Coleridge kísértetelmélete (Pihenőhely, 3. esszé)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A drámaiság előbb tárgyalt motívuma köszön vissza a harmadik esszében, ahol Coleridge a „kóros szendergés” állapotát ecsetelve fogalmaz úgy, hogy gondolataink ilyenkor „tökéletesen drámaivá” válnak.1 A fantomok drámai megelevenedése egyszersmind a megszólalásukat is jelenti: „a látomás formája” beszélni kezd hozzánk, „oly hangon, mely pontosan annyira hallható, amennyire az alak látható” (KJ; LP, 145). Íme, elérkeztünk a forma kérdéséhez, a látható formáéhoz éppúgy, mint a hangalakéhoz. Coleridge itt „a belső érzék optikáján és akusztikáján” keresztül körvonalazza saját „kísértetelméletét” (Ghost-Theory).2 Az optikai fantomokat hosszabban fejtegeti, részint személyes tapasztalatai alapján, egy optikai allegóriával, részint Luther példájára visszautalva, annak utólagos magyarázataként. Az akusztikai fantomokról analógiás úton, rövidebben ír.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az elmélet felállításának alapvető célját maga Coleridge a „megvilágításban” (elucidation) látja. A fejtegetést nyitó optikai allegóriának azonban nem egyszerűen csak célja a megvilágítás, de legfőbb témája is, amennyiben Coleridge személyes példája a fényviszonyok kérdéskörébe vezet:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Keswicki könyvtárszobám ablaka a kandallóval átellenben van, és arra a hatalmas kertre néz, mely a dombnak, amin a ház áll, egész lankáját elfoglalja. Így azután az üvegen keresztül áteresztett fénysugarak (vagyis a kertről, a szemközti hegyekről, valamint a közbeeső hídról, folyóról, tóról és völgyről érkező sugarak) és a róla visszaverődők (a kandalló stb. fényei) egyidejűleg lépnek be szemünkbe. Az este közeledtével gyakori szórakozásom volt figyelni a tűz képét vagy tükröződését, mely mintha ott égett volna a bokrokban vagy a fák közt, a kert vagy a rajta túl eső földek különböző részein, aszerint, hogy mekkora volt a fény, s amely mégis haloványságának mértékével arányos távolságban és nagyságban rendeződött el a látás valóságos tárgyai között. Mert a sötétség fokozatos beálltával a tűz képe mindinkább összezsugorodott, közelebb került és kivehetőbb lett, mígnem a szürkület tökéletes éjbe hanyatlott, s a külső tárgyak kirekesztődésével az ablak tökéletes tükörré alakult át ‒ leszámítva azt, hogy a szoba oldalsó polcain álló könyveim hátuljára, hogy úgy mondjam, megannyi csillagbetű íródott, több vagy kevesebb aszerint, hogy mennyire volt felhős az égbolt (ilyenkor ugyanis az üveg csak a csillagsugarakat eresztette át). (KJ; LP, 144‒145)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az itt leírt jelenség köznapi tapasztalat: minden üveglap a fényviszonyoknak megfelelően, az üveg által elválasztott két térrész egymáshoz viszonyított sötétsége vagy világossága szerint egyszerre működhet a fényt áteresztő ablaküvegként és a fényt visszaverő tükörként. Egyenlőtlen fényviszonyok esetén a sötét térrész felől ablak, a világos térrész felől tükör. Ezen a pofonegyszerű elven alapul például a televíziós hírbeolvasás ma már elhagyhatatlan, látszólag ultramodern technológiája, a súgógép.3 A láthatóság valamiféle aszimmetrizálódásáról van itt szó, arról, hogy az éjszakai utcáról belátunk a megvilágított szobákba, míg a szobákból nem látunk ki az utcára, hanem csupán magunkat látjuk a tükörré vált ablaküvegben. Illetve speciális esetekben ‒ és valójában ez áll itt Coleridge érdeklődésének fókuszában ‒ a két funkció (ablak és tükör, transzparencia és reflektivitás) összekeveredhet, sajátos érzékcsalódást hozva létre. Ilyen speciális eset a szürkület, amikor is a relatív fényerő nem olyan különböző a két térrészben, hogy megtörténjen az aszimmetrizálódás, ezért akár kintről, akár bentről nézünk, jó esély van rá, hogy mindkét esetben egyszerre át is lássunk az üvegen, és magunkat vagy saját környezetünket is megpillantsuk benne. Így jelenik meg Coleridge példájában a kandalló lángja alkonyatkor a szemközti domboldalon. A másik speciális eset az, ha jelentős ugyan a relatív fényerőbeli eltérés a két térrész között ‒ azaz verőfényes nappal van (az utcán szikrázó napsütés, a szobában homály), vagy vaksötét éjszaka (kint koromsötét, bent fényár) ‒, ám a sötét térrészben olyan erős fénypont világít, ami mégis áthatol az üvegen, és elegyedik a világos térrész felől visszaverődő képpel. Erre hozza példának Coleridge az ablakban tükröződő könyvek borítóján vagy gerincén betűként megjelenő csillagokat. Mindkét esetben háttér és előtér, környezet és alak (avagy az antik mnemotechnika nyelvén fogalmazva: helyszín és kép) összemosódásáról van szó, függetlenül attól, hogy melyik a túlnani (áteresztett), és melyik az innenső (visszavert), illetve hogy melyik van kívül, és melyik belül.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A személyes tapasztalatból vett képet Coleridge végül lefordítja Luther példájára, hogy ezzel együtt a kép allegorikus értelmét is felmutassa:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Na mármost, helyettesítsük be Luther elméjének fantomját a visszavert fény képeinek (például a tűz képének) helyébe, a szoba és a bútorzat formáit pedig az áteresztett sugarak helyébe, s máris hű hasonmását kapjuk a jelenéseknek, és igaz fogalmunk lesz arról, hogyan látjuk őket együtt valós tárgyakkal. (KJ; LP, 145)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az allegória szerint Luther számára az érzékek transzparens működése által prezentált külső valóság szolgál helyszínül vagy projekciós felületül az ördög belülről kivetülő alakjának. A belső fantom külső környezetbe ágyazódik. Ez akár fordítva is történhetne, hiszen elvileg fordítva is végbemehetne a keveredés: a valós tárgy is kerülhetne fantazmatikus mezőbe. Az alak és a helyszín összemosódásának ebben a jelenetében azonban nem az a fontos, hogy melyik a külső és melyik a belső, hanem egyáltalán csak az, hogy az egyik kívülről, a másik belülről érkezik, s hogy találkozásuk a külső és a belső kép (transzparencia és reflexió) fantazmatikus elegyét hozza létre.