Fogarasi György: Teletrauma: brit esztétika és romantikus költészet
›
Tanulmányok
›
Teletrauma: a távolság Burke esztétikájában
›
Fájdalom, félelem, fenséges

Fájdalom, félelem, fenséges

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szenvedélyek szerkezetileg szimmetrikus rendszerét kettős aszimmetria jellemzi. Egyrészt a szép és a fenséges kategóriáját Burke egyaránt a rendszer öröm oldalán helyezi el, a szépet a pozitív, a fenségest a negatív öröm (azaz a gyönyör) rubrikájába sorolva.1 A pozitív és a negatív fájdalom kategóriája láthatólag üres marad, mintha Burke-nek nem volna mit mondania sem a tényleges fájdalomérzetről, sem az örömforrás ideiglenes vagy végleges elvesztéséből fakadó viszonylagos fájdalomról. Másrészt a fájdalomnak nagyobb intenzitást tulajdonít, mint az örömnek,2 így a pozitív fájdalom köré szerveződő negatív öröm (és vele együtt a fenséges) pusztán már hatóereje folytán előtérbe kerül a pozitív örömhöz (és vele együtt a széphez) képest.3 Ez utóbbi aszimmetria a szenvedélyek tematikus felosztásában is leképeződik, előtérbe tolva az önfenntartással kapcsolatos szenvedélyeket a társas szenvedélyekhez képest.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kétféle aszimmetria eredményeként a szerkezetileg kiegyensúlyozottnak tűnő vázlat a bal alsó pont felé, a negatív öröm rubrikájához lejt. Mivel pedig ebbe a sarokba az átelleni szögletben található pozitív fájdalomtól vezet az út, aligha meglepő, hogy a továbbiakban mindenekelőtt erre az útra, a fájdalomtól a fenségeshez vezető átmenetre irányul az értekező figyelme. Ennek lehetünk tanúi az önfenntartással összefüggő szenvedélyek tárgyalásakor:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az önfenntartással kapcsolatos szenvedélyek a fájdalom és a veszély köré szerveződnek; e szenvedélyek egyszerűen fájdalmasak, ha kiváltó okuk közvetlen hatással van ránk; gyönyörködtetnek viszont, ha anélkül találkozunk a fájdalom és a veszély ideájával, hogy ténylegesen olyan helyzetben volnánk. […] Fenségesnek nevezek mindent, ami kiváltja ezt a gyönyörérzetet. (I.18: FV, 60; PE, 51; Burke kiem.)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A fenséges ereje a fájdalommal való kapcsolatából származik, örömkeltő képessége ugyanakkor közvetett viszonyt, térbeli vagy időbeli elkülönülést feltételez. Ilyen összefüggésben jelenik meg Burke fejtegetésében a távolság mozzanata, mind szorosan térbeli értelemben (mint „távolság”), mind időbeli vonatkozásban (mint „változás”):
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Amikor a veszély vagy a fájdalom túl közelről érint bennünket, semmiféle gyönyörérzetet nem képes kiváltani, egyszerűen csak rettenetes; bizonyos távolságból és bizonyos változással azonban már gyönyörködtethetnek, sőt gyönyörködtetnek is, ahogy ezt nap mint nap meg is tapasztaljuk. (I.7: FV, 45; PE, 40; saját kiem.)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A „távolság” (distance) és a „változás” (modification) képzetének egymás mellé állítása azt sugallhatná, hogy az előbbit merőben térbeli fogalomnak tekintsük (a távolságot mint olyat értsük rajta, a szó szűk értelmében), az utóbbit pedig időbeli fogalomként fogjuk fel. Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy Burke szótárában a „távolság” egyszerre hordoz térbeli és időbeli értelmet,4 míg a „változás” a szenvedély modalitásában vagy intenzitásában végbemenő módosulásra utal, ezért beszél másutt a szerző „a fájdalom megváltozott formáiról [modifications of pain]” (I.5: FV, 44; PE, 38).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bár a „biztonság” (safety) szó csak egyszer szerepel az értekezésben ‒ egy kései és korántsem stratégiai jelentőségű okfejtésben Locke feketeségre vonatkozó nézeteiről (IV.14: FV, 173; PE, 143) ‒, a biztonság gondolata nagyon is lényeges Burke számára, mivel a távolság mindenekelőtt biztonságos távolság kell hogy legyen, akár időben, akár térben képződik meg. Ez még akkor is igaz, ha Burke egyébként hangsúlyozza, hogy biztonságunk (ő a „mentesség” [immunity] szót használja) pusztán az előfeltétele a gyönyörérzetünknek, és semmiképp nem a végső oka (I.15: FV, 56; PE, 48).5

