E népszerűvé váló „emberközeli” életrajzoknak a teoretikus megalapozója (a Shakespeare újrafelfedezésében szintén jelentős szerepet játszó) Samuel Johnson volt. 1750-ben közölt írásában úgy ítélte meg, hogy a nyilvános megjelenésre fókuszáló életrajzok (például halotti beszédek) gyakran közhelyes retorikai formulákba fulladnak, s igen keveset mutatnak meg a valódi emberből; holott céljuk éppen az volna, hogy a nagy emberek tetteiben és szavaiban az olvasó/hallgató önmagára ismerhessen. Emiatt a történelmi személyiséget a magánélet szférájában vélte megismerhetőnek:

Nem véletlen, hogy William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge kifejezetten ellenezték a „családi élet szentségeit megsértő” népszerű életrajzok térnyerését. Coleridge a magánélet védelmében, kegyeleti szempontokra hivatkozva, igen indulatos szavakkal kárhoztatta azokat a „kufárokat”, akik kereskedelmi célból visszaéltek a modern technika vívmányaival: a „nyelvnek s gondolatnak szárnyakat adó, az egyéni elme jelenlétét megsokszorozó eszközökkel”. Sokatmondó, hogy a nagy érdeklődést kielégítő anekdotavadász kiadványok szerzőit (és olvasóit) a szomszédokról pletykáló nőkhöz hasonlította.6

A tiltakozó hangok ellenére az életrajzok előretörését nem lehetett megállítani. North arra hívja föl a figyelmet, hogy Macaulay és Thomas Carlyle például bizonyos esetekben már az életrajznak tulajdonítottak elsődleges fontosságot az életművel szemben. Macaulay Samuel Johnsonnal, Carlyle Burnsszel kapcsolatban fogalmazta meg azt a később nagy sikerű gondolati formulát, mely egy-egy életművet a szerzője életrajzában vélt kiteljesedni. Carlyle annak adott hangot a biográfia elsődlegessége mellett érvelve, hogy tulajdonképpen az életrajzíró preformálja az önmagában kontextus nélküli és „hozzáférhetetlen” művek interpretációs kereteit, életet és irodalmat egymás összefüggésében értelmezve. Emellett fölfigyelt a szélesebb társadalom irodalomértését meghatározó rituális gyakorlatok (azaz az irodalmi emlékezet) életrajz-központúságára is, melynek jelentőségét abban látta, hogy az átlagon fölüli kiválóságnak járó hódolat mellett a hétköznapiság tapasztalatát, az „egy közülünk” érzetét is föl tudja kelteni. Azt a benyomást, hogy a zsenik egyszerre átlag feletti nagyságok és mindennapi közemberek.7

A modern hírességkultusz egyik előfutára, Lord George Byron költői működése fordulópontot jelentett irodalom és életrajz rivalizáló összefonódásában. Byron már kevésbé ódzkodott a magánügyei bemutatásától, sőt kifejezetten tudatosan élt a lehetőséggel. Aktív szerepet vállalva önmaga vitte a nyilvánosság elé a privát élete eseményeit, mintegy megelőzve a későbbi életrajzírókat. A szakirodalom elterjedt vélekedése szerint a költő éppen versei autobiografikus kódoltságának és magánélete medializációjának köszönhette népszerűségét, s hogy a művekkel összefüggésben rendkívül átgondoltan szervezte nyilvános arculatát. Elég csak a saját portréjával illusztrált, a legszemélyesebb családi titkait, azaz a feleségétől való válásának intim részleteit hírül adó Poems on His Domestic Circumstances (1816) kötetre vagy a magyar nyelven ismertebb (műfajteremtő) autofikciós verses regényeire gondolni. Később azonban mintha kicsúszott volna a kontroll az életébe betekintést engedő arisztokrata kezéből. Azáltal, hogy fölforgatta a magánélet és közélet közötti határokat, nemcsak az életrajziság intimebb (és piacképesebb) szférájába vezette olvasóit, de utat nyitott a magánélethez való nyilvános hozzáférés egy agresszívabb kultúrájának. Egyszerűbben szólva: a korabeli bulvárnak. Kritikai kommentárok, rokonok és egyéb hozzátartozók megszólalásainak sokasága, sőt parodisztikus alkotások variációi társultak Byron közönség elé tárt (magán)életéhez, mely megnyilatkozások féken tartása jócskán meghaladta a szerző hatáskörét. Olyannyira, hogy a lakhelyét, Angliát is elhagyni kényszerült a fölháborodott közvélemény nyomása miatt. Majd a róla szóló elbeszéléshalmaznak valóságos ipara alakult ki a költő halála után: emlékiratok, aforizmák, anekdoták, fikciós ábrázolások, a költői életmű és az ahhoz tartozó értelmezői és kritikai apparátus, valamint a szerző alakjáról készült portrék, a hozzá kötődő tárgyi emlékek és a byronizmus további produktumai mind-mind arról a különös és újszerű – számos etikai, jogi, esztétikai kérdést fölvető – kulturális fejleményről tanúskodtak, hogy a költő élete és emlékezete áruként forgalmazható (köz)tulajdonná vált.8