Az első kötetet a költő életét bemutató Egy magyar költő életéből: Regény és mégsem regény című írás nyitja. Később a költő alakja az Olyan dolgok amik se nem ártanak, se nem használnak című szövegcsoportban jelenik meg a Szerkesztési kuriózumok és a Magyar színészek életéből című anekdotákban. Majd a második kötetben a szintén beszédes Emlékezések cikluscím alatt olvasható három anekdota a költőről Petőfi és a censor, Petőfi mint keresztapa és A veszélyes ügyesség címen.

A műfajjelölő cikluscímek és alcímek a szórakoztatás és az emlékőrzés irodalmi igényéről árulkodnak: arról, hogy a szerző megtörtént dolgokat kívánt elbeszélni, irodalmi (esztétikai igényű vagy/és szórakoztató) formában. Az Egy magyar költő életéből különböző szemelvényeket ismertetett Petőfi életéből, a vándorévektől egészen az 1849-es eltűnésig. Számos tartalmi vonatkozásban igen hasonlított Gyulai életrajzára. A pápai tanulóévek során kialakult Petőfi–Jókai–Orlai hármas barátságáról szóló leírás,3 Petőfi műveletlenségének cáfolata vagy egy-egy Petőfi-anekdota olykor szinte szövegszintű egyezéseket mutat. (6–7, 19, 33–34) Abban is hasonlítanak, hogy Jókai szintén párhuzamot látott Petőfi élete és költészete között: gyakran egy-egy vers idézésével magyarázott vagy illusztrált egy-egy életrajzi mozzanatot.

Lényeges különbséget láthatunk azonban a költőhöz való kritikai viszonyulás tekintetében. Jókai nem ismerte el teljes mértékben Petőfi vándoréveinek kudarcait, legalábbis azokat nem a költőnek tulajdonította. Petőfi katonai pályán való alkalmatlanságát azzal a történettel ellenpontozta, hogy Petőfi egykori káplárja végül a költő rajongójává vált, s bocsánatot kért korábbi szigorú bánásmódja miatt, melyet a költő nem érdemelt meg. (10) Petőfi színészi sikertelenségét – késői visszaemlékezéseivel egyezően – sem tehetségtelenségével, hanem fiatal korával, a színésztársak és a közönség hatásvadászatra éhes, vásári ízlésével magyarázta. (13) Ő is számot adott Petőfi egy-egy konfliktusáról, az összetűzések okát azonban kölcsönös makacsságként, félreértésként keretezte, s a személyes érintettség ellenére sem tett említést Petőfi uralkodásra hajlamos, szeszélyes viselkedéséről, mely számos viszályt eredményezett az élete során.

Jókai olykor a korszak zseni-sztereotípiáira erősített rá: elmesélt egy történetet, miszerint, amikor Petőfi a Pesti Divatlapnál dolgozott, Pönögei Kis Pál álnéven kifejezetten rossz verseket szeretett volna küldeni a megtréfálni kívánt szerkesztőkollégáinak, ám akarata ellenére mégis kiváló versek születtek. Mintha a költő szándékosan sem tudott volna rossz verset írni, mert elementáris tehetsége, költői tévedhetetlensége korlátozta volna ebben. „Ilyen a fátum, egyik jót akar és rossz sül ki belőle; másik rosszat akar, és nem ért hozzá.” (25) Itt-ott pedig megjegyzéseket ejtett el Petőfi kritikusokkal szembeni általánosan negatív attitűdjéről is. (16) Emellett Jókai hírt adott Petőfi egy-egy sikeres szerelmi kalandjáról is, árnyalva Gyulai Petőfi udvarlásaival kapcsolatos állításait. (28–30)

Az írás igazán szembetűnő mozzanatai azok, melyekben Petőfi irodalmi pályafutása megélhetési törekvésként, ügyes irodalompiaci üzletpolitikaként került bemutatásra.4 Jókai az irodalmi termelés kulisszái mögé engedett betekintést, s anyagi vonatkozású megjegyzések beékelésével mutatta be a költő látványos karrierépítését. Így amíg Gyulai narratívájának az volt a tetőpontja, hogy Petőfi a nemzet elsőrangú költőjévé emelkedik, addig Jókai a bravúros egzisztenciális fölívelését helyezte előtérbe. Az Emich Gusztávval kötött nevezetes, 500 pengő forintos szerződés történetét például a szülők anyagi nehézségeivel összekapcsolva, anekdotikus formában mesélte el:

Petőfi anyagi-egzisztenciális érvényesülésére erősítettek rá a gyűjtemény további szövegei is: a Szerkesztési kuriózumokban az 1840-es évek sajtóviszonyai kerülnek előtérbe. Itt Jókai arról mesélt, hogy az Életképek szerkesztőjeként arra kényszerült, hogy maga írja a lap tartalmát, s saját írásait álnéven közölje, mert a társai nem küldtek neki kellő mennyiségű szöveget. Petőfi a lap egyik ilyen számát olvasva meglepetten érdeklődött barátjától a lapban olvasható „absurdus” poétákról. (75) E ponton említendő A veszélyes ügyesség című, rövid anekdota is, amely azt elevenítette föl, hogy Petőfi miként hajtott egy fogadással „[e]gy egész forint hasznot” azon időben, „amikor a forint nagy pénz volt rá nézve”. (116)