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A fenti két idézet azonban nem csupán a (térbeli vagy időbeli) distanciára helyezett hangsúly okán cseng egybe, hanem egy másik, meglehetősen zavaró mozzanat miatt is, melyre e két, egyébként gyakran idézett szakasz értelmezői mindeddig érdekes módon nem sok figyelmet fordítottak. Ha ugyanis feltesszük a korántsem lényegtelen kérdést, hogy pontosan mitől is kellene distanciálni, Burke szövege igencsak elkeni a választ. A két idézet egyike sem csupán a fájdalomról, pontosabban a fájdalomtól való térbeli vagy időbeli eltávolodás szükségességéről beszél, hanem éppúgy említést tesznek a veszélyről és az attól való eltávolodás szükségességéről is − igaz, eltérő módon: más sorrendben és más kötőelemmel (az egyikben „a fájdalom és a veszély”, a másikban „a veszély vagy a fájdalom” formula szerepel).6 Ám az, hogy a veszély (s a veszélyérzet keltette félelem vagy rettenet) miképpen viszonyul a fájdalomhoz, korántsem egyértelmű, hiszen a kétféle kötőelem (az „és” és/vagy a „vagy”) jelentheti az összekapcsolt elemek különbözőségét, de azonosságát is, s ezzel összefüggésben e kötőelemek maguk is lehetnek különbözőek, de azonosak is egymáshoz viszonyítva. Kérdés tehát, hogy milyen viszonyban áll fájdalom és veszély (fájdalomérzet és veszélyérzet), s hogy a fenséges érzése miképpen viszonyul ezekhez, egyforma vagy eltérő távolságban áll-e tőlük. Válaszolni erre a kérdésre annyi, mint megpróbálni számot adni arról, miért mondhatja Burke az egyik helyen azt, hogy distanciálás híján a szenvedély forrása „egyszerűen fájdalmas” volna csupán,7 a másik passzusban pedig, hogy „egyszerűen csak rettenetes” hatást keltene. A puszta fájdalom és a puszta rettenet egy és ugyanazon érzés-e, vagy eltérnek egymástól? És bármilyen viszonyban álljanak is, valóban egyszerűen csak „egyszerűek” volnának?

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A válasz az értekezés jóval későbbi részeiből érkezik, az általános szenvedélyelméleti mátrixot felvázoló I. rész ugyanis nem szálazza szét fájdalom és félelem viszonyát. Megteszi ezt viszont Burke a IV. rész elején, ahol kifejezetten e két szenvedély különbségét veszi terítékre egy olyan fejtegetés keretében, mely a fenséges kiváltó okainak próbál utánajárni, hogy később (ugyanazon rész második felében) mindezt a széppel kapcsolatban is megtegye. Burke ebben a részben „a fájdalom vagy a halál előérzeteként [apprehension]” határozza meg a félelmet (IV.3: FV, 158, ford. mód.; PE, 131), egy az egyben úgy, ahogy ezt már két résszel korábban, a II. rész rettenetről szóló második fejezetében is tette (II.2: FV, 67; PE, 57). A félelem (vagy szélsőséges formája, a rettegés) mindkét helyen egy érzet érzeteként, a fájdalom érzetének balsejtelemszerű „előérzeteként” jelenik meg.8 A félelem állapotában a fájdalomnak pusztán az ideája van jelen számunkra, maga a fájdalom viszont, amitől tartunk, a jövőbe tolódik. Ebből világosan látszik, hogy a félelem már maga is bizonyos távolságban van a fájdalomtól, amikor tehát a fenséges érzését Burke nemcsak a puszta fájdalmon, de a puszta félelmen is túlra helyezi, akkor kettős távolságba állítja a fájdalomhoz képest.
