Petőfi emlékezetének története nem választható el az 1850-es évektől fölívelő, itthon első virágkorát élő illusztrált sajtó történetétől. A 18. század végi és reformkori előzmények után a Bach-korszakban alakultak ki az igényes és nagy mennyiségű sajtóillusztrációk közlésének intézményes, személyi és technológiai feltételei, illetőleg ekkor váltak általánossá hazai szinten is a képmellékletek, a szöveg közé tördelt képek és a jutalomképek. E változások tükrében formálódtak a vizuális alkotások hétköznapi használatának alkotói és befogadói eljárásai, a verseny hatására erőteljesen fejlődő piaci-gazdasági körülményei, valamint a sajtó nemzeti eszmékre nyitott társadalmi-politikai közege.1 E folyamatok nyilván a költőket, művészeket ábrázoló reprezentációkat is érintették. Ahogy arra Belting nyomán Porkoláb Tibor is fölhívja a figyelmet, ezek a képek voltak a „nagy emberek” halhatatlanságának egyik legfőbb garanciái, a közösség nagyjainak emlékezetét fönntartó, írni és olvasni tudást nem igénylő „rituális memóriagyakorlatai”.2 Jelen fejezet annyiban mutathat túl (időben előre és hátra) szűkebb tárgykörén, amennyiben elfogadjuk Porkoláb megállapítását a hazai költőábrázolások mindenkori Petőfi-központúságát illetően: „A Petőfi-centrikus konstrukció gyakran még Csokonait és József Attilát is valamiféle »elő«-, illetve »utó«-Petőfivé lényegíti át. Ennek megfelelően A Magyar Irodalom Pantheonját lezáró József Attila-fotó az »olajnyomatok Petőfijére« játszik rá.”3