A Petőfi és a censor kifejezetten az 1840-es évekbeli irodalmi rendszer belső viszonyaival foglalkozott. A történetben Petőfi elviszi egy cenzorhoz6 A hóhér kötele című, kiadásra váró regényét, melyet az elbeszélő szerint kizárólag anyagi okokból készített el. A jóindulatú cenzor viszont silánynak találja azt, ezért inkább kifizetné a műért járó százötven forintos díjazást, mintsem kompromittálni engedje szeretett szerzőjét a regény kiadásával. Izgalmasak az elbeszélő aktualizáló kommentárjai, amelyek folyamatosan reflektáltak a korszak irodalmi összetűzéseire. A narrátor bizonyos megjegyzései mintha a minőségigénnyel föllépő alkotók és kritikusok, valamint a kritikaellenes epigonoknak bélyegzett szerzők közötti − Tompa hatására a korban generációs harcként értelmezett7 − polémiához szóltak volna hozzá:

E sorok mélyebb igényű megértéséhez érdemes rövid kitérőben vizsgálni a korszak egy tünetértékű konfliktusát, a korabeli irodalmi kapcsolatrendszer hétköznapi működését, melynek nyomán 1853-tól a Délibáb című folyóiratot szerkesztő Jókai Mór Aranyhoz és Tompa Mihályhoz fűződő kapcsolata egyre feszültebbé vált. Egyrészt, mert Aranyék csalódtak Jókai mennyiségelvű szerkesztői gyakorlatában, másrészt, mert idővel az írótárs is állást foglalt a Petőfi-epigonok körüli polémiákban. Arany kezdetben Jókai lapműködtetési elveit kritizálta a magánlevelezéseiben, majd később már szóbeli összetűzésbe keveredett vele, amiért az megvédte az általuk kritizált szerzőket (például Tóth Kálmánt, Lisznyai Kálmánt, Tóth Endrét, Szelestey Lászlót, Székely Józsefet), míg Aranyékat irigységgel vádolta.8 Később Tompa irodalmi fricskát is talált a Délibáb sorai között: „Én Jókayval ott vagyok, hogy igazán nem tudom: barátnak kell-e őt tartanunk vagy ellenségnek”9 − panaszkodott Aranynak 1853 augusztusában.

Nagyon röviden úgy lehetne összefoglalni ennek az irodalompolitikai, irodalomgazdászati és talán csak utolsósorban esztétikai vagy irodalomtörténeti vitának a lényegét, hogy Gyulai, Arany vagy Tompa egy exkluzív, nemzetépítési célkitűzésű, de magas esztétikai nívójú irodalmi koncepciót képzelt el, ahogy Gyulai életrajzából kitűnik: a popularizációban is a szakmai minőség elvét tartva szem előtt. Ezzel szemben a hétköznapi lapszerkesztői gyakorlat egy mennyiségi termelést és „extensiv” fejlődést hirdető nézetrendszert követelt meg, mely az irodalmat inkább egy terjeszkedő piaci rendszerként képzeli el, ahol a szerzők megvalósíthatják az egyéni megélhetési és karrierépítési igényeiket.10 „A Délibáb pedig követni látszik Jókai elvét: tücsköt-bogarat, akármit csak sok legyen! mert irodalmunknak extensiv terjedésre van szüksége. Ezért mondta programmjában [Jókai], hogy senki sem olly gyenge közöttünk, hogy az irodalom nélkülözhetné”11 − írta csalódottan Arany János Ercsey Sándornak 1853. március 2-án. (E gondolatmenet tárgyán jócskán túlmutat, azonban említés szintjén talán érdemes utalni arra, hogy az 1860-as évek első felében a Szépirodalmi Figyelőt és a Koszorút szerkesztő Arany egészen hasonló kompromisszumok meghozatalára kényszerült, mint amilyeneket korábban bírált Jókai lapműködtetési gyakorlatában. Emellett az 1850-es évekbeli elképzelések illuzórikus voltát mutatja, hogy a Bach-korszak végére fontos pozíciókba kerülő irodalmi Deák-párt tagjaival szemben megfogalmazott kritikák sok tekintetben megegyeztek az évtizeddel korábban általuk kifejtett bírálatokkal.)12

Ez a személyes konfliktusokat, irodalmi csipkelődéseket eredményező vita mutatkozott meg tehát Jókai Petőfiről szóló írásaiban is. Jókai írásaiból egy olyan populáris irodalmi program rajzolódik ki, amely a gazdaság és a művészet alrendszerének strukturális mozgókapcsolata következtében alakult ki.13 Ebből következően az eltűnt költő életét az irodalmi pálya egzisztenciális lehetőségeinek perspektívájából mutatta be, melyre a gyűjtemény címét adó Petőfi-intertextus is utalhat. (Petőfi Tarka élet című, 1847 augusztusában íródott költeményében a mozgalmas életű lírai én az egzisztenciális helyzetének szélsőséges ingadozásáról, a költősors kalandos változatosságáról vall.)14 Mindebből természetesen egyáltalán nem következik, hogy Jókai a költő körüli félreértésekben lett volna (anyagilag) érdekelt. Az Egy magyar költő életéből zárlatában például – Gyulaival párhuzamosan – az elsők között nyilatkozott Petőfi haláláról, megcáfolva a költő túléléséről szóló ellentmondásos híreszteléseket (bár ebben a kérdésben – mint később látni fogjuk – ingadozó véleménye volt).