 
2. ábra
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kettős távolság ezen logikája szerint a fenséges nem más, mint egy távolságtól való távolság. Mivel azonban az eltávolítandó távolság biztonság nélküli és veszélyes, ezért semmi nem garantálja, hogy a másodlagos távolság ettől a nem biztonságos távolságtól majd biztonságot eredményez. Ha kimondatlanul is, de inkább arról lehet itt szó, hogy a nem biztonságos távolságtól való eltávolodás bármilyen kísérlete csak a nem biztonság újabb szintjéhez vezet, meghatványozva a távolságot anélkül, hogy elmozdulást biztosítana a veszélyből a veszély tiszta hiányába. Az előzetes nem biztonságos távolságtól való nem biztonságos távolság sosem eredményezhet biztonságot (akárhányadik hatványon ismételjük is a distanciálást), hanem csupán magasabb bonyolultsági fokon termeli újra a veszélyt. Így aztán a fenségest állandóan a veszélybe való visszazuhanás veszélye fenyegeti, annak veszélye, hogy a páni félelem állapotába hanyatlik. A fenségest maga a veszély veszélyezteti, a biztonságra maga a fenyegetés jelent fenyegetést. Ezért nyer különös kritikai jelentőséget a veszély vagy fenyegetés (s vele a félelem vagy rettegés) közbülső pozíciója.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Fájdalom és fenséges − avagy érzés és együttérzés, pathosz és szün-pathosz, trauma és biztonság − viszonyát a félelem közbülső állapota artikulálja, ez az állapot azonban, mint artikulációs pont, nemcsak szétválasztja, de össze is köti a szélső szenvedélyeket. A félelem egyszerre érzete, egész pontosan „előérzete” már a fájdalomnak, ugyanakkor mégsem „egyszerű” fájdalom, hiszen bizonyos távolságot is magában foglal. Ilyen értelemben nem más, mint a sérülésnek vagy felsebződésnek valamiféle távolsági formája: teletrauma. Nem is közvetítés nélküli fájdalom, de nem is tiszta fájdalommentesség. Egyszerre foglalja magában minden trauma közvetített, szerkezetileg anesztéziás jellegét (a közeli távolságát), és a más térben vagy időben zajló történésektől való biztonságos elválasztottság megbomlását valamiféle távérzékelés, avagy telesztetikus traumatizálódás (a távoli közelsége) által. Miközben artikulálja, meg is bontja fájdalom és fenséges (érzés és együttérzés) fogalmi különbségét, és spektrális kontaminációjuk színterévé válik. A félelemben, mint a szenvedés és az anesztézia keverékében, olyan kritikai eszközt láthatunk, mely segíthet az érzéki közvetlenség és az esztétikai távolság öröklött fogalmainak lebontásában.9

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A továbbiakban ezért egyfelől annak érdemes nyomába erednünk, miért kell a mindenkori traumának távolságivá válnia, másfelől pedig, hogy miért kell magának a „szublimációnak” (a látszólag érintetlen vagy érzéstelenített távmegfigyelés minden módjának) is óhatatlanul traumatikusnak lennie. Burke szövegének a probléma mindkét oldaláról bőven van mondandója. Ennek a további vizsgálatnak azonban más nyomvonalon, a feszültség és a figyelem fogalmai mentén kell haladnia.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Egy rövid megjegyzés, mielőtt továbbmennénk: nem véletlenül neveztem az előbb a félelem szenvedélyében lejátszódó kontaminációt „spektrálisnak”. Bár Burke figyelme a fájdalomtól a fenségeshez vezető átmenetre szegeződik, az itt jelentkező probléma szerkezetileg megegyezik azzal, amit a másik, alig tárgyalt tengely mentén, a pozitív örömtől a negatív fájdalomhoz vezető útvonalon tapasztalhatunk. Ez az út, ahogy korábban jeleztem, az örömérzettől a veszteségérzethez vezet, márpedig itt is elkülöníthető egy közbülső artikulációs elem, még ha rejtve is marad az értekezésben, hiszen maga Burke nem nevesíti úgy, mint a félelem mozzanatát a másik tengelyen. Olyan más szerzőktől azonban, mint Hobbes vagy Locke, tudható, hogy a félelem egy jövőorientált szenvedélypár egyik tagja csupán, ahol a másik tagot reménynek nevezik, mivel vonatkozási pontjában nem a fájdalom (malum futurum), hanem az öröm (bonum futurum) lehetősége áll. Ebben a jövőre irányulásban ugyanakkor mindkét szenvedély esetén elemi múltvonatkozás bújik meg, hiszen a vágyott vagy félt eljövendő, éppen azért vágyott vagy félt, mert múltbeli tapasztalatokhoz kapcsolódik, s mint ilyen, a múlt visszatéréseként következik el: visszajövő jövő, ahol az eljövendő mint visszajövő, az avenir mint revenant, vagyis a jövő mint visszajáró kísértet jelenik meg.10 Félelem és remény szerkezeti hasonlósága tehát nem egyszerűen két jövőorientált szenvedély rokonságát, hanem közös spektralitásukat foglalja magában. A kontamináció mozzanata − a pozitív örömtől a negatív fájdalomhoz vezető tengely esetében − a jelenlévő fölötti öröm és az elveszített miatti gyász állapota közé beiktatja a sosem teljesen eltávozott, mindig csak féltávolban lévő, élőhalottként visszajáró dolog általi kísértettséget, hasonlóan ahhoz, ahogy − a pozitív fájdalomtól a negatív örömhöz vezető tengelynél − a fájdalom és a fenséges állapotát elegyítő félelem is felfogható a fájdalomra mint visszatérő gyötrelemre vonatkoztatva. A félelem és a remény múltaspektusa ekként teszi spektrálissá a bennük zajló fogalmi vagy érzelmi keveredést.
 
1 A szépet mint pozitív örömet a szeretettel kapcsolja össze Burke: „Szépségen a testek ama minőségét vagy minőségeit értem, melyek révén szeretetet vagy valamely ahhoz hasonló szenvedélyt váltanak ki belőlünk” (III.1: FV, 109; PE, 91); „a szép […] merőben pozitív örömön alapul, és azt az érzést váltja ki lelkünkből, melyet szeretetnek neveznek” (IV.25: FV, 193; PE, 160). Ha a szép a szeretet közvetlenségét foglalja magában, akkor a fenséges mint negatív öröm valamiféle távszeretetként fogható fel, melyet Burke pontosan azért köt a tisztelet érzéséhez, mert a tisztelnivaló tárgyat mindig „bizonyos távolságból” tiszteljük (III.10: FV, 133; PE, 111). A szeretet és a tisztelet tárgyaihoz Burke szerint a gyengébb lenézésével, illetve az erősebbre való felnézés módján viszonyulunk (II.5: FV, 77−79; PE, 65−67). Ez nemi viszonylatban a (gyenge) nő iránti szeretetben, illetve az (erős) férfi iránti tiszteletben nyilvánul meg, nemzedéki viszonylatban pedig a nagyszülővel való szeretetteljes viszony, illetve szülő iránti tisztelet formájában jelentkezik. A két (nemi és nemzedéki) viszonylat egymásra vetítéséből kitűnik, hogy az anya nem lehet „szülő”, a nagyapa pedig nem lehet „férfi” (III.10: FV, 134; PE, 111). Burke koncepciójában az anyák csak idősek, a nagyapák pedig csak kasztráltak lehetnek.
2 Ebben Locke-ot követi: „az öröm nem hat reánk akkora erővel, mint a fájdalom” (Locke, Értekezés, 2. könyv, 20. fej., 14. szakasz: 252; ford. mód.).
3 Fontos megjegyezni: egyáltalán nem törvényszerű, hogy kövessük Burke-öt a fenséges iránti buzgó érdeklődésében, hiszen bizonyos szempontból a szép legalább annyira, ha nem még inkább elgondolkodtató fogalom ebben a diskurzusban. A teatralitás problémája felől kimutatható, hogy a szép koncepciója meredekebb lejtőkre viszi a kritikai elemzést, mint amire a fenségesé valaha is képes lehet, éspedig pontosan azért, mert a fenséges „szakadékokat” legalább esélyünk van behatárolni és elkerülni, a szépséges „lejtők” azonban nehezebben kezelhetők, csábításuk észrevétlenebb. Egy ponton maga Burke is elismeri, hogy a nők állítólagos gyengesége nem mentes bizonyos színészi teljesítménytől (III.9: FV, 132; PE, 110), s ez sajátos összefüggést mutat a női idomok „csalóka labirintusával”, mely épp a formák „könnyed és észrevétlen” változatosságával ejti rabul a férfi tekintetet (III.15: FV, 138; PE, 115). Burke az alábbi kérdésben összegzi meglátását: „Vajon nem a felület ama folytonos, ugyanakkor egyetlen ponton sem igazán észrevehető változását mutatja-e mindez, amely a szépség nagy összetevőinek egyike?” (uo.; saját kiem.). Egyetlen megjegyzésre szorítkozva: a fentebb mondottak arra engednek következtetni, hogy a változás éppen azért nehezen észlelhető, mert folytonos. A szép jelentőségéről bővebben lásd alábbi tanulmányomat: Fogarasi György, „Lámpaláz: terrorizmus, partizánharc, teatralitás”, in Performatív fordulatok, szerk. Antal Éva, Kicsák Lóránt és Széplaky Gerda (Eger: Líceum, 2015), 173‒198, különösen: 185‒196. A lejtők veszélyeiről lásd még alábbi elemzésem: Fogarasi György, „On Slopes: Danger, Disguise, and the Fading Outlines of War”, in Fidele signaculum: írások Szőnyi György Endre tiszteletére / Writings in Honour of György Endre Szőnyi (Szeged: SZTE BTK Angol-Amerikai Intézet, 2022), 329‒342.
4

Ez az értelmezés az I. rész más olyan passzusaival is alátámasztható, ahol a távolság hasonló képzete van jelen anélkül, hogy bármi utalás történnék a térbeli vagy időbeli aspektusok különbségére: a gyönyör úgy határozódik meg, mint „a fájdalom vagy a veszély megszűnésekor [removal] fellépő érzés” (I.4: FV, 42; PE, 37), ami azt feltételezi, hogy az ember élete „ne legyen kitéve semmilyen fenyegető veszélynek” (I.15: FV, 56; PE, 48), más szóval, hogy képesek legyünk „veszélytelenül” érzékelni a rettenetes tárgyat (I.17: FV, 59; PE, 50).

