Az értekezés I. részében vázolt általános szenvedélyelmélettel Burke egyszerre tesz gesztust Longinosz felé, akinek töredékben maradt retorikai traktátusa éppen a szenvedélyekről szóló fejtegetések ígéretével zárult,1 ugyanakkor meg is alapozza a későbbiekben fejtegetett kategóriák (a szép és a fenséges) szabatos taglalását. Az illető részben Burke a szenvedélyek kétféle mátrixát rajzolja meg: az egyiket a magam részéről szerkezetinek, a másikat tematikusnak nevezném. Szemben a második, tematikus felosztással, mely a szenvedélyeket egyfelől az önfenntartás, másfelől a társas lét fogalma alá csoportosítja (a fenségest az előbbi, a szépet az utóbbi csoportba sorolva), nekünk most a szerkezeti felosztással kell részletesen foglalkoznunk, mivel − Locke-kal vitázva − abban kap kulcsszerepet a távolság.

Miután Burke az első fejezetben kiemeli az újdonság szerepét az intenzív érzések felkeltésében, az értekezés I. részének következő négy fejezetében arra törekszik, hogy kétségbe vonja azt a Locke nyomán elterjedt nézetet, mely szerint az öröm (pleasure) és a fájdalom (pain) egymásból keletkező érzések. „Locke úr szerint […] a fájdalom megszűntét vagy alábbhagyását az emberek olybá veszik, mint valamely örömöt, s az úgy is működik, egy bizonyos öröm elvesztét vagy csökkenését pedig fájdalomnak tekintik. Ehelyütt épp ezt a nézetet vizsgáljuk” − olvasható Burke saját jegyzetében (I.3: FV, 38; PE, 34).2 Locke vizsgálat alatt álló nézete a szenvedélyek zárt ökonómiáját feltételezi, amennyiben − kiadás és bevétel logikája szerint − a két alapszenvedély bármelyikének növekedése csak az ellenoldali szenvedély csökkenése árán elképzelhető.3 Ahogy az egyik ember bevétele a másik ember kiadása is egyúttal, úgy az alapszenvedélyek egyikének megjelenése vagy felerősödése is csak a másik alapszenvedély eltűnésével vagy gyengülésével következhet be. Burke felfogásában viszont a szenvedélyek bizonyos amortizálódásnak vagy eróziónak vannak kitéve, idővel megkopnak (mint a pénzérmék), anélkül, hogy ez az ellenoldalon bármilyen növekedést indukálna, azaz bármiképpen ellensúlyozódna. Keletkezésük alapformája hasonlóképp aszimmetrikus, s ilyen értelemben anökonomikus (miként a pénzverés), miután létrejöttükben sincsenek hozzákötve ellentétük részleges vagy teljes elmúlásához. Ilyen tekintetben az öröm és a fájdalom alapformájukban független, azaz „pozitív” szenvedélyek. Pozitivitásuk éppen abban rejlik, hogy nem ellentétük negációjából lépnek elő:

Ám ahhoz, hogy egyáltalán bevezethesse a pozitivitás fogalmát, s ennek nyomán különbséget tehessen független (pozitív) és viszonylagos (negatív) öröm, illetve fájdalom között, Burke-nek be kell vezetnie egy harmadik állapotot, mely teljességgel hiányzik Locke terminológiájából. Ez a nyugalom vagy apatikus szenvedélynélküliség állapota lesz, amit Burke „közömbösségnek” (indifference) nevez.4 Csakis ehhez az állapothoz képest beszélhetünk pozitív örömről és fájdalomról, éspedig azért, mert ezek az érzések nem ellentétük tagadásával, hanem a nyugalom semleges állapotából való elmozdulással jönnek létre, mint ahogy elhalványulásuk eredményeként oda is térnek vissza. Az egyéb, ellentétük tagadásával létrejövő (ezért „negatív”5) szenvedélyek az egyértelműség kedvéért külön nevet is kapnak: a viszonylagos örömet „gyönyörnek” (delight), a viszonylagos fájdalmat „kiábrándultságnak” (disappointment), illetve „bánatnak” (grief) nevezi el az értekező.6 E külön nevek lehetővé teszik egyúttal azt is, hogy a szenvedélyek alapformájára a „pozitív” jelző állandó használata nélkül, egyszerűen örömként és fájdalomként utalhasson az értekezés.

A közömbösség hiposztazált állapotának beiktatásával tehát Locke kételemű rendszere (öröm/fájdalom) öteleműre bővül: a közömbösség mellett nemcsak a pozitív öröm és a pozitív fájdalom, hanem a negatív öröm (gyönyör) és a negatív fájdalom (kiábrándultság, bánat) kategóriája is megképződik.

Amikor ugyanis a III. részben Burke futólag visszatér erre a fogalomra, olyan magyarázatát adja, melyből arra következtethetünk, hogy nem történelemfeletti, természet adta állapotként értelmezendő, hanem nagyon is történeti képződményként, egész pontosan a szokás vagy használat termékeként: