A második esszé Luther-rajza jelentős részben Jonas Ludwig von Hess hétkötetnyi útleírásainak (Durchflüge durch Deutschland, die Niederlande und Frankreich, 1793‒1800) Eisenachról szóló fejezetén alapul, s voltaképpen nem is más, mint annak részleges fordítása, helyenkénti átalakításokkal.1 Coleridge itt Luther 1521 májusától 1522 márciusáig tartó wartburgi fogságának körülményeiről tudósít.2 A X. Leó pápa egyházi kiközösítése és V. Károly német-római császár birodalmi átka nyomán életveszélybe kerülő Luthert a wormsi birodalmi gyűlésről való hazatérése során mentő szándékkal raboltatja el III. Frigyes szász választófejedelem, méghozzá úgy, hogy ő (a fejedelem) maga se tudjon róla, a két kijelölt vár (Wartburg és Altenstein) közül melyikbe is kerül az elrabolt reformer, s így az esetleges kérdezősködőknek jó lelkiismerettel, eskü alatt felelhesse, hogy nem tud Luther hollétéről. Luther, felismerve elrablóinak nemes szándékát ‒ rablás és mentés, börtön és biztonság sajátos összetartozását ‒, György lovag (Junker Jörg) álnéven, hosszú hajat, bajuszt és szakállat növesztve, s előkelő gesztusokat mímelve közel egy évig a wartburgi várúr vendégszeretetét élvezi. Álcájában időnként ki is merészkedik a várból, például hogy Eisenachban könyveket kölcsönözzön. Oly lendületes munkával tölti ezt az időszakot, hogy Coleridge szerint „A reformáció épp e baráti bebörtönzésnek köszönheti Luther legfontosabb munkáinak jelentős részét” (LP, 136‒37, saját ford.; vö. L, 190). Különféle alkalmi írások mellett az Újszövetség teljes német nyelvű fordítása az, ami e periódus maradandó terméseként keletkezik. A magány és a munka azonban meg is nyomorítja Luthert, akinek szervezete és elméje a beszámolók szerint egyébként sem volt mentes a rémalakok befolyásától. A Biblia értelmezésének és fordításának nehezebb pillanataiban a reformátor szelleme különösen sérülékennyé válik, s az elhatalmasodó baljós képzetek egy-egy alkalommal érzéki valóságként jelennek meg előtte, ami őt magát valós tettekre indítja. Erre hozza példaként Coleridge a híres incidenst, amikor is Luther a megjelenő Sátánhoz vágja tintatartóját, mely állítólag sötét foltot hagy a szoba falán, s évszázadokkal később is rajongók hadát készteti a vár és a toronyszoba kultikus meglátogatására (míg végül valaki ki nem metszi és féltett ereklyeként magával nem viszi az ominózus falszakasz faburkolatát).

 

 

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a rivális Vulgatával szemben a szövetségesnek tekintett Septuaginta („a hetvenek fordítása”) által kínált görög változat sem kínál kiutat:

 

 

A meggyőző rivális és hitvány szövetséges kombinációja az elkeseredettség és bosszúság elegyes állapotába dönti a fordítót. Az erőfeszítésektől elcsigázott, mentálisan és fizikálisan egyaránt legyengült, egyszerre aluszékony és inszomniás Luther a leírás szerint hol elbóbiskol, hol felriad, s állapotát leginkább a félálom és féléberség átmenetisége jellemzi. A leírás szinte tobzódik e félúton-lét megnevezéseiben (unconscious half-sleep, half-waking state, half-wakening). Coleridge alvás és éberség „gyors váltakozásaival” (LP, 140; L, 192), a kettő közötti áttűnés észrevétlenségével magyarázza a dolgokként ható gondolatok megtévesztő erejét: „A szendergés révületébe merül észrevétlen: elméje éber energiáit megőrzi, ami azonban eddig gondolat volt, az most […] dologgá, valósággá formálódik és sűrűsödik” (LP, 142; L, 194). Itt nem olyasféle álomleírással találkozunk, mint a Kubla kánban, amelynek szerzői jegyzete alvás és ébrenlét éles elválasztására épül,7 hanem egy hallucinatív állapottal, mely éppen zavaros átmenetisége, az érzéki benyomások és a fantazmatikus képek elegyedése miatt válhat a kísértetek és jelenések látásának mintapéldájává. Ebben az állapotban a külvilág érzéki impulzusai összemosódnak az érzékelő alany saját fantazmáival:

 

 

Luther gondolatai dolgokká válnak e leírás szerint, csakúgy, mint a Kubla kánról álmodó Coleridge belső képei is a Kubla kánhoz írt jegyzetben, ahol azt olvassuk: „a képek dolgokként tűntek elé”.8 Ám Luther gondolatai nem olyan módon válnak dolgokká, mint Coleridge álomképei. Míg Coleridge álomba szenderülésekor a „mély alvás” (profound sleep) az érzékelő apparátus teljes kikapcsolását jelenti („mélyen aludt, már ami külső érzékszerveit illeti”), addig Luther látomása éppen azért lehet a kísértetlátás példaszerű esete, mert az érzékek valamilyen szinten továbbra is működnek. A „pillanatnyi szendergések” (momentary slumbers) közeiben újra és újra percipiálja környezetét, és összedolgozza az álomképekkel: „Fel-felriad [Repeatedly half-wakening], de szemei nyomban lecsukódnak, s álmaihoz a körülötte lévő tárgyak adják a díszletet [place and scenery]” (LP, 142; L, 194, ford. mód.). Környezet és alak, helyszín és esemény, háttér és előtér fantazmatikus egymásra lebegése játszódik le itt. Az érzékelt külvilág afféle belsővé tett vetítővászonként funkcionál, melyre a hallucinatív elme saját képzelt alakjait és történéseit projektálja.

 

 

Luther dramatikus költészetének e híressé vált megfogalmazása ‒ tetszik, nem tetszik ‒ szintén Hess termékeny hatásának mondható (ma inkább plagizálásnak mondanánk). Hessnél közel ugyanezt olvassuk: „Nem írta, hanem cselekedte a verseket [Er schrieb nicht, er that Gedichte]” (Durchflüge, 2: 151). Figyelemre méltó eltérésnek tűnik ugyanakkor, hogy míg Coleridge írása Luther egyéni lelki folyamataira helyezi a hangsúlyt, Hess a költészet általános jellemzésének és felértékelésének kontextusába helyezi a mondatot: „A költő számára minden eleven… A költészet napjainkban csak afféle játék a képzelőerő számára; hajdan első volt az összes tudomány közt [Dem Dichter ist alles lebendig… Die Poesie ist in unsern Tagen nur ein Spiel für die Einbildungskraft; einst war sie unter allen Wissenschaften die erste]” (Durchflüge, 2: 151‒152). A 18. századi nyelvfilozófiák ismert motívuma sejlik fel itt: mivel a költészet alapelemei (az alakzatok és trópusok) minden megismerési vagy gondolkodási folyamatnak eleven részét képezik, ezért a költészet nem pusztán esztétikai játékszer, hanem episztemológiai vállalkozás, minden tudomány kezdeténél jelen van, s ilyen értelemben első minden tudomány között, mivel mindenféle tudományos felfedezés lehetőség-feltételét képezi.