A tanmesék „morálját” magyarul „erkölcsi tanulságnak” mondják. Amikor tehát elbeszélések morális megítélésének vagy olvasatának lehetőségéről gondolkodunk,1 bizonyos értelemben arról is gondolkodunk, lehet-e tanulni belőlük. Avagy arról, a tanulság feltétlenül erkölcsi tanulság kell-e hogy legyen. Hogyan viszonyul egymáshoz erkölcs és tanulság? Lehetséges-e nem erkölcsi tanulság, vagy tanulság nélküli mese, referencia nélküli fikció? S hogyan gondolkodjunk minderről olyan mesék esetén, amelyek a való világból vétetnek, mégis mutatnak bizonyos hasonlóságot (frappáns tömörségük és persze csattanós, vicces, vagy mondhatjuk: tanulságos voltuk miatt) a fiktív tanmesék, a fabulák hagyományával? Vagyis mi a helyzet az anekdotákkal és azok szellemességével mind az angol wit (elmeél, sziporkázó bölcsesség), mind a német Witz (vicc, poén) értelmében?

 

 

A wordsworthi költészet feladata ‒ Baudelaire „rongyszedő” poétikáját előrevetítve ‒ az, hogy újrahasznosítsa az értéktelenné váltat, „visszaforgassa” azt, ami hétköznapi megszokottságánál fogva elveszítette hatóerejét és jelentőségét. Wordsworth olvasásakor is relevánsnak tűnik Walter Benjamin meglátása, aki többek közt épp Baudelaire olvasójaként jutott arra a megállapításra, hogy az anekdota a múltat lépteti be a jelenbe, s ezzel lázad a helyreállítás vagy feltárás elvét követő történelmi korszakkonstrukciók uralma ellen.5 Wordsworth esetében ez a forradalmi gesztus abban a törekvésben érhető tetten, ahogy az elmondott történetet valamely jelenbeli érdeklődésből fakadóan egy elmélkedési folyamatba illeszti, és egész konkrétan az asszociáció működésének demonstrációjaként, afféle allegorikus elméleti fabulaként tálalja, anélkül persze, hogy magát a felmutatni kívánt összefüggést, az asszociáció törvényét nyíltan megfogalmazná.

 

 

Ugyanakkor, reggeli napsütés ide, hancúrozó bárányok oda, a felhőtlen boldogságnak ebben az idilli képében kezdettől van némi derengés. Rögtön az első versszakban az elbeszélő apa szépnek és üdének látja ugyan fiát, ám a leírásba apró erőszakmozzanat vegyül, ha a szépséget valamiféle „öntőforma” (mould) kölcsönzi a gyermeki testnek. Az ötödik strófában ezt a formaadó szerepet a fiúnak gráciát biztosító „falusi öltözet” (rustic dress) veszi át. Ezzel párhuzamosan a kölcsönös szeretet és tetszés leírása is aszimmetrikusan megbillen, hiszen az apa fia iránti csodálata egy apját hőn szerető fiút csodál, mintha a fiú az apai önszeretet és öntetszelgés puszta kelléke vagy szükséges médiuma volna, foncsorozott üveglap, melyen keresztül a férfi önelégülten magát szemlélheti. Az apa-fiú viszony alapformája a vers legelejétől fogva egyébként is a birtoklás (I have a boy…), így a későbbi strófanyitó „gondolataim” (My thoughts) és „fiam” (My boy) grammatikai hasonlósága többletjelentésre tesz szert, és félő, hogy apuci fokozódó gondolati elmélyülésével a kissrác puszta eszmévé testetlenedik. Az apa „oldalán” (by my side) lévő fiú szinte már az apa tartozéka: még véletlenül sem szaladgál a bárányokhoz hasonlóan, hanem meditáló apjával folytat hol meginduló, hol megszakadó párbeszédet (intermitted talk). Azazhogy folytatna, ám ebben sem lehetünk igazán biztosak, hiszen néhány sorral később az elbeszélő azt is kikottyantja, hogy inkább ő beszélt a fiúhoz (I talked to him), semmint az őhozzá. Az első pillantásra meghittnek tűnő együttlét így inkább két meglehetősen eltérő érzelmi és gondolati pályán mozgó egyén puszta egymásmellettisége, nem kevés hatalmi összetevővel és látens feszültséggel.

 

 

Az új lakhely mellett döntő apa most fiát hozza döntéshelyzetbe, sőt döntéskényszerbe. A kérdezés nem kevés testi szigorral is párosul. Az apa megfogja fiát, aki eddig is mellette volt ugyan, de élvezhetett némi szabad mozgást. Most apai pórázra kerül. A szülő hangsúlyosan nem kézen fogja a gyereket, hanem karjánál fogja meg, a viszontfogás és kölcsönösség minden lehetősége nélkül. A fogásnak ez az egyoldalúsága testi dimenziót ad a beszélgetésben kezdettől jelentkező aszimmetriának. A megragadás és fogva tartás fokozódó agressziójára utaló kifejezések (took him by the arm, held him by the arm, still I held him by the arm) a Goody Blake és Harry Gill című ballada konfliktusára is emlékeztethetik az anekdota olvasóját. Ott a portáját féltő Harry Gill támadt a nincstelen Goody Blake-re, aki az ágakból font kerítésből lopott volna magának gyújtósra valót. A ballada kívülálló elbeszélője ott ugyanezekkel a kifejezésekkel írta le azt, ahogy a vagyonos és erős fizikumú férfi üvöltve ráront az alultáplált, elerőtlenedett asszonyra, karon ragadja és meg is ráncigálja. Az apa és fia sétáját bemutató anekdotában nem történik efféle durvaság (üvöltözés vagy rángatás), az apa testi és verbális megnyilvánulásain mégis nyomot hagy az erőszak, így a vers 1845-ös későbbi változatában szereplő ártatlan „kérdeztem” (I questioned him) kifejezés sem mentesül attól, hogy erősebb zöngét kapjon, és a kikérdezés vagy vallatás felé tolja el az apa állhatatos faggatózását.

 

 

A kérésből egyre inkább követelésbe átcsapó kérdezés vehemenciáját jól érzékelteti a „miért” kérdőszó szakadatlan ismétlődése a szövegben. Leszámítva az egyetlen előfordulást, ahol a why inkább „hát” vagy „nos” értelemben szerepel (Why this is strange), az első változat szerint az apa összesen nem kevesebb mint tizenháromszor szegezi a kérdést a fiának. Wordsworth talán irreálisan magasnak érezte ezt a számot, ezért változtatta meg később a „Miért? Edward, mondd, miért?” (“Why? Edward, tell me why?”) sor ötszöri ismétlésére tett utalást háromszorira, összességében kilencre csökkentve így a „miért”-ek számát ‒ ami nem eget rengető különbség, de a törekvés azért észlelhető.

 

 

