Ha Coleridge történelmi víziójáról valakinek Hegel vagy még inkább a Hegelt idéző és radikalizáló Marx, nevezetesen a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája ismert nyitánya jutna eszébe („Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat […] Az emberek maguk csinálják a történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és öröklött körülmények között csinálják”), akkor alighanem jó helyen keresgél. Marxnál ugyanis, alig néhány sorral lejjebb, a történelmi példák egyikeként éppúgy Lutherrel találkozunk, mint Coleridge esszéjében. Marx szerint Luther alaposan kivette részét a történelmi halottidézésből és a kísértetek járkáltatásából, midőn „Pál apostolnak álcázta magát”.1 Hogy Luther nagy hatású téziseinek mennyiben lehetett szerepe abban, hogy Marx megírta a maga „Feuerbach-téziseit”, vagy követője, Walter Benjamin úgyszintén tézisekben fejtette ki nézeteit a történelem fogalmáról, annak eldöntését másokra hagyom. Ám akár spontán, akár szándékolt utánzásról van szó, a történelem önismétlő jellege itt is megmutatkozik (Pál és Luther viszonyában éppúgy, mint Luther és Marx, vagy Marx és Benjamin között). De megmutatkozik annak az általános coleridge-i tézisnek az érvényessége is, mely a makrotörténelmi képletet, annak kognitív megalapozásaként, az érzékelés szintjén, úgyszólván mikrotörténelmi dimenzióban fogalmazza meg: „a visszatekintés belevegyül a várakozásba [retrospection blends with anticipation]” (LP, 130). Hogy a múlthoz való viszony (az emlékezet) és a jövőhöz való viszony (a remény vagy félelem) összeolvadásának kísérteties hatásúnak kell lennie, arra az esszéíró már jó előre, a mottóban utal. Coleridge esszéjének mottója egy olyan verskompiláció, mely a betűk dicséretét zengi, arra hivatkozással, hogy a betűk által az élők eleven kapcsolatba léphetnek a múlt és a jövő nemzedékekkel egyaránt. Ám ez a kapcsolat a holtakból „holt-élőt” (Dead-living), élőhalottat, a „meg nem születettek” (unborn) mintájára meg nem halt, undead, azaz tökéletlenül meghalt, sikertelenül eltávozott, tehát kísértetként visszajáró lényt varázsol.

E kísérteties történelmi ismétlődés illusztrálására Coleridge a reformáció két alakja, Erasmus és Luther mellett ellenpontozásképpen Voltaire-t és Rousseau-t említi, páronként összekapcsolva őket, hogy kettesével afféle történelmi „haláltáncot” járasson velük. Ekként kerül különös párkapcsolatba egymással a „hősi Luther” és az „őrült Rousseau”. Kettejük összevetéséből Coleridge ‒ miközben egy pillanatig sem titkolja az előbbi iránti szimpátiáját és az utóbbitól való viszolygását ‒ nemcsak hatóerejük, retorikájuk és viszonyaik hasonlóságait bontja ki, hanem a természetükben rejlő elemi egyezést is, a közös radikalizmust. Radikális természetüket Coleridge szerint az életüknek olyan bemutatása volna képes igazán érzékeltetni, mely például Luther esetében nem a reformert, hanem az embert célozná, a testi-lelki folyamatok mindennapi közelképét mutatva az olvasónak. Valami effélét kísérel meg ő maga a Pihenőhely második esszéjében, gondos analízissel és élénk dramatizálással, bár nem teljesen eredeti módon.