Ellentétben Burke megfogalmazásával, egyértelműen térbeli fogalomként jelenik meg a távolság Joseph Addison szókincsében, ahol e szó az időbeli elválasztottság térbeli megfelelője, amikor Addison arról beszél, hogy örömet okozhat „az elmúlt veszélyek emléke [reflecting upon dangers that are past]” éppúgy, mint „egy távoli meredély látványa [looking on a precipice at a distance]” (Joseph Addison, „A képzelőerő gyönyörei”, ford. Gárdos Bálint, Jelenkor (2007/november): 1202, ford. mód.; „The Pleasures of the Imagination”, The Spectator, no. 418, Monday, 1712. június 30.; saját kiem.). Míg a „biztonság” hangsúlyozása Addisonnál nem tartalmaz semmilyen nyílt utalást az időbeli és térbeli elválasztottságra („minél félelmetesebb hatást tesznek ránk, annál nagyobb örömet érzünk afölött, hogy a mi biztonságunkat nem fenyegetik”, uo.), egy későbbi megfogalmazásból mindazonáltal az lehet a benyomásunk, hogy a térbeli távolság bizonyos helyzetekben „túl közelinek” bizonyulhat, összehasonlítva az időbeli (vagy reprezentációs) elválasztottsággal: „Lehetetlen azonban olyankor érezni ezt az élvezetet, amikor valakit ténylegesen a leírásokból ismert szenvedések között látunk; ebben az esetben ugyanis a tárgy túlságosan közelről terheli az érzékeinket” („A képzelőerő gyönyörei”, 1203). Mondhatnánk, hogy Addison számára az „élő” szenvedés (szemben a „felvételről” megjelenítettel) nem teszi lehetővé a fenséges gyönyört, bármilyen biztonságos (térbeli) távolságban vannak is a nézők. Burke nem vezet be ilyen korlátozást, amikor a tényleges és a megjelenített (autentikus vagy fiktív) szenvedés különbségét tárgyalja. Számára „a rémület szenvedélye ugyanis mindig gyönyört kelt, ha nem túl közelről ér minket” (I.14: FV, 53; PE, 46), a távolság pedig (még az „élő”, azaz térben mediált szenvedés esetében is) mindenképp magában foglalja azt, hogy a tárgy nincs „túl közel”.

5 Ahogy Burke (és Addison), úgy Kant is hangsúlyt fektet a biztonság kulcsmozzanatára a fenséges tapasztalatában. A „mentesség” (immunity) gördülékenyen fordul át „ellenállásba” (Widerstand). Egyedi viszont a kanti koncepcióban a félelem fogalmának kettéválasztása két alapvetően eltérő fogalommá: az egyik a fenséges félelem (a biztonságos távolságból érzett félelem), a másik a páni félelem (a biztonság nélkül érzett félelem). Istent félni fenséges, de ha félünk „tőle”, abban semmi fenség nincs: „Így féli az erényes ember Istent, anélkül, hogy félne tőle [So fürchtet der Tugendhafte Gott, ohne sich vor ihm zu fürchten].” Ez a fogalmi különbségtétel előlegezi meg azt a pár oldallal későbbit, amely a vallás és a babonaság között tesz különbséget. A félelemnek fenséges vagy vallási félelemmé történő kanti szublimációja (félni Istent anélkül, hogy félnénk „tőle”, Gott fürchten ohne sich vor Gott zu fürchten) azt előfeltételezi, hogy a félő személy biztonságos távolságban van Isten fenyegető akaratától. Ahogy Kant mondja, „azt, hogy Istennek és parancsainak ellenállni akarjon, nem gondolja olyan esetnek, amelynek bekövetkeztétől neki magának tartania kellene” (vagy a természeti katasztrófákkal kapcsolatban, „feltéve, hogy mi magunk biztonságban vagyunk”). Lásd Kant, Az ítélőerő kritikája, 181; Kritik der Urteilskraft (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1974), 184−185. Fontos hozzátenni mindehhez, hogy Kantál a biztonság nem fizikai (térbeli vagy időbeli) távolságot, hanem metafizikai (morális) eltávolodást jelent.
6 Ugyanez az ingadozás valójában az utóbbi idézetet tartalmazó fejezeten belül is jelen van, hiszen a fejezet a fenséges definíciójával indul „a fájdalom és a veszély” szempontjából, hogy később azután a fent idézett passzusban „a veszély vagy a fájdalom” elkerülésének szükségességét hangsúlyozza (I.7: FV, 44 és 45; PE, 39 és 40).
7 Később is beszél „egyszerűen csak fájdalmas” hatásról, lásd: I.14: FV, 54; PE, 46, valamint II.21: FV, 103; PE, 85.
8 A Filozófiai vizsgálódás legújabb német fordítása az apprehensiont (előérzet) a Sorge (gond, aggodalom) szóval fordítja, lásd: Edmund Burke, Philosophische Untersuchung über den Ursprung unserer Ideen vom Erhabenen und Schönen, ford. Friedrich Bassenge (Hamburg: Felix Meiner Verlag, 1989), 91 és 171. Ezt azért említem, hogy megnyissam Burke értekezését a Sorge heideggeri tárgyalása felé, melyben ez a kifejezés vagy a mindennapi ügyes-bajos dolgok miatti gondot jelenti, vagy a gondot mint olyat mindenféle konkrét tárgy nélkül, amely miatt aggódni kellene. A Sorge eme két vetülete artikulálható volna a félelem (Furcht) és a szorongás (Angst) heideggeri elkülönítése mentén. Lásd különösen: §68, vagy még inkább lásd „A diszpozíció időbelisége [Die Zeitlichkeit der Befindlichkeit]” című alfejezetet, in Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály és mások (Budapest: Gondolat, 1989); Sein und Zeit (Tübingen: Max Niemeyer Verlag, 2001). Bár a félelem mint előérzet burke-i meghatározásában nincsen nyoma efféle megkülönböztetésnek, a szorongás állapota állandó veszélyt jelent, valahányszor a félelem tárgyának kísértetiessége felmerül, mindenekelőtt a szépség potenciálisan fenyegető aspketusai kapcsán (lásd fentebb a 3. lábjegyzetet). Burke felől tekintve tehát éppen a félelem és a szorongás elkülönítése problematikus. Azt is mondhatnánk, hogy Burke-nek épp a félelem és a szorongás spektrális beszennyeződése (a Sorge két aspektusának kölcsönös szennyeződése) okoz „gondot”.
9 Az anesztézia késő 18. századi fogalomtörténetéről (érzékelési elégtelenségből orvosi eljárássá alakulásáról) lásd: Steven Bruhm, „Aesthetics and Anaesthetics at the Revolution”, Studies in Romanticism 32 (Fall 1993): 399−424. Az anesztézia fogalmiságának (valamint az aiszthesziszszel vagy érzékeléssel való kapcsolatának) további vizsgálatát Odo Marquard és Wolfgang Welsch gazdag munkássága kínálja.
10 A Lét és időben (§68) Heidegger ekként rajzolja meg a félelem és a remény klasszikus különbségét: „A reményt, eltérően a félelemtől, amely egy malum futurumra vonatkozik, úgy jellemezték, mint egy bonum futurumra való várakozást” (Lét és idő, 564; Sein und Zeit, 345). Ez mindkét esetben egy lehetséges visszatérést jelent, a korábbi előfordulások „ismételhetőségét” (Wiederholbarkeit), és annak megfelelően a jelen elkerülhetetlen kísértetiességét vagy „hátborzongató idegenségét” (Unheimlichkeit) eredményezik (Lét, 562; Sein, 343). Az időbeliség ezért „múlt-jelenítő jövőként” (gewesende-gegenwärtigende Zukunft) van meghatározva (Lét, 570, ford. mód.; Sein, 350), egy olyan esemény eljöveteleként, amely reprezentálja (újra jelenné teszi) azt, ami elmúlt vagy eltávozott, és amely ezért ‒ zombi módjára ‒ a holtak visszatéréseként jön el. Heidegger felfogásában ez a fajta időbeliség határozza meg a „gondstruktúrát” (Sorgestruktur), amely pedig az emberi létezés meghatározója (uo.). Egy korábbi megjegyzésből azonban világos, hogy mindez nyitva hagyja az állat (mint „csupán élő”) kérdését: „Az, hogy egy csupán élőben [in einem Nur-Lebenden] hogyan kell körülhatárolni ontológiailag az érzékek ingerlését és megérintését, hogy például egyáltalán az állatok léte hogyan és hol konstituálódik az »idő« által, az külön probléma” (Lét, 565; Sein, 346).
chevron_left
chevron_right
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next
A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:
    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave