Fölmerül a kérdés: Szokoly vajon miért választotta a költő azon életszakaszát regénye témájául, amelyet nem tudott problémamentesen elbeszélni? A válaszadás előtt szükségesnek látszik egy rövid kitérőben fölvázolni a regény fikcióképző mechanizmusait. Hangsúlyozandó, hogy a további vizsgálat nem fikció és valóság dichotómiájában kívánja vizsgálni a kisregény Petőfi-reprezentációját. Wolfgang Iser terminológiájára támaszkodik, mely szerint az irodalmi szövegek nem bonthatók le fikció és valóság kettősségére, hanem a fikció–valóság–imaginárius hármas összjátékában jönnek létre. Azaz a határsértő fikcióképző aktusok (a szelekció, a kombináció és az önfeltárás) a zavaros, lebegő, illékony fantáziaképzeteket (az imagináriust) a valós felé vezetik: megragadható alakzattal ruházzák fel, s rögzítik a formáját az olvasó számára. A szelekció gyakorlata a szövegen kívüli társadalmi, történelmi, kulturális rendszerek elemeit kiválasztja, s a szöveg világába emeli át, ezáltal az észlelés tárgyává alakítja a művön kívüli (emiatt korábban a „valósággal” azonosított) rendszereket. A kombináció több szinten hoz létre és formál át különböző viszonyrendszereket: első szinten a szövegbe integrált, kiválasztott (szelektált) értékek, normák, konvenciók, allúziók és idézetek viszonyáról; második szinten a szövegen belüli szemantikai egységek, vonatkoztatási mezők elrendeződéséről (például a szereplőkről és tetteikről); harmadik szinten pedig a szavakról, a szótári jelentések egymásra gyakorolt hatásáról van szó. Lényeges, hogy a kombináció révén alakul ki az irodalmi szövegek főszereplője (vagy lírai énje) is. Az önfeltárás aktusa során a szöveg jelzést ad saját fikcionáltságáról, s emlékezteti az olvasót arra a szerződéses viszonyra, mely értelmében a szöveget nem beszédként, hanem „eljátszott beszédként” kell fölfogni. Jelzi egy megváltozott magatartás szükségét, mely az ábrázolt világgal való szembesülés pillanatában fölfüggeszti a „valós” világgal szembeni természetes hozzáállását.1 Vagyis ha a Szokoly-regényben megjelenő Petőfi-alakzatot (Gestallt) kívánjuk vizsgálni, az ismertetett fikcióképző aktusok működésére célszerű figyelni. A Petőfi-regény önfeltárásáról már volt szó a korábbiakban, hiszen az önfeltárás aktusai közül a legexplicitebbek és legtartósabbak a (paratextusok által is nyilvánvalóvá tett) irodalmi műfajok, amelyek szerződéses viszonyok egészen sokféle árnyalatát képesek rögzíteni. A szelekció (kiválasztás) és a kombináció (elrendezés) a gyakorlatban egymástól nehezen elválasztható műveletek, hiszen a regény kiválasztott elemei mindig valamilyen viszonyrendszerben találhatók, ellenben a kapcsolatok kialakítása éppen a már előzetesen kiválasztott regényelemek fölhasználásával hajható végre. Az előző fejezetben bemutatott, Petőfi alakját háttérbe szorító történetvezetési aránytalanságok például szintén a szelekció és a kombináció (második szinten megvalósuló) aktusához köthetők.

 

 

A szelekció feladata azonban nem csak bizonyos dolgok láthatóvá tétele: lehetővé teszi, hogy észleljük a kimaradt elemeket is. Vagyis azáltal, hogy Szokoly a költő ifjúkori éveit dolgozta föl, nem kellett beszélnie az életút későbbi mozzanatairól; a rokonai, barátai, ismerősei (pl. Szendrey Júlia vagy Vahot Imre) számára kényes témákról, illetve a forradalomban és szabadságharcban való részvételéről vagy az eltűnésének (ismeretlen) körülményeiről.

 

 

Szemléletes kivétel Jókai két novellája, melyek némi leleményességgel és közvetetten mégis ábrázolni tudták Petőfi forradalmi tevékenységét és eltűnését. Az 1853-as Pruthi csata (a korszakra jellemzően) az allegória eszközével él, s egy keleti témájú novellában áthallásosan mesél a szabadságharcról és a világosi fegyverletételről, melynek a kerettörténetében (egy parabolikus-életrajzi olvasatban) talán a szerző és Petőfi alakja is fölismerhető.9 A Hölgyfutár 1858-as újévi számában megjelent Sylvester éjszakák (emlék) című, ügyesen felépített karcolat az eltűnt költő fontosabb életszakaszait eleveníti föl, köztük az 1844-es debreceni szegénységet is.10 Ugyan a szabadságharc helyett a Tízek Társaságának rövid időszakát mutatja be utolsó életrajzi állomásként, a kávéházi jelenet már a halálát megjövendölő forradalmárt idézi.11 Szokoly vidám és könnyed regénye azonban nem kockáztatta meg, hogy allegorikus vagy más, finomabb prózapoétikai eszközökkel kényes témákat feszegessen.

 

 

A főhős megjelenítésének elhalasztása, amellett, hogy bevett feszültségfokozó eszköz, kiugratja a szöveg és az olvasó közötti interakcióban létrejövő Petőfi-alak megteremtését célzó törekvéseket. A Petőfi-jelentésalakzat többféle kulturális regiszter és toposz egymásra rétegződéséből áll össze. A legmeglepőbb talán az lehet, hogy Borostyán – bizonyos szinten – a Gyulai–Pákh Albert-féle adatolt, tényszerűséget elváró Petőfi-jellemrajzzal is összeegyeztethető. Mint láthattuk, noha Gyulai népies költőként kanonizálta Petőfit, erősen vitatta azokat a széles körben elterjedt – például Vahot Imre által terjesztett – nézeteket, melyek a költőt tanulatlan és bohém figuraként képzelték el.12 Szokoly regénye mintha a művelt költő képének egy populáris változatát, leegyszerűsítését, sztereotípiáját valósítaná meg. A regény vándorszínész Petőfije már a társulatnak küldött levelében is számot ad klasszikus műveltségéről, latin nyelvtudásáról. (Pákh Albert a modern költői lét nélkülözhetetlen készségének tekintette mindezt. Így fogalmazott például eltűnt barátja, Petőfi nyelvtudásáról: „tanúbizonyságot tehetünk róla, hogy több mivelt európai nyelven is beszélt […] A nélkül mai világban nem is nevezhetné magát valaki írónak.”)13 Később Borostyán a világirodalom klasszikusaiért rajong, intellektusa és szókincse látványosan kitűnik környezetéből. Érveléseiben gyakran használ – indokolatlannak, keresettnek és tudálékosnak ható – antik analógiákat, idézeteket. (pl. 14–15)

 

 

Színi – ironikusan – ördöggel paktáló bűvészhez, varázslóhoz hasonlítja barátját akkor is, amikor az arról próbálja meggyőzni a társulatot, hogy a színházat önerőből, saját tőke nélkül is föl tudják állítani.

 

 

A színházszervezést mágikus aranykészítéssel azonosító metafora visszatérő motívum; megint csak Színi használja tréfásan, amikor Petőfi Kánya Menyhértről kérdezi őt: „[…] csak bolonditani tudja az embereket, de mi aranyat akarunk csinálni veled”. (49)

 

 

Szokoly regénye tehát nem egy népies „garabonciás-Petőfit” ábrázol, hanem különböző kulturális regiszterek találkozási pontját mutatja meg. (Egyébként, mint Vas Gereben A nemzet napszámosai című regényéből is kitűnik, a vándortársulatok otthonosan mozogtak a különböző kulturális regiszterek között. Gyakran dolgoztak föl szájhagyományból eredő, például éppen garabonciás diákot ábrázoló témákat.17 Borostyánék azonban Szigligeti Ede és Shakespeare darabjait játsszák a kecskeméti paraszti-polgári közönség előtt.) Vagyis a regény a művészetet, a művészeket és a művészéletet – ironikus felhanggal – a babonák világában élő nép perspektívájából is megjeleníti. Iser terminológiájával: a néphit elemeit szelekció által beemeli a Petőfi-karakter ábrázolásába, majd azokat kombináción keresztül a korabeli művészélet rendszerének fogalmi, habituális és értékrendbeli készletével szembesíti. Humoros célzattal, babonaellenes éllel csoportosítja Petőfi alakja köré a régi korok történeteiből átvett, letűnőnek gondolt népi hiedelmeket, garabonciás babonákat. Mellesleg ez a különböző kultúrákat, életformákat, értékrendszereket megjelenítő, azokat ellentételező eljárás megidézi a 18. századi iskolai drámákat, examenszínjátékokat, például Csokonai Vitéz Mihály Cultura vagy Gerson du Malheureux című komédiáit is.18 A Petőfire vonatkozó garabonciás képzettársítások egyébként is a Csokonai és Petőfi közötti (poétikai és életrajzi) párhuzamokból eredhetnek.19 Csokonai recepciójában (és életművében) rendkívül erősen jelen voltak a folklór hagyományok, s a paraszti emlékezetben a költő csakugyan a garabonciás diák jegyeit viselte magán.20 Egyébiránt Csokonai A méla Tempefői című drámatöredékében már ironikus jelentésben jelenik meg a garabonciás diák–költő párhuzam: egy szitkozódó hajdú azonosítja a költőket a gonosz erőkkel szövetkező, jégesőt hozó hiedelemalakkal.21 Érdekes, hogy Petőfi halála után elsőként éppen Vahot Imre hasonlította a vándoréveit lezáró Petőfit garabonciás diákhoz 1855-ben:

 

 

Az a szerkesztő, aki mellett (s valószínűleg hatására)23 Petőfi 1844-ben rövid ideig „a la Csokonai”24, vagyis „…mint Csokonai redivivus, rövid prémes dolmányban, feszes nadrág, darútollas kalappal s makrapipával”25 mutatkozott a széles közönség előtt.26 Mint tudható, a hatás nem maradt el, s Petőfi Csokonaival való összehasonlítása – mint azt Jókai Politikai divatok című regényében látni fogjuk – már a költő életében megkezdődött.27 Alaposabb vizsgálatot érdemelne, hogy a Csokonai-emlékezet hatása alatt formálódó Petőfi-képzetek vajon mennyiben kerülhetettek át (és vissza) a közköltészeti és folklór tradícióba.28 Annyi azonban bátran kijelenthető, hogy a Petőfi-líra szabadságharc utáni recepciója és a költő figurájáról kialakult széles körű kép a Csokonai-hatásokat mutató népies költeményeken alapult.

 

 

Mindez persze a legkevésbé sem egyedülálló vagy újdonságértékű. Hites Sándor arra figyelmeztet, hogy a kincskereső történetek már eleve a leleplezés és az ironikus kifordítás szándékával honosodtak meg a magyar szépirodalmi prózahagyományban (s nagyon hamar folytathatatlannak bizonyultak).29 A líra és a drámairodalom terén azonban vannak figyelemre méltó darabok, melyek gyakran létmetaforává alakítják a kincskeresés motívumát. Példaként Vörösmarty Mihály Kincskeresők (1832) című drámája vagy Tompa Mihály A harangszó (1847), A kincsásó (1849), A kincskeresők (1854) vagy Arany János befejezetlen, A kincstalálók (1854 körül) című költeménye említhető.

Az első Petőfi-regény oly történelmi pillanatban született, melyben még – politikai és/vagy magánéleti-kegyeleti okokból – nem lehetett nyíltan bemutatni a költő életének legjelentősebb mozzanatait. Ebből következően Petőfi vándorszínészi kalandjainak éveit ábrázol(hat)ta, amelyről még alig néhány adat volt ismert. Petőfi története tehát kitalált elemekkel, a korabeli népszerű irodalom formáival elegyedett a regényes életrajzban. Így a regényre a szigorú sajtóviszonyok enyhülésével (azaz a Petőfiről való beszéd szabadabbá válásával) hamar a feledés homálya borult, hiszen érthető okokból a Szokoly-féle kitalált zsánerhős-költő helyett a „valós” életrajzi figura felé fordult a figyelem. A mű irodalomtörténeti-kanonikus jelentőségét tehát pusztán sajátos helyi értéke jelenti: az a tényszerűség, hogy az első Petőfiről szóló regénynek tekinthető.

 

 

Mint az a továbbiakban látható lesz, ugyanezen témával jelentős művészi sikereket is el lehetett érni a korszakban. Orlai Petrich Soma számára például komoly kritikai elismerést és közönségsikert hozott a Petőfi vándoréveinek szegénységét ábrázoló festménye. A festőnek azonban jóval könnyebb feladata volt a regényíróhoz képest, hiszen csak egyetlen, az egész korszakot szimbolikusan összesűrítő pillanatot kellett megragadnia Petőfi ínséges napjaiból, ezáltal nem ütközött a történetmeséléshez szükséges adatok hiányának akadályába.