Az elbeszélő szerint bőven van mit okulni, van mit tanulni az előadott esetből, ám hogy konkrétan mi is volna a tanulság (lore), az kifejtetlen marad. Így az olvasóra hárul annak feladata, hogy számba vegye a szóba jöhető lehetőségeket, és különféle literális vagy figurális értelmezésekkel próbálkozzon a szélkakas vonatkozásában. Egy kezdeti, szó szerinti értelmezésben a szélkakas vakító ragyogása kínálkozik magyarázatként, amelyhez szélrohamok idején talán fülsiketítő csikorgás is járul, bár erről e szélcsöndes, napsütéses reggelen érthető okból nem tesz említést a szöveg. A szélkakas zavaróan harsány érzékisége kínálkozik egyetlen lehetséges okként a szöveg literális olvasatában. Több lehetőség merül fel viszont figurális szinten. A szélkakas a gyermeki képzeletben először is a nyomasztó apai jelenlét fallikus jelképévé válhat, mely uralja környezetét, kiemelkedve ágaskodik minden felett, és ellentmondást nem tűrően ad iránymutatást.11 Másodsorban jelképezheti magát a gyermeket is, az apai akaratnak való kiszolgáltatottságában, hiszen ahogy a szélkakas sem dönthet arról, mikor merre irányuljon vagy forduljon, úgy a gyermek mozgása, költözése, életútja is számára beláthatatlan erők vagy döntések eredőjeként adódik, s mint ilyen, szeszélyes szülői akaratnak kitett önkéntelen mozgásként jelenik meg előttünk. Áttételesen így ‒ immár harmadik lehetőségként ‒ a szélkakas általában a kiszámíthatatlanság, az esetlegesség, a sodródás megtestesítője is lehet, melytől a gyermek nyilvánvalóan mentesülni szeretne. Mindezen esetekben ‒ akár az apai önkény, akár a gyermeki szorongatottság, akár az általános esetlegesség figurális megjelenítéseként tekintünk rá ‒ a szélkakas metaforikus hasonlóság által tesz szert jelképi funkcióra, s felemlítése a válaszban abszolút motiváltnak mondható, amennyiben a fiú ‒ még ha tudattalanul is ‒ a hasonlóság alapján hozza fel végső indokként. Közelebbről szemügyre véve a szöveget azonban úgy tűnik, a válasz pillanatában hangsúlyosan nem a fiú az ágens, hanem a megpillantott tárgy. A szélkakas mintegy rákényszerítette magát a fiúra: „megragadta tekintetét” (it caught his eye). Ahhoz persze, hogy ezt a szélkakas megtehesse, először is be kell kerülnie a látómezőbe, in sight (itt a korábbi in view köszön vissza), ehhez viszont a fiúnak fel kell emelnie a fejét, s vele a tekintetét, melyet azután a napsütésben megvillanó, látványból kiugró szélkakas megragadhat. A szélkakasnak is van tehát egyfajta kezdeti tehetetlensége vagy kiszolgáltatottsága, hiszen abban nem lehet ágens, hogy egyáltalán bekerüljön a látványba. Csak azután léphet akcióba, hogy a fiú látóterébe került. Viszont a fiú fejmozdulata sem irányulhat szándékosan arra, hogy megpillantsa a szélkakast. Így az, hogy a szélkakas a tekintet felemelése nyomán a látómezőbe kerül, szándékolatlan következményként adódik. Mihelyt adott ez a feltétel, a szélkakas átveszi az irányítást. Nem a fiú pillantja meg, hanem az kapja el őt. A fiú válasza tehát már maga is abban a kiszolgáltatottságban születik meg, amelyről az apai akarat kapcsán fentebb szó esett. Így viszont nem tekinthetjük belsőleg motiváltnak, hanem arra kell következtetnünk, hogy a szélkakas megemlítése maga is esetleges, véletlenszerű. A szélkakas mint kép ezért teljességgel üres, nem hordozhat semmilyen metaforikus, lényegi megfelelésen alapuló jelentőséget. Nem metafora, hanem véletlen térbeli érintkezésen alapuló metonímia, még akkor is, ha a metonímiák belső mozgásában ‒ ahogy itt is ‒ a véletlen kapcsolatok előszeretettel alakulnak át ok-okozati viszonnyá. A szélkakas azonban, még mielőtt indokká vált volna, egyszerűen épp ott volt, így kapóra jött, amikor a kutyaszorítóba került fiú megpróbálta kivágni magát nehéz helyzetéből. A fiú mondhatni kapva kap az őt elkapón. Ha a lírai balladák megalkotásával Wordsworth szándéka „természetünk elsődleges törvényeinek” bemutatása volt, s leginkább is annak demonstrálása, „hogyan társítjuk az ideákat felindult állapotban”, akkor úgy tűnik, a szöveg ezt a feladatot sajátosan nyelvi aspektusból teljesíti, midőn az asszociáció törvényeit a metonímia retorikájaként jeleníti meg.

 

„Az idő kiszipolyozásában” (the usury of time) oly ügyes nevelők Wordsworth szerint afféle fegyőrökként saját pedagógiai „gépeikbe”, sőt „kínpadjukra” (engines) kényszerítik a fiatalságot, nem vesznek tudomást „a világ okoskodásmentes haladásáról” (the unreasoning progress of the world), vagyis arról, hogy az önfeledtségben töltött „terméketlen óráknak” (unfruitful hours) nagyon is lehet rejtett hozadékuk. Ugyanakkor míg a Prelude iménti passzusa a tanítás feladatát végül egy emberfeletti autoritás, valamifajta „bölcsebb szellem” (wiser spirit) gondjaira bízza, addig az anekdotában semmilyen végső biztosíték nem jelenik meg. A jövő kalkulálhatatlansága nem oldódik fel egy transzcendens gondviselő előrelátó kalkulációjában, így a tanulás folyamata radikálisan kiszolgáltatott marad a metonimikus érintkezések esetlegességének.