Jogi tanulmányai alatt folklorisztikai dolgozatokat készített, melyek igen előremutatók voltak abból a szempontból, hogy már a Kriza János-féle Vadrózsa-pör előtt fölhívták a figyelmet a regionális (román, szlovák, cigány) fókuszú összehasonlító vizsgálatok jelentőségére.2 Munkásságának fontosabb részévé azonban újságírói és lapszerkesztői tevékenysége vált; azon 1850-es évek végén föllépő ifjú zsurnaliszta-literátor generációnak volt tagja, melynek már a sajtó volt az evidens kulturális közege („levegője”) és megélhetési forrása.3 Valamennyi jelentősebb lapnál megfordult. A Vajda János-féle Magyar Sajtó szerkesztője volt, előtte a Vasárnapi Ujság melléklapjában, a Politikai Ujdonságokban önálló rovatot vezetett, ahol többek között Rózsa Sándor peréről szóló tudósításait közölte 1859-ben, jelentős szerepet vállalva az elfogott betyár szélesebb olvasóközönség előtti megismertetésében. Fordítói tevékenysége is figyelemre méltó, hiszen igen korán – Berecz Károllyal párhuzamosan – fordult az orosz irodalom felé, elsőként hasonlítva Petőfit Alekszandr Szergejevics Puskinhoz. Emellett eredeti szépirodalmi kísérletei sem minden érdem nélkül valók. A szakirodalomban visszatérő megállapítás, hogy az orosz és francia irodalom (illetve Vajda János) hatását mutató költői, prózai szárnypróbálgatásokból – az esetlegességek ellenére – egy újfajta, szimbolizmushoz közelítő irodalmi ízlésvilág tárul föl.4 Útirajzai sem utolsó rangúak: sajátos érzékenységről árulkodnak, és igen gazdagok finom, impresszionisztikus megfigyelésekben.

Széles körű kulturális tevékenysége mellett az 1859–60-as diáktüntetéseknek is szervezője és prominens alakja volt. 1859-ben egy Albrecht főherceg elé álló delegáció küldöttségi tagjaként képviselte a magyar nyelvű tanítás ügyét, majd Egy szó tájékoztatásul (1859) című írásában karakteres bírálatát adta az újjászerveződő, a szélesebb művelődési élettől elszigetelődő Akadémiának, az arra érdemes lapszerkesztők és zsurnaliszták taggá választását javasolva.5 (E fölvetés pár évvel később megvalósult.) Később háromnapos börtönfogságra ítélték, amiért nyilvánosan elégette a kormánypárti Idők Tanúja című napilap egy példányát egy kávéházi demonstráción. Emiatt később kitiltották a magyar fővárosból és Bécsből, ahová csak az 1860-as császári diploma után térhetett vissza. 1863-ban viszont – talán Kemény Zsigmond hatására – már jóval mérsékeltebb politikai magatartást tanúsított: a közbeszéd hazafiaskodó visszásságait bírálta a Magyar Sajtóban, bátran fogalmazva meg véleményét, miszerint súlyosabbnak tartja a nemzetieskedő szólamokra alapozott közvélemény kulturális nyomását a hivatalosan irányított sajtó- és kultúrpolitikai felügyeletnél.

Hírnevét mégis leginkább színház- és irodalomesztétai működésének köszönhette, hiszen ha nem is ezen a területen készítette legjelentősebb munkáit, a legádázabb harcait itt vívta élete utolsó éveiben. Irodalmi példaképe és szövetségese mindenekelőtt Vajda János volt, akiben Petőfi romantikus Felhők-ciklusának eredeti és egyedüli folytatóját vélte fölfedezni – s akinek szeszélyes természetét később személyesen is megtapasztalhatta a Magyar Sajtó szerkesztőjeként.6 Kiállt Vajda mellett, amikor a költőt egy (vidéki színházak ízlését bíráló) kritikája miatt támadták, majd később maga is kritikáját adta a kortárs színjátszás és színibírálat színvonalának. Később komolyabb, rendszerező igényű drámaelméleti munkákkal kísérletezett, behatóan elemezte például Teleki László Kegyencét (1841). Madách Tragédiáját (1862) azonban meglehetősen elutasítóan fogadta. Kissé megkésve, de figyelemre méltó élességgel kritizálta a korabeli irodalom epigonszerű és dilettáns tendenciáit, melynek legékesebb példáját Tóth Kálmán munkásságában vélte fölfedezni. Arany János megbecsüléssel és rokonszenvvel követte a bátor tollú, ifjú tehetség dolgozatait: a legjelentősebb értekezések a Szépirodalmi Figyelőben és a későbbi Koszorúban – a korszak legszínvonalasabb irodalmi lapjaiban – jelentek meg, melynek Zilahy az egyik legtöbbet közölt szerzője volt. 1862 tavaszán csatlakozott Riedl Szende frissen induló, Kritikai Lapok nevet viselő „ellenzéki” folyóiratához: talán ennek (is) eredménye, hogy Szász Károllyal, Arannyal és a leginkább gyűlölt Gyulaival személyeskedésig fajuló összetűzésbe keveredett. Az ember tragédiájáról szóló elutasító álláspontját képviselve a művet méltató Szász Károlyt vaksi pöffeszkedéssel és törleszkedéssel vádolta.7 A Magyar Koszorúsok Albuma (1863) című, rövid íróportrékat tartalmazó, képes antológiában Arany János költészetét – elismerése ellenére – ihlettelennek és ridegnek találta egy Petőfivel való összevetésben: „lankadt phantasiája a meglepő jártassággal kezelt technica pórázán kétszeres fáradságot érez”.8 Míg Hívatlan bíró, fogadatlan prókátor című válaszpamfletjében korábbi pártfogóját, Gyulai Pált cégéres botorkálónak, szélkakaskodó tudatlan szajkónak, előítéletek zsoldjába szegődött rabszolgának, szellemi tányérnyalónak (az ékes minősítések sora folytatható) nevezte egy Tartuffe-ről szóló vita kapcsán, mely komédiát – mint beismerte – mindössze egy német színház számára készült, jelentősen átdolgozott szövegkönyvből ismert.9 „[Gyulai] kinosan bemagolt és kinyekegett leckéjét azon botor dühvel akarja ránk tolni, mely az ő, egy idő óta szemmelláthatólag jelentkező agyvelő-fogyatkozásával arányosan növekedő tehetetlenségét jellemzi.”10

A kortársak nemzedékük legjobbját búcsúztatták a tragikusan elhunyt tehetség halálakor. Tolnai Lajos memoárszerű regényében (finom öniróniával) azt írta, „az új magyar irodalomnak ő volt Bajza Józsefje”.11 Emlékére Dalmady Győző írt költeményt: „Nem könnyű kell, mely el fog múlni, / Hanem fejére koszorú.” Összegyűjtött munkáinak szerkesztői előszavában az angol romantika nagy filoszához, Thomas Babington Macaulay-hoz hasonlították, mely gyűjtemény megjelentetéséhez, mint Gyulai Pál gúnyosan megjegyezte, „több iró egyesült, épen mint a Kisfaludy Károlyéira”.12

A tragikus sorsú irodalmár szépirodalmi és értekező életművét egybefoglaló könyvről az egykori ellenfél, Gyulai közölt könyörtelen kritikát a Budapesti Szemle hasábjain 1866-ban. Érdemes hosszabban idézni a kritikus magához képest is kíméletlen (s talán nem teljesen igazságtalan) értékelését:

Komlós Aladár Előd Géza disszertációjához írt elismerő bírálatában és későbbi, 1956-ban megjelent könyvében cáfolatát adta a Zilahy ellenzéki vezérszerepéről szóló teóriáknak, kizárólag lelkes irodalomtörténészek fejében élő, az 1930-as évek viszonyait visszavetítő, anakronisztikus kitalációnak minősítve azokat.18 Sőtér István a Madách és a koreszmék (1965) című tanulmányában egyenesen „túlértékeltnek” nevezte Zilahyt, míg Rónay György az alapvetően elismerő portréjában szövegszerű cáfolatokat fogalmazott meg a szerző Vajda-olvasata és Tragédia-bírálata kapcsán.19

Az életmű válogatását sajtó alá rendező Vargha Kálmán inkább a Gyulai és „ellenzéke” közötti hasonlóságokra és közeledésekre figyelmeztetett, megállapítva például, hogy a legtöbbet éppen Zilahy publikált Arany lapjaiban. Úgy látta, nem annyira elkülönülő esztétikai fölfogások, inkább két nemzedék, két személyiség életszemlélete, ízlésvilága és kritikai módszere ütközött egymással. (Talán épp ezzel magyarázható a polémiák intellektuális hozadéka és érzelmi fölfokozottsága közötti szakadék.) Árnyalt megfogalmazását adta a sokat vitatott „ellenzéki szerepkör” jelentőségének: szerinte Zilahy elsősorban Vajda János szövetségese volt, s ha irodalmi ellenzéki mozgalomnak vagy generációjának nem is volt vezére, saját írói köreinek azért központi alakja volt, vagyis „némi tábora mégiscsak lehetett”.20 Ugyanakkor sokatmondó, hogy Szajbély Mihály korábban sokat idézett korszakmonográfiájában már célszerűbbnek tartotta végre nem Zilahyval a középpontban vizsgálni a hatvanas évek irodalmi polémiáit, s e célból inkább a sajátosan konzervatív Riedl Szende és lapja hegeliánus szemléletét elemezte.21

Kritikai és esztétikai munkásságával legutóbb Balogh Csaba foglalkozott figyelemre méltó alapossággal Az ember tragédiája fogadtatástörténete kapcsán: ő is inkább lemondással összegezte Zilahy Károly munkásságát, meggyőzően mutatva be a fiatal irodalmár önellentmondásait: „műbírálói munkássága nem mérhető jeles kortársainak kritikatörténeti hagyatékához. Hiszen az is kérdéses, esztétikai elveinek volt-e önálló arca.”22

Fölmerül a kérdés, hogy vajon mit tudhatunk meg e sokféleképpen megítélt szerzőről a legjelentősebb (irodalomtörténeti) vállalkozásából, vagyis a Petőfi Sándor életrajza című könyvéből, amely a szabadságharcban eltűnt költő első teljességre törekvő életrajza volt, s amelyet Zilahy és a kortársak is a csonka életmű magnum opusának tekintettek. S talán még tanulságosabb lehet fordítani a perspektíván, úgy téve föl a kérdést, hogy a sikeréhes ifjú ambiciózus életrajza miként illeszkedett az egyre differenciálódó Petőfi-diskurzusba. Miként volt képes (képes volt-e) megfelelni a kollektív emlékezet és a tudományosság kettős elvárásrendszerének? Ennek a megválaszolásához először érdemes megvizsgálni, hogy egyáltalán mit jelentett életrajzot írni a 19. század derekán, hogy mely sajátosságok jellemezték a korabeli biográfiákat, s milyen olvasói vagy kritikai elvárások, esetleg látens igények fogalmazódtak meg azok kapcsán.