészi segédletektől és díszítésektől [a plain simple copy of nature, destitute of the helps and ornaments of art]” (Spectator, 124).

Addison esszésorozata sokatmondóan az utazás kontextusába helyezi a balladákkal, s azokon keresztül az archaikus népi mítoszokkal való találkozást: „Útjaim során különös élvezettel hallgattam az olyan, apáról fiúra szálló dalokat és meséket, melyek az általam bejárt vidékek köznapi embereinek körében leginkább divatosak” (uo. 101). Ahogy a kontinentális Grand Tourral szemben egyre divatosabbá váló belföldi túra az angol, skót, walesi vagy épp ír tájak látványvilágának térbeli felfedezését kínálta, úgy Addison elismerő szavainak hatására e vidéki túrák immár az illető nemzeti kultúrák gyökereihez tett időutazásként jelenhettek meg. A honi tájak felfedezése a népi kultúra forrásvidékeinek meglátogatásaként eredetkutatássá, a nemzeti kultúrkincsek régészeti feltárásának, s azon keresztül a nemzeti mitológiák és karakterisztikák megalkotásának programjává alakult. Ez a mítoszalkotás és karakterképzés később nemegyszer a szó szoros értelmében is alkotást, az állítólagosan megtalált források kitalálását, a nemzeti karakterjegyek megrajzolását, fikciós megalkotását jelentette. Az ősi hagyományok kultikus tisztelete és követése ‒ az irodalmi primitivizmus ‒ ösztönözte azokat a színlelt fordításokat és közreadásokat, melyek ekkoriban jelentek meg a brit irodalom színpadán, s futottak be jelentős karriert a kontinensen is: James Macpherson Osszián-töredékei és Thomas Chatterton Rowley-versei mellett John Payne Collier mímelt Roxburghe-balladái említhetők. Percy gyűjteményének és Macpherson Osszián-fordításainak olvasójaként fogalmazta meg Johann Gottfried Herder a népi hagyományokban gyökerező nemzeti nyelv és kultúra feltárásának igényét, s ebben a gondolatkörben mozgott Greguss is, amikor az angol és skót balladákat a „nemzeti jellem” őreiként állította példaképül.

Nyilvánvalóan Addison olvasójaként hozta épp A chevioti vadászat és Az erdei gyerekek balladáját példaként Edmund Burke is, amikor néhány évtizeddel később a fenségesről értekezett.2 Amellett érvelt, hogy az intenzív érzelmi reakciókat, s mindenekelőtt a félelmet a bizonytalanságérzet növelésével lehet leginkább fokozni, amire a sötétség vagy a homály a legalkalmasabb: „egy fanatikus prédikátor beszéde, a chevioti vadászat vagy az erdei gyerekek balladá­ja, vagy más népszerű rövid versek és mesék, amelyek az életnek ezen a szintjén [azaz a köznép körében] elterjedtek, rendkívül erőteljes ha­tással vannak szenvedélyeikre. Egyetlen festményt sem is­merek, akár jót, akár rosszat, amelynek ilyen hatása volna. Így a költészet, minden homályosságával együtt, általáno­sabb és erőteljesebb uralmat gyakorol szenvedélyeink felett, mint az említett másik művészet. S azt hiszem, megvan an­nak az oka a természetben, hogy a homályos idea, ha megfe­lelően közvetítik, miért hatásosabb, mint a világos.”3 Szemben a festészettel vagy más vizuális megjelenítésekkel, a szavak Burke szerint nem nyújtanak világos képet tárgyukról, ám éppen ebben rejlik rendkívüli hatóerejük. „Egy dolog világossá tenni egy ideát, és más dolog a képzelet számára hatásossá tenni” (Filozófiai vizsgálódás, 70). A képnélküliség vagy korlátozott képiség eme új paradigmája a költészetet a festészet mellől a zene mellé tereli, mivel a szavak erejéhez csak „a hangszeres zene közismerten erőteljes hatásai” foghatók (Filozófiai vizsgálódás, 71). A verbális nyelv már önmagában is jelentős homályosságát a balladák esetében még inkább elmélyíti a kihagyásos stílus, melynek köszönhetően fontos cselekményelemek csak szimbolikus utalásokon keresztül jutnak kifejezésre. Erre pedig később robusztus művészeti és kritikai hagyomány épül, amelybe Arany montázsszerűen dramatizált balladapoétikája éppúgy beletartozik (a Tengeri-hántástól A képmutogatóig),4 mint Hitchcock feszültségkeltésre kihegyezett ‒ ugyancsak alluzív és szimbolikus ‒ filmnyelve, vagy a kettő közt félúton: a fantáziaszövet szimbolikáját felfejteni igyekvő pszichoanalízis. S mivel a homályos eszmék a népi babonák világában találnak otthonra leginkább, ezért az efféle történetek lesznek a bizonytalanság- és félelemérzet elsődleges felkeltői, s ezzel a félelemből táplálkozó fenséges szenvedély leghatékonyabb előidézői. Burke hangsúlyozza, hogy „a kísértetek és lidércek gondolata, melyekről senki sem alkothat világos ideát magá­nak, milyen rendkívüli hatással van azok elméjére, akik hi­telt adnak az efféle lényekről szóló népszerű történeteknek” (Filozófiai vizsgálódás, 69). A nép körében élő balladák tehát a maguk homályosságával a burke-i esztétika alapvető hivatkozási pontját jelentik, különösen ha a babonás hitvilág szellemeiről mesélnek. Hogy a babonás képzetek mennyire elevenek voltak még a 19. században is, azt Walter Scott démonokról és boszorkányokról írt könyve mellett (Letters on Demonology and Witchcraft, 1830) az asztaltáncoltatás vagy „asztalírás” Európán 1853-ban végigsöprő hóbortja tanúsíthatja, melyről Arany nyomán a „rémballadákat” tárgyaló Tolnai Vilmos írt.5

A népballadák felértékelődésével a kritikusokban és gyűjtőkben mind erőteljesebbé vált annak igénye, hogy ezeket a balladákat mint a nemzeti identitás régészeti leleteit és mint követendő költészeti mintákat elkülönítsék a nem népi eredetű, gyakran túl alkalminak, kommersznek és silánynak minősített, akár középkori, akár újkori szerzőkhöz köthető alkotásoktól, melyeket a tiszta néplélekre vagy költői formára rárakódott szennyeződésnek tartottak. A broadside-balladák meglehetősen vegyes felhozatalában azonban zavaróan keveredtek a különböző eredetű darabok, így a „tiszta forrásnak” tekinthető népballadák purista elkülönítésének szándéka (a 18. század végétől egészen a 20. századig) korántsem volt problémamentes törekvés.