Fájdalom, félelem, fenséges
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!
Hivatkozások
| 1 | A szépet mint pozitív örömet a szeretettel kapcsolja össze Burke: „Szépségen a testek ama minőségét vagy minőségeit értem, melyek révén szeretetet vagy valamely ahhoz hasonló szenvedélyt váltanak ki belőlünk” (III.1: FV, 109; PE, 91); „a szép […] merőben pozitív örömön alapul, és azt az érzést váltja ki lelkünkből, melyet szeretetnek neveznek” (IV.25: FV, 193; PE, 160). Ha a szép a szeretet közvetlenségét foglalja magában, akkor a fenséges mint negatív öröm valamiféle távszeretetként fogható fel, melyet Burke pontosan azért köt a tisztelet érzéséhez, mert a tisztelnivaló tárgyat mindig „bizonyos távolságból” tiszteljük (III.10: FV, 133; PE, 111). A szeretet és a tisztelet tárgyaihoz Burke szerint a gyengébb lenézésével, illetve az erősebbre való felnézés módján viszonyulunk (II.5: FV, 77−79; PE, 65−67). Ez nemi viszonylatban a (gyenge) nő iránti szeretetben, illetve az (erős) férfi iránti tiszteletben nyilvánul meg, nemzedéki viszonylatban pedig a nagyszülővel való szeretetteljes viszony, illetve szülő iránti tisztelet formájában jelentkezik. A két (nemi és nemzedéki) viszonylat egymásra vetítéséből kitűnik, hogy az anya nem lehet „szülő”, a nagyapa pedig nem lehet „férfi” (III.10: FV, 134; PE, 111). Burke koncepciójában az anyák csak idősek, a nagyapák pedig csak kasztráltak lehetnek. |
| 2 | Ebben Locke-ot követi: „az öröm nem hat reánk akkora erővel, mint a fájdalom” (Locke, Értekezés, 2. könyv, 20. fej., 14. szakasz: 252; ford. mód.). |
| 3 | Fontos megjegyezni: egyáltalán nem törvényszerű, hogy kövessük Burke-öt a fenséges iránti buzgó érdeklődésében, hiszen bizonyos szempontból a szép legalább annyira, ha nem még inkább elgondolkodtató fogalom ebben a diskurzusban. A teatralitás problémája felől kimutatható, hogy a szép koncepciója meredekebb lejtőkre viszi a kritikai elemzést, mint amire a fenségesé valaha is képes lehet, éspedig pontosan azért, mert a fenséges „szakadékokat” legalább esélyünk van behatárolni és elkerülni, a szépséges „lejtők” azonban nehezebben kezelhetők, csábításuk észrevétlenebb. Egy ponton maga Burke is elismeri, hogy a nők állítólagos gyengesége nem mentes bizonyos színészi teljesítménytől (III.9: FV, 132; PE, 110), s ez sajátos összefüggést mutat a női idomok „csalóka labirintusával”, mely épp a formák „könnyed és észrevétlen” változatosságával ejti rabul a férfi tekintetet (III.15: FV, 138; PE, 115). Burke az alábbi kérdésben összegzi meglátását: „Vajon nem a felület ama folytonos, ugyanakkor egyetlen ponton sem igazán észrevehető változását mutatja-e mindez, amely a szépség nagy összetevőinek egyike?” (uo.; saját kiem.). Egyetlen megjegyzésre szorítkozva: a fentebb mondottak arra engednek következtetni, hogy a változás éppen azért nehezen észlelhető, mert folytonos. A szép jelentőségéről bővebben lásd alábbi tanulmányomat: Fogarasi György, „Lámpaláz: terrorizmus, partizánharc, teatralitás”, in Performatív fordulatok, szerk. Antal Éva, Kicsák Lóránt és Széplaky Gerda (Eger: Líceum, 2015), 173‒198, különösen: 185‒196. A lejtők veszélyeiről lásd még alábbi elemzésem: Fogarasi György, „On Slopes: Danger, Disguise, and the Fading Outlines of War”, in Fidele signaculum: írások Szőnyi György Endre tiszteletére / Writings in Honour of György Endre Szőnyi (Szeged: SZTE BTK Angol-Amerikai Intézet, 2022), 329‒342. |
| 4 | Ez az értelmezés az I. rész más olyan passzusaival is alátámasztható, ahol a távolság hasonló képzete van jelen anélkül, hogy bármi utalás történnék a térbeli vagy időbeli aspektusok különbségére: a gyönyör úgy határozódik meg, mint „a fájdalom vagy a veszély megszűnésekor [removal] fellépő érzés” (I.4: FV, 42; PE, 37), ami azt feltételezi, hogy az ember élete „ne legyen kitéve semmilyen fenyegető veszélynek” (I.15: FV, 56; PE, 48), más szóval, hogy képesek legyünk „veszélytelenül” érzékelni a rettenetes tárgyat (I.17: FV, 59; PE, 50). Ellentétben Burke megfogalmazásával, egyértelműen térbeli fogalomként jelenik meg a távolság Joseph Addison szókincsében, ahol e szó az időbeli elválasztottság térbeli megfelelője, amikor Addison arról beszél, hogy örömet okozhat „az elmúlt veszélyek emléke [reflecting upon dangers that are past]” éppúgy, mint „egy távoli meredély látványa [looking on a precipice at a distance]” (Joseph Addison, „A képzelőerő gyönyörei”, ford. Gárdos Bálint, Jelenkor (2007/november): 1202, ford. mód.; „The Pleasures of the Imagination”, The Spectator, no. 418, Monday, 1712. június 30.; saját kiem.). Míg a „biztonság” hangsúlyozása Addisonnál nem tartalmaz semmilyen nyílt utalást az időbeli és térbeli elválasztottságra („minél félelmetesebb hatást tesznek ránk, annál nagyobb örömet érzünk afölött, hogy a mi biztonságunkat nem fenyegetik”, uo.), egy későbbi megfogalmazásból mindazonáltal az lehet a benyomásunk, hogy a térbeli távolság bizonyos helyzetekben „túl közelinek” bizonyulhat, összehasonlítva az időbeli (vagy reprezentációs) elválasztottsággal: „Lehetetlen azonban olyankor érezni ezt az élvezetet, amikor valakit ténylegesen a leírásokból ismert szenvedések között látunk; ebben az esetben ugyanis a tárgy túlságosan közelről terheli az érzékeinket” („A képzelőerő gyönyörei”, 1203). Mondhatnánk, hogy Addison számára az „élő” szenvedés (szemben a „felvételről” megjelenítettel) nem teszi lehetővé a fenséges gyönyört, bármilyen biztonságos (térbeli) távolságban vannak is a nézők. Burke nem vezet be ilyen korlátozást, amikor a tényleges és a megjelenített (autentikus vagy fiktív) szenvedés különbségét tárgyalja. Számára „a rémület szenvedélye ugyanis mindig gyönyört kelt, ha nem túl közelről ér minket” (I.14: FV, 53; PE, 46), a távolság pedig (még az „élő”, azaz térben mediált szenvedés esetében is) mindenképp magában foglalja azt, hogy a tárgy nincs „túl közel”. |
| 5 | Ahogy Burke (és Addison), úgy Kant is hangsúlyt fektet a biztonság kulcsmozzanatára a fenséges tapasztalatában. A „mentesség” (immunity) gördülékenyen fordul át „ellenállásba” (Widerstand). Egyedi viszont a kanti koncepcióban a félelem fogalmának kettéválasztása két alapvetően eltérő fogalommá: az egyik a fenséges félelem (a biztonságos távolságból érzett félelem), a másik a páni félelem (a biztonság nélkül érzett félelem). Istent félni fenséges, de ha félünk „tőle”, abban semmi fenség nincs: „Így féli az erényes ember Istent, anélkül, hogy félne tőle [So fürchtet der Tugendhafte Gott, ohne sich vor ihm zu fürchten].” Ez a fogalmi különbségtétel előlegezi meg azt a pár oldallal későbbit, amely a vallás és a babonaság között tesz különbséget. A félelemnek fenséges vagy vallási félelemmé történő kanti szublimációja (félni Istent anélkül, hogy félnénk „tőle”, Gott fürchten ohne sich vor Gott zu fürchten) azt előfeltételezi, hogy a félő személy biztonságos távolságban van Isten fenyegető akaratától. Ahogy Kant mondja, „azt, hogy Istennek és parancsainak ellenállni akarjon, nem gondolja olyan esetnek, amelynek bekövetkeztétől neki magának tartania kellene” (vagy a természeti katasztrófákkal kapcsolatban, „feltéve, hogy mi magunk biztonságban vagyunk”). Lásd Kant, Az ítélőerő kritikája, 181; Kritik der Urteilskraft (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1974), 184−185. Fontos hozzátenni mindehhez, hogy Kantál a biztonság nem fizikai (térbeli vagy időbeli) távolságot, hanem metafizikai (morális) eltávolodást jelent. |
| 6 | Ugyanez az ingadozás valójában az utóbbi idézetet tartalmazó fejezeten belül is jelen van, hiszen a fejezet a fenséges definíciójával indul „a fájdalom és a veszély” szempontjából, hogy később azután a fent idézett passzusban „a veszély vagy a fájdalom” elkerülésének szükségességét hangsúlyozza (I.7: FV, 44 és 45; PE, 39 és 40). |
| 7 | Később is beszél „egyszerűen csak fájdalmas” hatásról, lásd: I.14: FV, 54; PE, 46, valamint II.21: FV, 103; PE, 85. |
| 8 | A Filozófiai vizsgálódás legújabb német fordítása az apprehensiont (előérzet) a Sorge (gond, aggodalom) szóval fordítja, lásd: Edmund Burke, Philosophische Untersuchung über den Ursprung unserer Ideen vom Erhabenen und Schönen, ford. Friedrich Bassenge (Hamburg: Felix Meiner Verlag, 1989), 91 és 171. Ezt azért említem, hogy megnyissam Burke értekezését a Sorge heideggeri tárgyalása felé, melyben ez a kifejezés vagy a mindennapi ügyes-bajos dolgok miatti gondot jelenti, vagy a gondot mint olyat mindenféle konkrét tárgy nélkül, amely miatt aggódni kellene. A Sorge eme két vetülete artikulálható volna a félelem (Furcht) és a szorongás (Angst) heideggeri elkülönítése mentén. Lásd különösen: §68, vagy még inkább lásd „A diszpozíció időbelisége [Die Zeitlichkeit der Befindlichkeit]” című alfejezetet, in Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály és mások (Budapest: Gondolat, 1989); Sein und Zeit (Tübingen: Max Niemeyer Verlag, 2001). Bár a félelem mint előérzet burke-i meghatározásában nincsen nyoma efféle megkülönböztetésnek, a szorongás állapota állandó veszélyt jelent, valahányszor a félelem tárgyának kísértetiessége felmerül, mindenekelőtt a szépség potenciálisan fenyegető aspketusai kapcsán (lásd fentebb a 3. lábjegyzetet). Burke felől tekintve tehát éppen a félelem és a szorongás elkülönítése problematikus. Azt is mondhatnánk, hogy Burke-nek épp a félelem és a szorongás spektrális beszennyeződése (a Sorge két aspektusának kölcsönös szennyeződése) okoz „gondot”. |
| 9 | Az anesztézia késő 18. századi fogalomtörténetéről (érzékelési elégtelenségből orvosi eljárássá alakulásáról) lásd: Steven Bruhm, „Aesthetics and Anaesthetics at the Revolution”, Studies in Romanticism 32 (Fall 1993): 399−424. Az anesztézia fogalmiságának (valamint az aiszthesziszszel vagy érzékeléssel való kapcsolatának) további vizsgálatát Odo Marquard és Wolfgang Welsch gazdag munkássága kínálja. |
| 10 | A Lét és időben (§68) Heidegger ekként rajzolja meg a félelem és a remény klasszikus különbségét: „A reményt, eltérően a félelemtől, amely egy malum futurumra vonatkozik, úgy jellemezték, mint egy bonum futurumra való várakozást” (Lét és idő, 564; Sein und Zeit, 345). Ez mindkét esetben egy lehetséges visszatérést jelent, a korábbi előfordulások „ismételhetőségét” (Wiederholbarkeit), és annak megfelelően a jelen elkerülhetetlen kísértetiességét vagy „hátborzongató idegenségét” (Unheimlichkeit) eredményezik (Lét, 562; Sein, 343). Az időbeliség ezért „múlt-jelenítő jövőként” (gewesende-gegenwärtigende Zukunft) van meghatározva (Lét, 570, ford. mód.; Sein, 350), egy olyan esemény eljöveteleként, amely reprezentálja (újra jelenné teszi) azt, ami elmúlt vagy eltávozott, és amely ezért ‒ zombi módjára ‒ a holtak visszatéréseként jön el. Heidegger felfogásában ez a fajta időbeliség határozza meg a „gondstruktúrát” (Sorgestruktur), amely pedig az emberi létezés meghatározója (uo.). Egy korábbi megjegyzésből azonban világos, hogy mindez nyitva hagyja az állat (mint „csupán élő”) kérdését: „Az, hogy egy csupán élőben [in einem Nur-Lebenden] hogyan kell körülhatárolni ontológiailag az érzékek ingerlését és megérintését, hogy például egyáltalán az állatok léte hogyan és hol konstituálódik az »idő« által, az külön probléma” (Lét, 565; Sein, 346). |