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A képek külső és belső forrásának kritikai szétválasztását a nézőpontok burkolt elkülönítése teszi lehetővé. Míg az esszéíró külsőleges nézőpontjából világosan látszódik az elegyedett elemek eltérő származása és eredendő különbsége, addig belülről, a látomás alanya számára a kísértetlátás elemi hatóereje éppen abban rejlik, hogy észrevétlen kontaminációként történik meg, amelyben nemcsak hogy eldönthetetlen, mi alapul külső és mi belső forráson, de egyáltalán fel sem merülnek efféle térbeli (vagy másféle) binaritások. Külső és belső csak kívülről van, belülről nem létezik. S ha ezt komolyan vesszük, akkor már maguknak a nézőpontoknak külsőként és belsőként való elkülönítése is „külsőnek” mutatkozik, és irreleváns a vizionáló alany nemcsak külsőnek, de belsőnek sem mondható nézőpontja felől. A kétosztatú logika e ponton mégis annyira uralja Coleridge gondolkodását, hogy fel sem merül olyan tényező, amely megbonthatná ezt a sterilen tökéletes rendszert. Ilyen lehetne bármilyen harmadik elem, például maga az ablaküveg, melynek makulátlan sértetlensége és tisztasága biztosítja, hogy az áttetszőség és visszaverődés ideális, anyagtalan médiumaként működhessen, s az áteresztett kinti és a visszavert benti képek elegyedésének interfészeként lehetővé tegye az elemző számára az elegyedés folyamatának megfigyelését és az elegyedett képek analitikus visszavezetését egy eredendően külső és egy eredendően belső forrásra. Bármiféle karcolás vagy maszat megszüntetné ezt a steril anyagtalanságot, előhozná az üveget saját láthatatlanságából, s egy szempillantás alatt demediatizálná a médiumot, megbontva ezzel a kétosztatú rendszert is, melyet e médium paradox módon fenntart. Coleridge számára azonban az üveg nem materializálódik úgy, ahogy például a vízfelszín M. C. Escher Három világ című grafikáján, melyen a vízben úszó hal és a tükröződő fák még mindig túlontúl bináris rendszerét a vízre hullott falevelek bontják meg.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bár itt nincs hely érdemben kitérni rá, azért érdemes megemlíteni, hogy az áttetsző „valós” és a visszavert „fantom” kettőssége vezérli később Coleridge ismert megkülönböztetését a szimbólum és az allegória között, s áttételesen meghatározza az azok hátterében álló mentális fakultások, a képzelet és a fantázia közötti különbségtételt is. Amikor tehát a kísértetek formálódásának e mostani kifejtésében az üveg két funkciójának keveredéséről gondolkodik Coleridge, egy olyan kontaminációt ír le, mely alapjaiban teszi kétségessé a fenti terminusok elkülönítésére (ahogy ő nevezi: „deszinonimizálására”) irányuló későbbi kísérletek eredményességét. A Stateman’s Manual (1816), a Biographia Literaria (1817), vagy az Aids to Reflection (1825) ismert elkülönítési törekvéseivel szemben ekkor még nem sok nyoma van annak, hogy Coleridge törekedne akár a szimbólum és az allegória, akár a képzelet és a fantázia fogalmi szembeállítására, vagy legalább ellentétező használatára, pedig a Luther-esszében mind a négy kifejezés felbukkan.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az optikai allegóriát követően Coleridge akusztikai példára vált, melyben a patak csobogásából egy barát alakja, pontosabban hangalakja sejlik fel, méghozzá sajátosan narcisztikus módon, amennyiben a halló a hangzavarból a saját nevét hallja ki.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Még amikor teljesen ébren vagyunk, olyankor is ‒ amennyiben szorongással tekintünk valami elé ‒ nemde gyakran a természet legzavarosabb hangjait is artikulált hangoknak halljuk? A patakcsobogás például egy pillanatra ama barátunk [friend] hangjának tűnik, akire épp várakozunk, és úgy tűnik, mintha saját nevünket kiáltaná, stb. Ezért egy rövid elmélkedés a képzelőerő nagy törvényéről, miszerint a részek hasonlósága rendszerint az egész hasonlóságává alakul, nemcsak elgondolhatóvá, de valószínűvé is teszi azt, hogy maga a tintatartó, valamint a falon lévő sötétszínű kő, melyet Luther mindaddig észre sem vett talán, figyelemre méltó szerepet játszhasson a Gonosz [Fiend] és az ő tolakvó látogatását [visit] elutasító ellenséges [hostile] tett létrehozásában. (KJ; LP, 146)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ezt a példát a várakozás két módja vezérli: a barát reményteli és az ellenség félelemmel teli várása. Mindkettő egyaránt lehet szorongásos, hiszen amiatt aggódni, hogy valamilyen örömteli történés bekövetkezzen, éppúgy izgalmi állapot, mint azon aggodalmaskodni, hogy egy fájdalmas esemény elmaradjon. A várakozás e két módjában, iménti hasonlóságuk ellenére, kódolva van nemcsak az, hogy a barát a várakozó alteregója, narcisztikus, belülről kivetült másolata lesz (a halló nevét visszhangzó másik, egy Ekhó egy vak Nárcisz számára), miközben az ellenséges gonosz tényleg valamiféle kívülről megszálló hatalomként érkezik el (elszenvedett külsőségként, egy könyörtelen alteritás „tolakvó” vizitációjaként), hanem ebből következően kódolva van az is, hogy a barát majd vendégszerető, az ellenség pedig elutasító fogadtatásban részesül (már a második esszében is úgy jelenik meg Luther reakciója, mint „ellenségesség a főgonosszal szemben [hostility against the arch-fiend]” [LP, 137; vö. L, 190]). Épp a fentiek folyományaként azonban, a visszaverődés és átlátszás emez újabb jelenete, mely barát és ellenség, friend és fiend, fogalmi elválasztását kívánná alátámasztani (a The Friend folyóirat lapjain), maga is zavarossá válik, s vendégszeretet és ellenségesség, hospitalitás és hosztilitás zavarba ejtő összekapcsolódását hozza létre. Erre már a Lutherről szóló második esszé is utalt, a mentő rablás és biztosító elzárás, vagy (ahogy maga Coleridge fogalmazott) a „baráti bebörtönzés” tárgyalásakor. De ideérthető a tintahistóriának az a fentebb említett változata is, melyben egy Lutherhez ellátogató szerzetesről (azaz egy „barátról”) derül ki, hogy maga a Gonosz. S mivel az illető incidens, mint láttuk, egy fordítási jelenet része, e ponton érdemes megemlíteni azt is, hogy amikor Luther később a fordításról írt nyílt levelében saját fordítói gyakorlatának elveit fejtegeti, önkéntelenül is újabb példát ad arra, hogy a domesztikus barát olykor invazív idegenné alakulhat. Mert míg kezdetben saját Újszövetség-fordításának vezérelveként az egyszerű emberek által használt német nyelvet, vagyis az otthonosság elvét emeli ki (és a sola/allein betoldása körüli vitában is erre alapozza érveit),4 addig a levél egy későbbi pontján, immár az idegen oldalon állva (és Walter Benjamint megelőlegezve) fogalmaz úgy: „Inkább erőszakot tettem a német nyelven, mintsem eltérjek a szavaktól.”5 Az idegen szöveg megszelídítésének és honosításának vágyából, egyik pillanatról a másikra kíméletlen nyelvi barbarizmus lesz. Visszatérve a kísértetelmélethez, úgy tűnik, ez a lappangó veszély lényegi összetevője a barát alakjának is, ezért a spektralitás motívuma korántsem meglepő módon társul a barátság általános témájához.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Coleridge kísértetelméletében azonban egy konkrét barát alakja is megjelenik, éspedig holtában. Ez a burkoltan jelen lévő, eltávozott, de visszajáró barát nem más, mint Thomas Wedgwood, akit ha név szerint nem is említ a szöveg, ám utal rá mint az érzékeléssel kapcsolatos korabeli kutatások legeredetibb alakjára.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

De nincs már közöttünk Ő, ki e gondolatot végigvitte volna […] Eltávozott az én barátom! az én bőkezű segítőtársam, ki nem kevésbé szellemem jótevője is volt! […] fáradhatatlan jósággal áradt ki a körülötte lévőknek, miként valamely lakoma ura árad ki rokonai közt saját derűjének napvilágán! (KJ; LP, 146‒147)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Anélkül, hogy bármi konkrétumot is megtudnánk az eltávozottról, annyit megállapíthatunk, hogy sajátos hasonlóságot mutat a rá emlékezővel. Egy „lakoma uraként”, házigazda szerepkörben látjuk őt, olyan vendéglátóként, aki éppúgy saját hasonmására vár, mint maga Coleridge az előbb elemzett passzusban. Csakis „rokonait” látja szívesen a lakomán, csakis övéi körében jellemzi felhőtlen „derű”. A korábbi passzusban várakozó Nárciszról (Coleridge-ról) itt kiderül, hogy csak egy másik Nárciszra (Wedgwoodra) vár, akinek vendégvárása éppúgy feltételekhez, hasonlósági kritériumokhoz kötött, mint az övé. A korlátozott vendégszeretet e kettős jelenetében minden csak kalkuláció vagy jövőszámítás. A vendég csak akkor szívesen látott jövevény, ha jókor érkezik, avagy ha a vendégváró alteregójaként jön el. Minden váratlanság, minden eltérés megbontja a vendéglátó elme önképét, a vendéglátásban uralkodó tükrös szimmetriát. Maga a Gonosz úgy jelenik meg ebben a rendszerben, mint a váratlanul betoppanó másik, aki éppen kiszámíthatatlanságával lesz elfogadhatatlan és beengedhetetlen. Ennél is fenyegetőbb azonban a coleridge-i gondolkodás peremén felbukkanó lehetőség, a barát és az ellenség alakjának esetleges kontaminációja, mely a szöveg zárlatában akkor állna elő, ha magán Wedgwood alakján belül sejlene fel valamiféle „tolakvó” idegenszerűség, amely domesztikálhatatlanná tenné ezt a rokonnak hitt, barátnak elkönyvelt, az öntetszelgés merő szubsztrátumává (tükörszerű üveglapjává) redukált másikat.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az 1805-ben 34 évesen elhunyt Wedgwood a fényképezés egyik úttörőjének számított, akinek korai próbálkozásai nélkül elképzelhetetlen lett volna évtizedekkel később a Talbot nevéhez fűződő negatív-pozitív technológia, mely az 1840-es évektől a fokozatosan elavuló dagerrotípiát volt hivatott felváltani. Wedgwood nem egyedül dolgozott. Kutatótársa a vegyész Humphrey Davy volt, akivel egyébként szintén kapcsolatban állt Coleridge, hiszen a költő kísérleti alanyként működött közre a bódultságot okozó dinitrogén-oxid ‒ az előbb vásári mulatságra, később orvosi érzéstelenítésre is használt ún. nevetőgáz vagy kéjgáz ‒ hallucinatív hatására irányuló vizsgálatokban.6 A fényérzékeny felületekkel folytatott kísérletezései során Wedgwood képes volt ugyan negatív képeket, ún. „árnyrajzokat” (shadowgraph) készíteni, ám a keletkezett kép fixálására tett kísérletei nem jártak sikerrel.7 A fényképezés technikai lehetőségeinek feltárásában Wedgwood ezzel együtt is jelentős szerepet játszott. Az esszében mégsem az „árnyrajz” mestereként bukkan fel. Coleridge az érzékelés témájáról előadott újszerű nézetei miatt utal rá. Wedgwood látással és tapintással kapcsolatos fejtegetései 1817-ben posztumusz jelentek meg, jóval Coleridge esszéjének első, 1809-es fogalmazása után. Coleridge a személyes beszélgetésekből nyilvánvalóan jól ismerte a szóban forgó gondolatmenetet, hiszen közeli kapcsolatban állt Wedgwooddal, aki nemcsak szellemi, de anyagi értelemben is személyes jótevője volt, hiszen még 1798-ban éves járadékot intézett neki. Az 1817-es tanulmányt előadásjegyzetekből egy ismeretlen állította össze Vizsgálódás a távolságról való fogalmunk eredetét illetően (Enquiry into the Origin of our Notion of Distance) címmel. Wedgwood ebben az okfejtésben foglalkozott a látással, konkrétabban a térlátással vagy mélységérzékeléssel, és ilyen összefüggésben a látásnak a többi érzékhez, elsősorban a tapintáshoz való viszonyával. Szembe kívánt szállni azzal a nézettel, amely a látást csupán a tapintás jelének tekintette, s amely azon az elképzelésen alapult, hogy amit látunk, azt gyakran úgy tekintjük, mint a tapintható közvetett érzékelését, s ilyenformán látás és tapintás között szemiotikai viszony áll fenn.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A vitatott nézetet George Berkeley képviselte Értekezés a látás új elméletéről (An Essay Towards a New Theory of Vision, 1709) című munkájában. Berkeley ebben a fiatalkori művében megkérdőjelezi a térlátás karteziánus fiziológiai magyarázatát, mely a mélység vizuális érzékelésének képességét a binokuláris látásból vezette le, amit pedig egy botokkal tapogatózó vak ember térérzékeléséhez hasonlított. Arra a kérdésre, hogy önmagában a látás érzéke képessé tesz-e bennünket a tér vagy a mélység ‒ avagy Berkeley saját, később Wedgwood és Coleridge által is használt kifejezésével: a „kívülség” (outness) ‒ észlelésére, maga Berkeley Locke-ot követő választ ad. Emlékezetes, hogy a William Molyneux-féle feladványra, hogy tudniillik képes lehet-e a vak, aki egyszer csak látni kezd, pusztán látás alapján beazonosítani a korábban tapintott idomokat (kockát és gömböt), Locke magával Molyneux-val egybehangzóan határozott nemmel felelt.8 Berkeley, csatlakozva ehhez a véleményhez, a látás új elméletében azt igyekszik demonstrálni, hogy a tértapasztalatnak nem a látás, hanem a tapintás az eredendő módja. A látás csak a tárgyak felületi kiterjedéseit (szélességét és hosszúságát) mutatja hűen. A mélységi dimenzió tekintetében csupán a tárgyak látszólagos nagyságával vagy távolságával szolgál, nem a valóságossal, mint a tapintás, ezért a látás csakis annyiban válhat térlátássá, amennyiben a látott tárgyak ideái asszociatív úton összekapcsolódnak a tapintott tárgyak ideáival, s így lehetővé válik, hogy a tapintható tárgyak távolságát, nagyságát és helyzetét a vizuális benyomások közvetítésével észleljük. A látás ilyenkor afféle előtapintásként vagy távtapintásként működik, szemiózissá alakul, a tér jelölésévé válik: „az a mód, ahogyan [a látványok] a távolban fekvő dolgokat jelzik számunkra, azonos azzal, ahogyan az emberi érintkezés nyelvei vagy jelei felidéznek valamit”.9 A látás életfontosságú funkcióvá lép elő, hiszen az emberi vagy állati szem képessé válik a távolból előre jelezni azt, ami hasznos, vagy épp azt, ami fenyegető. A látványok Berkeley szerint a tapasztalatok esetlegessége alapján önkényes jelviszonyba kerülnek a tapintható dolgokkal, jelölő funkciójuk spontaneitása, valamint általános tendenciája és létfenntartó funkciója miatt mégis afféle „természetes” vagy „univerzális” nyelvet alkotnak.10 Berkeley nézeteit összegezve írja Wedgwood, hogy „egyes érzetek képesek nyelvvé válni, amely nyelv más érzetek megjelenítésére és közvetítésére szolgál”,11 s mindez a látás és a tapintás viszonylatában azt jelenti: „Mihelyt tapintás útján megtudtuk egy tárgy valóságos nagyságát, a vizuális vagy látszólagos nagyság merő jellé válik, mely azon nyomban a taktilis nagyságra utal. Ahogy a nyelvben is lenni szokott, az elme átsiklik a jelen, és csakis a jelölt dologra figyel.”12 Noha a vizualitás nyelve ‒ mint minden jelrendszer ‒ saját anyagtalan transzparenciájának és a jelölt tartalom közvetlenségének illúziójával kecsegtet (amikor olyan érzést kelt, mintha láthatnánk a tapinthatót), ez azonban Berkeley szerint merő káprázat csupán, az érzékek közt zajló önelleplező szemiózis csalóka hatása.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Wedgwood kritikai kommentárjának legfőbb célja kivonni a látást a tapintás fennhatósága alól. Ezért igyekszik demonstrálni különféle példákon keresztül, hogy az a jelviszony, amelyet Berkeley a két érzék között feltételez, valójában egyetlen érzéken, magán a látáson belül is kiépülhet. Szerinte ugyanis a látást elemileg befolyásolják előzetes vizuális tapasztalataink. A friss vizuális impulzusok megidézik a korábbiakból őrzött emlékképeket, így azok a képzelet útján azonnal rávetülnek a pillanatnyi látványra, és össze is mosódnak vele. Az adott pillanat részleges érzéki benyomása így szinekdochikus jelnek tekinthető, mely saját jelentéseként idézi meg a korábbi benyomások egyesített, egészleges ideáját: „Az érzékelés nyelvvé válik, melynek legfőbb haszna az, hogy előhívja a megfelelő gondolatsort, így az érzékek nemigen vannak intenzív és hosszú használatban, csakis az új tárgyak szemügyre vételekor. Amit érzékelésnek gondolunk, annak túlnyomó része csak azon ideák összessége, melyeket az illető érzékelés felébresztett.”13 A látás esetében ez azt jelenti, hogy a tárgyról alkotott többféle nézet együttesen kiadja az illető tárgy alakját, helyzetét és szemtől való távolságát. A látás így nem csupán a felületi, hanem a mélységi távolságok megítélésében is megbízható adatközlővé válik.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hogy egyáltalán a felületi (síkbeli) és a mélységi (térbeli) irányok, vonalak vagy távolságok miként különböztethetők meg egymástól, azzal Wedgwood nem foglalkozik, noha e szétválasztás önmagában is problematikus voltára a képzőművészeti hagyományban egy egész vonulat hívta fel a figyelmet, olyan alkotók, akik a lineáris perspektíva reneszánsz technikájában nem csupán nagyszerű geometriai vívmányt, de ‒ M. C. Escher munkáit megelőlegezve ‒ látens buktatókat is láttak. A barokk építész Francesco Borromini római Spada-palotabeli mélységnövelő hatású galériaszűkítése, vagy a Római Magyar Akadémia székházaként funkcionáló Falconieri-palotában alkalmazott, hasonlóan csalóka ablakkeret-szűkítései éppúgy említhetők példaként, mint William Hogarth komikus címlapgrafikája Brook Taylor perspektívaelméletének Joshua Kirby-féle 1754-es összefoglalójához. Wedgwoodnál nem találunk ezekhez hasonló kritikai reflexiót. Fejtegetése megmarad a Berkeley-féle fogalmi keretben, s felület és mélység problémátlan elválasztásának hitében csakis arra koncentrál, hogy a látást a felületi távolságon túl a mélységi távolság megbízható érzékeként ismertesse el.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Wedgwood szerint a tárgy különféle nézeteiből pontosan megítélhető a tőlünk való távolsága anélkül is, hogy a tapintáshoz fordulnánk. Sőt, nem pusztán arról van szó, hogy a szem mindezekre úgyszólván önerőből, a tapintásra való hivatkozás nélkül is képes, hanem arról is, hogy a tapintás pedig nem, illetve csak akkor, ha a látás segítséget nyújt neki ebben. Önmagukban a taktilis impulzusok ‒ egyidejű vizuális benyomások vagy korábbról megidézett vizuális emléknyomok nélkül ‒ Wedgwood szerint elégtelenek a térélmény vagy mélységérzet alapjául szolgáló minőségek megállapítására. Ezt több példán keresztül hangsúlyozza. Közismert kísérletre hivatkozik, amikor felidézi, hogy a keresztbe tett mutató és középső ujj szögletének megérintése egyetlen tárggyal, ha nem látjuk, olyan érzést kelt, mintha két külön tárgy érne ujjainkhoz két ellentétes irányból. Ki kell nyitnunk a szemünket ahhoz, hogy láthassuk, egyazon tárgy volt az. A nem látott vagy nem ismert testrészek (a hát vagy a belső szervek) megérintésekor ugyancsak gondot okoz a hozzánk érintett tárgy alakjának és pozíciójának észlelése.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A tapintás megbízhatatlanságát próbálja demonstrálni Wedgwood az ún. fantomvégtag jelenségével is.14 Az elveszített vagy amputált végtag kísérteties visszajárása (fájása, ficama, görcse, viszketése stb.) régtől ismert jelenség volt, melyet egyik kutatója, Silas Weir Mitchell hozott be a köztudatba 1866-ban egy fiktív, de valósnak ható, mondhatni fantomszerű történettel.15 A mára bevetté vált „fantomvégtag” elnevezés is tőle származik, pár évvel későbbről. Az illető jelenséget jó fél évszázaddal korábban Wedgwood arra használja, hogy a taktilis érzékelés fantomatikus jellegét (itt konkrétan a lokalizálásra való képtelenségét) demonstrálja vele, s burkoltan rámutasson, hogy nincsen közvetlen, közvetítetlen érzékelésmód ‒ még a tapintás sem az ‒, mert az elmebeli, memorikus, imaginatív, s végső soron nyelvi (szemiózis útján történő) közvetítés által az érzékelés bármely formája képes, sőt kénytelen fantomokat produkálni.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Wedgwoodot kétszeresen is közelről érintette a „fantomvégtag” problémája. Egyrészt azért, mert apja, a híres porcelángyáros, Josiah Wedgwood, akinek egyik lábát kellett amputálni, konkrétan ezzel a problémával küzdött. Másrészt azért, mert Erasmus Darwin, aki apjának kezelőorvosa volt, alapvetően Berkeley hívének vallotta magát ‒ A természet temploma című versében a látást „a tapintás néma nyelveként” definiálta16 ‒, és a fantomvégtag jelenségét a tapintásos emléknyomokra visszavezetve fogalmazott úgy, hogy „az elvesztett végtag alakjának, helyének vagy szilárdságának ideája asszociatív úton tér vissza”.17 Wedgwood ezzel szemben a fantomvégtagról is olyan magyarázattal rendelkezhetett, amely a látás közvetítő szerepén alapult. Ilyen vonatkozásban, eltérő érvrendszerrel ugyan, de megelőlegezte napjaink egyik vezető neurológusának, Vilayanur S. Ramachandrannak az eredményeit. A Ramachandran-féle „tükördoboz”-terápia a fantomfájdalom csillapításában a látás közvetítő munkájára épít, amennyiben az ellenoldali ép végtag tükörképének segítségével ‒ a taktilis érzékcsalódást kihasználva, azt vizuális visszacsatolással megerősítve, majd fokozatosan leépítve ‒ tesz hatékony lépést a végtaghiányos páciens fantomfájdalmainak enyhítése vagy akár teljes megszüntetése felé.18 Ezzel az eljárással a fantom az esetek jelentős százalékában elűzhető, vagyis az eredeti végtag amputációja után maga a fantomvégtag is sikeresen „amputálható”.19

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Visszakanyarodva Coleridge szövegéhez, a kérdés még mindig az, hogy az elveszített, de fájdalmasan visszajáró „fantombarát” (azaz Wedgwood) alakja vajon mennyiben Coleridge önképének narcisztikus kivetülése csupán. Lényeges mozzanatnak tűnik Wedgwood szövegében, hogy az általa előhozott példatár a fantomlátást zavarba ejtően tág és folytonos spektrumon helyezi el. Példái az egyik oldalon az ismert formájú entitások mindennapi felismerésétől (egy szék, egy ló vagy egy ismerős londoni utca azonosításától) egészen a szakértő pillantásig (a juhász, a tengerész, a vadász vagy a festő átlagon felüli látásáig) terjednek. A másik oldalon azonban a felismerésnek ugyanez az emlékezeti és képzeleti mechanizmusa a félreismerések legalább ennyire széles skáláját eredményezi. Wedgwood éppúgy említ mindennapi apró tévedéseket, mint súlyosabb tévesztéseket vagy a paranoid félelem szélsőséges eseteit. Barátnak nézni egy idegent a kellemetlen tévesztés felejthető esete csupán, ahogy ilyen, ha a távolból szarvascsordának látunk egy juhnyájat. Ám ha egy kőben vagy tehénben fehér lepelbe öltözött kísértő nőalakot pillantunk meg, vagy ha mindenütt a rettegett ellenséget véljük felfedezni ‒ ahogy történik ez azzal a fiatalemberrel, aki az elhatalmasodó elmebaj első tüneteként a levágott nádszálakat az arabok lándzsáinak véli ‒, könnyen a fantázia veszélyes örvénylésében találhatjuk magunkat. Ami itt elgondolkodtató, az nem egyik vagy másik példa önmagában, hanem a köztük való csúszkálás lehetősége, vagyis végeredményben az, hogy a hétköznapi jelentéktelen felismerések vagy félreismerések világából könnyen a szélsőségek régióiba juthat bárki, más szóval az, hogy a szakértelem tiszteletre méltó birtokosai egyazon tengelyen találhatók paranoiás ellenpárjukkal, ami ugyancsak azzal a veszéllyel jár, hogy átcsúszhatnak vagy átlendülhetnek saját ellenpontjukba. És mivel Wedgwood e példák mindegyikében ugyanazt a fantomgyártó mechanizmust látja működni, ezért nagyon úgy tűnik, hogy ő maga sem más, mint egy olyan idegen, akiben Coleridge talán túlontúl gyorsan látott barátot, vagyis aki talán nem egészen azt mondja, mint amit Coleridge mondat vele, vagy amit kihall-kiolvas belőle.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hogy ez lehet a helyzet, arra Coleridge szövegének abból a részletéből következtethetünk, melyben immár nem Wedgwood a téma (név nélkül), hanem egy nagyobb híresség, a felvilágosodás kori német filozófia meghatározó alakja, a Kant-tanár Christian Wolff (ha mai szemmel kissé szokatlan formában is, de néven nevezve: „Wolfe”). Tőle Coleridge ‒ mint másutt is ‒ az alábbi frappáns megállapítást idézi latinul: „In omnem actum perceptionis imaginatio influit efficienter”, azaz „A képzelőerő minden érzékelési aktusba hatólag belefolyik”. A tételmondat idézésének apropójául a kísértetek racionális elhárításának igénye és egy anekdotikus történet szolgál:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Egyszer egy hölgy megkérdezte tőlem, hiszek-e a kísértetekben és jelenésekben. Válaszom igaz volt és egyszerű: Nem, Asszonyom! Túlontúl sokat láttam ahhoz a saját szememmel. Csakugyan van egy egész noteszom, telis-tele ily jelenségekről szóló feljegyzésekkel; sok közülük érdekes mint tény és adat a pszichológia számára, és értékes anyaggal szolgál az érzékelés elméletéhez, illetve az érzékelésnek az emlékezettől és a képzelőerőtől való függéséhez. „In omnem actum perceptionis imaginatio influit efficienter.”‒ Wolfe. (KJ; LP, 146)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Wolff-idézet valójában csak „idézet”: csak idézőjelben és jóindulattal tekinthető tényleges átvételnek. Ismereteim szerint Wolffnál ebben a formában sehol nem szerepel. A tétel a források vizsgálata alapján inkább Coleridge saját alkotású formulájának tűnik, semmint tényleges idézetnek. Wolffnál ezt találjuk: „imaginatio quoque in actum apperceptionis influit”, vagyis: „a képzelet továbbá az észlelés aktusába is belefolyik”.20 A megfogalmazás árnyalatnyi torzítása önmagában talán nem érdekes (ahogy Wolff nevének enyhe képlékenysége sem). Apró tünete lehet ez azonban annak az asszimilálási törekvésnek, mellyel a wolffi tételt Coleridge az észalapú kísértetűzés szolgálatába kívánja állítani, szem elől tévesztve nemcsak Wolff tézisének általánosságát (mindenfajta érzékelési aktusra vonatkozását), de Coleridge saját, az érzékelésnek az emlékezettől és képzelettől való függését felismerő meglátását is, melyet különös módon ugyanitt fogalmaz meg. Hiszen amennyiben ez a függés minden egyes érzéki tapasztalatban szerepet játszik, akkor a fantomlátás mechanizmusa minden egyes látványba beszivárog, és elemi összetevője lesz minden egyes látványnak, sőt nemcsak a látványoknak, hanem az egyéb érzékleteknek is. S akkor nemigen marad kívülje, ahonnan józan és tiszta pillantást vethetnénk azokra a „noteszba” kívánkozó patológiás esetekre, melyekben a fantom még egy elborult elme hibás, de talán csak múlékony és javítható termékének mutatkozhat, vagy ha súlyosabb eset is, a dolgok normális menetétől akkor is biztonsággal elhatárolható. Ahogy fentebb Wedgwood, itt Wolff is inkább azt veti fel, hogy az érzékelési folyamatokban mindig van egy imaginatív vagy memorikus elem, ezért az eljövendő egyúttal visszajáró is, mely mindig változva, mindig átalakulva, mutánsként, de egyúttal a múltból visszajáróként is, mutáns kísértet formájában érkezik el.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Néhány évvel később, amikor Mary Shelley egy önálló esszében nekirugaszkodik a kísértetek kérdéskörének (On Ghosts, 1824), egy ponton feleleveníti Coleridge anekdotáját, hogy azután a könnyed hárító gesztusra válaszul a kísértetek tiszteletére figyelmeztessen:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Úgy hallottam, hogy amikor Coleridge-ot megkérdezték, hisz-e a kísértetekben, azt felelte, túl sokat látott már ahhoz, hogy bármi bizodalma is legyen valós létezésükben; s a legélénkebb képzeletű személy, akit valaha ismertem, ugyanezt a választ visszhangozta. De amiket láttak, nem valódi kísértetek voltak (elnézést, hitetlenek, hogy így fogalmazok), csak valótlan árnyak vagy fantomok, melyek, miközben elborzasztották az érzékeket, semmilyen más érzést nem keltettek mások elméjében, mint káprázatot, ezért azok úgy tekintettek rájuk, ahogy egy optikai érzékcsalódásra tekintenénk, melyet szemünkkel igaznak látunk, értelmünkkel pedig hamisnak tudunk. Én más alakokról beszélek.21
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kísértetiesség, sugallja Mary Shelley, hatalmasabb és átfogóbb annál, hogysem noteszok lapjain sorakozó patológiás esetek formájában pusztán arra várakozzon, hogy a tudomány eljövendő férfiembere a vizsgálható tárgyak rendjébe sorolja, és a racionális tisztánlátás nevében megpróbáljon fényt deríteni sajátos logikájára, verdiktet mondva a gyengébb idegzetűek (zömmel nőpáciensek) jövőbeli kilátásairól. A téma egyik elemzője szerint az efféle pszichologizáló demisztifikálás kezdettől fogva kétes kimenetelű volt, mert miközben a racionalisták a szellemeket a pszichológia tárgykörébe utalták, és hallucinációs gondolatokként kezelték, ez az internalizáció az elme működésének lappangó irracionalizmusába torkollott: „aláásta a határt a kísértetlátás és a mindennapi gondolkodás között”, felvetve annak lehetőségét, hogy talán „maga a gondolkodás kísérteties folyamat”.22 Mary Shelley esszéjének sajátos paradoxona abban rejlik, hogy amikor szembeszáll a kísértetlátást lokális érzékcsalódásként elpszichologizáló értelmezésekkel, és „valódi kísértetek” vagy „más alakok” példájának sorával áll elő, akkor éppen azzal, hogy példákat sorol, tulajdonképpen csak újra elkülöníti és relokalizálja a spektralitást. Kérdés azonban, hogy hihetünk-e a kísértetekben mindaddig, amíg tudunk példát hozni rájuk (történelmileg hiteleset vagy hiteltelent, megtörténtet vagy fiktívet, találtat vagy kitaláltat). Aki érzi vagy tudja, hogy szellemeket lát, az nem hisz bennük, nem szellemlátó, mert a szellemlátó számára a szellem nem szellem, ebben rejlik hihető volta, és ezért sosem fogja magát szellemlátónak nevezni. A valódi szellemlátó az, aki nem tartja magát annak, aki nem tud beszámolni ilyen tapasztalatról. Elvileg nemcsak Coleridge, de Mary Shelley sem tudhatna róla, hogy szellemet látott. Amit tehát annak tekint, az nem az. A szellemlátás máskor és máshol történik, talán mindig és mindenhol. Mary Shelley nem a példák sorolásakor tűnik igazán komolyan venni a szellemeket, hanem akkor, amikor eljátszik a gondolattal, hogy „a föld sírgödör, az égbolt sírbolt, mi meg csak járkáló hullák”, amikor tehát az élet mindennapi, megszokott menetének kísértetiességéről töpreng.23

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kísértetek egy jóval későbbi gondolkodója, Jacques Derrida, a barátságról értekezve nem véletlenül emlékezett meg épp Mary Shelleyről mint a kísértetek nagy tisztelőjéről: „Tisztelet a kísértetnek [Respect du spectre], mondaná Mary Shelley.”24 Mert talán épp tőle tanulhatjuk meg felismerni a barátságban rejlő idegenszerűséget éppúgy, mint az idegen szerethetőségét, a barát és az idegen alakjának spektrális keveredését ‒ és elfogadni ezt az elkerülhetetlen keveredést. Ahogy Mary Shelley nyomán Derrida rámutat, a kísértet iránti tisztelet (respect) anagrammatikusan mindig is benne rejtőzött a kísértetben (spectre): „A barátság minden jelensége, minden szeretnivaló dolog és lény a kísértetiességhez tartozik. A »szeretnivalón« itt a kísérteteket értjük, azt, hogy szeretnünk kell a kísérteteket, tisztelnünk kell a kísérteteket [il faut respecter le spectre] (tudjuk, Mary Shelley hívta fel figyelmünket arra az anagrammára, mely visszajárásra készteti ‒ hogy láttassa ‒ a kísértetet a tiszteletben [le spectre dans le respect]).”25

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mindez, persze, Coleridge esszéiből is kiolvasható. Hiszen épp Luther példája és Coleridge ellentmondásos elmélkedése figyelmeztet arra bennünket, hogy a kísértés nem feltétlenül olyasmi, ami elhatárolható volna a jelenségek normális formavilágától, önálló, tiszta és világos formaként, hanem nagyon is elképzelhető, hogy benne a tapasztalás olyan alapformája dereng fel, amelynek elkülönítése, felismerése és elemző tisztázása épp azért nehéz, mert ha tényleg szakadatlanul működik, akkor példát sem tudunk hozni rá. A róla való elmélkedés pedig olyan, mint egy hajó, amelyről nem tudjuk megmondani, lehorgonyzott-e, vagy horgonyát veszítve elszabadult, és csak sodródik, tengeráramoknak kiszolgáltatottan, ismeretlen égtájak felé.
 
1 A harmadik esszét teljes terjedelemben lásd: Samuel Taylor Coleridge, „Kísértetek és jelenések”, ford. Fogarasi György, jelen kötet Függelékében, a továbbiakban: KJ.
2 Hogy Coleridge kísértetelmélete még a romantikakutatók körében sem kellőképp ismert, azt jól mutatja, hogy Orrin N. C. Wang hasonló című tanulmánya, mely ‒ miközben értékes összefüggéseket tár fel a romantikus hagyomány és a jelenkori kritikai gondolkodás között ‒ semmi jelét nem mutatja annak, hogy tudna Coleridge elméleti próbálkozásáról, vö. Orrin N. C. Wang, „Ghost Theory”, Studies in Romanticism, 46.2 (2007/nyár–ősz): 203‒225. Maga Coleridge egyébként elmélete kidolgozásakor számos olvasmányra építhetett: a német „kísértetirodalomra” éppúgy ‒ Immanuel Kant Swedenborg-esszéjétől (Egy szellemlátó álmai, 1766) Friedrich Schiller regénypróbálkozásán át (A szellemlátó [Der Geisterseher], 1787–1889) Johann Heinrich Jung-Stilling frissebb elméleti írásaiig (Theorie der Geister-Kunde, 1808; Apologie der Theorie der Geisterkunde, 1809) ‒, mint az angol hagyományra: Daniel Defoe vaskos értekezésétől (An Essay on the History and Reality of Apparitions, 1727) John Ferriar írásáig (An Essay Towards a Theory of Apparitions, 1813). Számos további utalást tartalmaz az alábbi sokrétű és informatív tanulmány: Terry Castle, „Fantazmagória: kísértet-technológia és a modern ábrándozás metaforikája”, ford. Füzi Izabella, Matuska Ágnes és Török Ervin, Apertúra (2011/tél), http://apertura.hu/2011/tel/castle, 2018. 01. 10. Castle vonatkozó könyve, melyben az iménti tanulmány is helyet kapott, egy másik fejezetben említést tesz Coleridge esszésorozatáról, idézve is azt az anekdotát, amelyre hamarosan én is kitérek, s amelyben Coleridge a gyakori szellemlátásra (racionalista alapon) éppenséggel a kísértetek nemlétének legfőbb bizonyságaként utal. Lásd: Terry Castle, The Female Thermometer: Eighteenth-Century Culture and the Invention of the Uncanny (New York és Oxford: Oxford University Press, 1995), 174.
3 A súgógép ezen elvéről bővebben lásd Jacques Derrida Échographies de la télévision című interjúkötetéről szóló írásomat: Fogarasi György, „Kísértő közelség: a televízió példája”, Apertúra (2007/tél), http://uj.apertura.hu/2007/tel/fogarasi/, 2018. 01. 10.; újraközölve: in Fogarasi György, A holtak lépte: tanulmányok technikáról, öröklésről, olvasásról (Budapest: Ráció, 2025), megjelenés alatt. Arról, hogy a súgógép elve egyszersmind a modern költészeti paradigma elve is lehet, másutt írtam: Fogarasi György, Nekromantika és kritikai elmélet: kísértetjárás és halottidézés Gray, Wordsworth, Marx és Benjamin írásaiban (Debreceni Egyetemi Kiadó: Debrecen, 2015), 215‒218.
4 „A fordításban mindvégig azon iparkodtam, hogy tiszta és érthető német nyelven szóljak. […] nem görögül és nem latinul, hanem németül kívántam megszólalni […] kérdezzétek meg az anyát otthon, a gyermeket az utcán, az egyszerű embert a vásárban, az ő beszédüket figyeljétek meg, s csak azután kezdjetek a fordításnak, akkor majd megértik és észreveszik az emberek, hogy németül beszéltek velük”, Martin Luther, „Nyílt levél a fordításról”, ford. Gesztes Olympia és Szita Szilvia (Budapest: Magyarországi Luther Szövetség, 1993), 7‒9.
5 Luther, „Nyílt levél a fordításról”, 12.
6 Castle, The Female Thermometer, 178‒179.
7 Lásd erről: Douwe Draaisma, Metaforamasina: az emlékezet egyik lehetséges története, ford. Balogh Tamás (Budapest: Typotex, 2002), 106; illetve Richard L. Gregory, „Accentuating the Negative: Tom Wedgwood (1771‒1805), Photography and Perception”, Perception 34 (2005): 514.
8 John Locke, Értekezés az emberi értelemről, ford. Vassányi Miklós és Csordás Gábor (Budapest: Osiris, 2003), 153‒154. Vö. George Berkeley, „Értekezés a látás új elméletéről”, ford. Faragó Szabó István, in Uő., Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről és más írások, szerk. Altrichter Ferenc (Budapest: Gondolat, 1985), 103, 126‒127, 142‒144.
9 Berkeley, „Értekezés a látás új elméletéről”, 135.
10 Berkeley, „Értekezés a látás új elméletéről”, 131, 135.
11 Thomas Wedgwood, „Vizsgálódás a távolságról való fogalmunk eredetét illetően (a néhai Thomas Wedgwood hátrahagyott jegyzetei alapján)”, ford. Fogarasi György, jelen kötet https://mersz.hu/hivatkozas/m1324tt_791/#m1324tt_791; Thomas Wedgwood, „An Enquiry into the Origin of our Notion of Distance: Drawn up from Notes left by the late Thomas Wedgwood”, The Quarterly Journal of Science and the Arts, vol. 3. (London: John Murray, 1817), 2.
12 Wedgwood, „Vizsgálódás”; „Enquiry”, 2.
13 Wedgwood, „Vizsgálódás”; „Enquiry”, 9.
14 Wedgwood, „Vizsgálódás”; „Enquiry”, 5‒6.
15 Silas Weir Mitchell, „The Case of George Dedlow”, The Atlantic Monthly 18.105 (1866/július): 1–11.
16 Erasmus Darwin, The Temple of Nature; or, The Origin of Society: A Poem (London: Printed for J. Johnson, 1803), 94.
17 Erasmus Darwin, Zoonomia; or, The Laws of Organic Life (London: Printed for J. Johnson, 1794), 28.
18 V. S. Ramachandran és Sandra Blakeslee, Phantoms in the Brain: Probing the Mysteries of the Human Mind (New York: William Morrow and Company, 1998), 46. Lásd még: V. S. Ramachandran és William Hirstein, „The Perception of Phantom Limbs: The D. O. Hebb Lecture”, Brain 121 (1998/szeptember): 1603‒1630.
19 Az orvoslás történetének első sikeres „fantomvégtag-»amputációjáról«” lásd: Ramachandran és Blakeslee, Phantoms in the Brain, 49. Itt nincs hely alaposabban betekinteni a fantomvégtag problémája iránti intenzív bölcseleti-irodalmi érdeklődésbe, mely La Mettrie embergépétől Karinthy Frigyes telemediális allegóriáján, Maurice Merleau-Ponty fenomenológiai vagy Thienemann Tivadar pszichoanalitikai értelmezésén keresztül mindmáig temérdek elemzést eredményezett, s melyet a modern kognitív tudományok csak tovább gazdagítottak.
20 Christian Wolff, Psychologia rationalis (Frankfurt és Lipcse: Officina Libreria Rengeriana, 1740 [1734]), 1. szakasz, 1. fej. §24. A Coleridge-féle megfogalmazás Ludwig Philipp Thümmig korabeli monográfiájában sem szerepel: Ludwig Philipp Thümmig, Institutiones philosophiae Wolfianae (Frankfurt és Lipcse: Officina Libreria Rengeriana, 1725).
21 Mary Shelley, „On Ghosts”, in The Novels and Selected Works of Mary Shelley, szerk. Pamela Clemit (London: William Pickering, 1996), 2: 143.
22 Castle, „Fantazmagória”.
23 Shelley, „On Ghosts”, 143.
24 Jacques Derrida, Politiques de l’amitié, suivi de L’oreille de Heidegger (Paris: Galilée, 1994), 92.
25 Derrida, Politiques de l’amitié, 320.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave