D) Felhőből cseppent garabonciás diák (A Petőfi-fikció rétegei)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Fölmerül a kérdés: Szokoly vajon miért választotta a költő azon életszakaszát regénye témájául, amelyet nem tudott problémamentesen elbeszélni? A válaszadás előtt szükségesnek látszik egy rövid kitérőben fölvázolni a regény fikcióképző mechanizmusait. Hangsúlyozandó, hogy a további vizsgálat nem fikció és valóság dichotómiájában kívánja vizsgálni a kisregény Petőfi-reprezentációját. Wolfgang Iser terminológiájára támaszkodik, mely szerint az irodalmi szövegek nem bonthatók le fikció és valóság kettősségére, hanem a fikció–valóság–imaginárius hármas összjátékában jönnek létre. Azaz a határsértő fikcióképző aktusok (a szelekció, a kombináció és az önfeltárás) a zavaros, lebegő, illékony fantáziaképzeteket (az imagináriust) a valós felé vezetik: megragadható alakzattal ruházzák fel, s rögzítik a formáját az olvasó számára. A szelekció gyakorlata a szövegen kívüli társadalmi, történelmi, kulturális rendszerek elemeit kiválasztja, s a szöveg világába emeli át, ezáltal az észlelés tárgyává alakítja a művön kívüli (emiatt korábban a „valósággal” azonosított) rendszereket. A kombináció több szinten hoz létre és formál át különböző viszonyrendszereket: első szinten a szövegbe integrált, kiválasztott (szelektált) értékek, normák, konvenciók, allúziók és idézetek viszonyáról; második szinten a szövegen belüli szemantikai egységek, vonatkoztatási mezők elrendeződéséről (például a szereplőkről és tetteikről); harmadik szinten pedig a szavakról, a szótári jelentések egymásra gyakorolt hatásáról van szó. Lényeges, hogy a kombináció révén alakul ki az irodalmi szövegek főszereplője (vagy lírai énje) is. Az önfeltárás aktusa során a szöveg jelzést ad saját fikcionáltságáról, s emlékezteti az olvasót arra a szerződéses viszonyra, mely értelmében a szöveget nem beszédként, hanem „eljátszott beszédként” kell fölfogni. Jelzi egy megváltozott magatartás szükségét, mely az ábrázolt világgal való szembesülés pillanatában fölfüggeszti a „valós” világgal szembeni természetes hozzáállását.1 Vagyis ha a Szokoly-regényben megjelenő Petőfi-alakzatot (Gestallt) kívánjuk vizsgálni, az ismertetett fikcióképző aktusok működésére célszerű figyelni. A Petőfi-regény önfeltárásáról már volt szó a korábbiakban, hiszen az önfeltárás aktusai közül a legexplicitebbek és legtartósabbak a (paratextusok által is nyilvánvalóvá tett) irodalmi műfajok, amelyek szerződéses viszonyok egészen sokféle árnyalatát képesek rögzíteni. A szelekció (kiválasztás) és a kombináció (elrendezés) a gyakorlatban egymástól nehezen elválasztható műveletek, hiszen a regény kiválasztott elemei mindig valamilyen viszonyrendszerben találhatók, ellenben a kapcsolatok kialakítása éppen a már előzetesen kiválasztott regényelemek fölhasználásával hajható végre. Az előző fejezetben bemutatott, Petőfi alakját háttérbe szorító történetvezetési aránytalanságok például szintén a szelekció és a kombináció (második szinten megvalósuló) aktusához köthetők.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

S e ponton válik újra relevánssá az imént megfogalmazott, témaválasztással kapcsolatos kérdés, hiszen a szelekció legelemibb műveletei közé tartozik a regény tárgyának kijelölése. Erre egyrészt Szokoly is magyarázatot kínál az előszó már idézett részletében. Érvelése szerint a korábbi életrajzírókkal szemben ő nem tényeket szeretett volna előadni, hanem az „üres hézagokat” „a költő képzelmével” kipótolni. (3) Ebből a szempontból tehát Szokoly választása tudatos és jól átgondolt fogásnak tekinthető: a költő barátai és életének tanúi, valamint a professzionális irodalomtörténészek sokkal alkalmasabbak lehettek egy tényalapú életrajz elkészítésére. A költő emlékét és életművét kisajátítani igyekvő irodalmi polémiák közepette (melyekről egy későbbi fejezetben lesz szó)2 egy ilyesféle munka megírására Szokoly talán nem is érezhette magát följogosítva. Ezért olyan területet választott, ahol megközelítőleg egyenlő esélyekkel indult, s amiről a korábbi életrajzírók és szemtanúk is csak részleges tudással rendelkeztek, s amely emiatt rendkívül kényelmes táptalajt biztosított a fantázia kibontakoztatásának. Az appropriációs versenyben ez biztosíthatta a Szokoly-regény létjogosultságát. Erre utalnak a Petőfi-könyv egy évvel korábbi, Magyar Néplapban megjelent előzményének bevezető sorai is. (Újra megjegyzendő, hogy a szerző megszólalói pozíciója változott: kezdetben, mikor még csak a költő Vörösmartyval és Lisznyaival való találkozásról írt, mondanivalóját éppen a hitelesség erősítette, vagyis az, hogy a lejegyzett történet a költő barátjától, Lisznyaitól származik.3 A Petőfi-könyv viszont már a szórakoztató potenciált és a fikcionalitást hangsúlyozta.) Jól látható, hogy a szerző már a Magyar Néplapban megjelent Petőfi-beszélyében is gondosan fölmérte, hogy mely diszkurzív térbe lép írásával, tudatosan kijelölte megszólalói pozícióját, s helyzetéből következően értékelte (támogatta) az emlékezői diskurzusban kibontakozó pluralizmust:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

… Divat lett az utóbbi időben Petőfiről irni, hanem e divaton örvendhetünk. Tanújele ez annak, hogy közönségünk már nem csak a valódi becsü irodalmi műnek értékét képes felfogni, de vágyik annak egyéniségét, lelkületét ismerni, kinek szellemét ismeri.
Nem ragyogni vágyás késztet engem e sorok írására. Petőfit közelebbről soha nem ismertem, de láttam igénytelen, sokat kifejező alakját; […]
S midőn még most is hallok róla egyetmást, képzeletem elé támad egész valójába, s boldog vagyok, hogy láthatám őt valaha, kiről az utókor csak holt betükből olvashat.4
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szelekció feladata azonban nem csak bizonyos dolgok láthatóvá tétele: lehetővé teszi, hogy észleljük a kimaradt elemeket is. Vagyis azáltal, hogy Szokoly a költő ifjúkori éveit dolgozta föl, nem kellett beszélnie az életút későbbi mozzanatairól; a rokonai, barátai, ismerősei (pl. Szendrey Júlia vagy Vahot Imre) számára kényes témákról, illetve a forradalomban és szabadságharcban való részvételéről vagy az eltűnésének (ismeretlen) körülményeiről.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Tehát ebből a szempontból inkább külső kényszernek tűnik Szokoly korszakválasztása. Hiszen a cenzurális (és magánéleti) viszonyok csak a Bach-korszak után tették lehetővé a költő forradalmi tevékenységéről és eltűnéséről szóló nyilvános diskurzust, így csak ezt követően alakulhatott ki széles körű, megalapozottabb konszenzus a költő haláláról, s ezt követően készül(het)tek el az azt bemutató művészi alkotások is; például Lotz Károly Petőfi halála (1863) című, litográfián terjesztett grafikája vagy Jókai Mór Politikai divatok (1863) című regénye. Ezekben a művekben – Szokolyéval szemben – a hétköznapiság és a magánélet helyett egyén és történelem viszonya kerül előtérbe, a nép (s a kisebb lokális mikroközösségek) helyett a nemzet fogalma a meghatározó. Egy – keresztény analógiára épülő – hősiességen és mártíriumon alapuló emlékezetdiskurzus megteremtését szolgálják, melyben az önfeláldozó hősök a nemzet szimbolikus újjászületéséhez, üdvtörténeti távlatokkal való fölruházásához járulnak hozzá.5

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Petőfi életét földolgozó munkák e tekintetben markáns műfaji elkülönülést mutatnak. A neoabszolutizmus költészetének emlék- és gyászverseiben gyakran megjelent a szabadságharcban eltűnt vagy meghalt dalnok alakja, míg a prózai alkotások, irodalomtörténeti munkák, közzétett forrásértékű levelek, visszaemlékezések jelentős része a Szokoly által is bemutatott időszakról,6 illetőleg egy másik szövegcsoport inkább a költő irodalmi beérkezése utáni esztendőkről szólt.7 Még az átfogó életrajzi írások is csak félénken, elliptikusan és tabusított nyelvhasználattal beszéltek az 1847 utáni esztendőkről. Ismereteim szerint egyedül Toldy Ferenc bátorkodott részletesebben értekezni Petőfi 1848–49-es szerepvállalásáról.8 Fontos, hogy e műfaji-tematikus megoszlásra Szokoly Viktor is reflektál regénye utószavában:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Megvalljuk, hogy Petőfit további élete, szerelmei, a világ szinpadáni működése, s tragikus eltünése sokkal alkalmasbbá teszik regényhőssé, s hogy már magának a kornak ecsetelése – mely hazánk s irodalmunk történetében oly nevezetes epochát képez, – a mint egy részről az iró részére e szerény cikkeknél sokkal nehezebb s kényesebb, úgy más részről hálásabb feladat.
Erősen hisszük azonban, hogyha a prózairó tolla nem is mer e rajzhoz fogni, a lant húrja nem marad érintetlen a nagy lírai hős megéneklésében. (209)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Szemléletes kivétel Jókai két novellája, melyek némi leleményességgel és közvetetten mégis ábrázolni tudták Petőfi forradalmi tevékenységét és eltűnését. Az 1853-as Pruthi csata (a korszakra jellemzően) az allegória eszközével él, s egy keleti témájú novellában áthallásosan mesél a szabadságharcról és a világosi fegyverletételről, melynek a kerettörténetében (egy parabolikus-életrajzi olvasatban) talán a szerző és Petőfi alakja is fölismerhető.9 A Hölgyfutár 1858-as újévi számában megjelent Sylvester éjszakák (emlék) című, ügyesen felépített karcolat az eltűnt költő fontosabb életszakaszait eleveníti föl, köztük az 1844-es debreceni szegénységet is.10 Ugyan a szabadságharc helyett a Tízek Társaságának rövid időszakát mutatja be utolsó életrajzi állomásként, a kávéházi jelenet már a halálát megjövendölő forradalmárt idézi.11 Szokoly vidám és könnyed regénye azonban nem kockáztatta meg, hogy allegorikus vagy más, finomabb prózapoétikai eszközökkel kényes témákat feszegessen.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Végezetül érdemes részletesebben megvizsgálni, hogy a forráshiány ellenére mégis miként alkotta meg Szokoly a maga vándorszínész „Petőfijét” s annak életrajzát. Kezdésként célszerű Petőfi főhőssé válásának körülményeire és külső megjelenítésére összpontosítani.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ugyan a cím (és a kötet esetében az előszó) egyértelműsíti a mű főszereplőjét, az első fejezetben késleltetve jelenik meg a színész-költő. Kezdetben csak egy Borostyán néven aláírt, szellemes modorú, rossz hírekkel szolgáló levél érkezik a színésztársasághoz. Ez rövid ideig fönntartja a kérdést, hogy vajon azonosítható-e a levél Borostyán nevű aláírója a címben (s az előszóban) ígért Petőfivel. A társulat ellehetetlenüléséről szóló hírek fölolvasása után a feszültség egy pillanatra a tetőpontra hág: „E levél elolvasása után percre mély csend állott be”. (9) A rendező bejelenti a színház összeomlását, lezárva a társulat közötti csendet megtörő rövid vitát: „Tönkre jutottunk! eddig van a dolog s ezzel punktum.” (11) Az álneves aláírás miatt kezdetben nem egyértelmű, de az alaphelyzet Petőfi levele által realizálódik. Ezt követően „váratlan” fordulatként toppan be a kimerült, éhes és lázas költő, talpraesettségével átalakítva a társaságon belüli viszonyrendszereket, a probléma megoldhatóságát sugallva: „Sopánkodás csak asszonyoknak való, s itt csupán csak férfiakat látok s mégis hallok sopánkodást!?” (12) Innentől kezdve a cselekmény egyértelmű ágensévé válik, ő veszi át a társulat irányítását, s még a társulatvezető Varga Lászlónak is ő ad feladatot a továbbiakban.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A költő fölbukkanásával a külső megjelenéséről is értesül az olvasó. Talpraesett szavai ellentétes viszonyban állnak küllemével. A narrátor Petőfi három jellegzetes vonásának – kettős gallér, komor tekintet és pödrött bajusz – kiválasztásával építi föl esetlen és szegényes, az elismert költő országos hírneve előtti külső megjelenését; bemutatva az ínséges anyagi viszonyok között kibontakozó erkölcsi és művészi nagyság lappangó kezdeményeit.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A belépő alig volt húsz éves. Vállairól kerek, kopott köpeny csüngött alá kettős gallérral, a mint az történetünk előtt mintegy tíz évvel s történetünk után ismét tíz évvel, – öreg segrestyések és penzionált bérkocsisoknál pedig ősidők óta divatban volt. Fejét kis pörge kalap födte s halavány, komor tekintetű arcának a csak körömmel megcsíphető pödrött bajuszka valami tragikomikus tekintetet kölcsönzött. (10–11)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A főhős megjelenítésének elhalasztása, amellett, hogy bevett feszültségfokozó eszköz, kiugratja a szöveg és az olvasó közötti interakcióban létrejövő Petőfi-alak megteremtését célzó törekvéseket. A Petőfi-jelentésalakzat többféle kulturális regiszter és toposz egymásra rétegződéséből áll össze. A legmeglepőbb talán az lehet, hogy Borostyán – bizonyos szinten – a Gyulai–Pákh Albert-féle adatolt, tényszerűséget elváró Petőfi-jellemrajzzal is összeegyeztethető. Mint láthattuk, noha Gyulai népies költőként kanonizálta Petőfit, erősen vitatta azokat a széles körben elterjedt – például Vahot Imre által terjesztett – nézeteket, melyek a költőt tanulatlan és bohém figuraként képzelték el.12 Szokoly regénye mintha a művelt költő képének egy populáris változatát, leegyszerűsítését, sztereotípiáját valósítaná meg. A regény vándorszínész Petőfije már a társulatnak küldött levelében is számot ad klasszikus műveltségéről, latin nyelvtudásáról. (Pákh Albert a modern költői lét nélkülözhetetlen készségének tekintette mindezt. Így fogalmazott például eltűnt barátja, Petőfi nyelvtudásáról: „tanúbizonyságot tehetünk róla, hogy több mivelt európai nyelven is beszélt […] A nélkül mai világban nem is nevezhetné magát valaki írónak.”)13 Később Borostyán a világirodalom klasszikusaiért rajong, intellektusa és szókincse látványosan kitűnik környezetéből. Érveléseiben gyakran használ – indokolatlannak, keresettnek és tudálékosnak ható – antik analógiákat, idézeteket. (pl. 14–15)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Azonban a műveltséget, a betűket s annak ismeretét a néphit gyakran mágikus hatalommal ruházza föl. Kerényi Ferenc értékelése szerint a Bach-korszak Petőfi-ábrázolása „visszatért tehát a garabonciás, ösztönök hajtotta vadzseni portréjához; arra a kb. 1844 eleji, önzsánerező szintre, amelyet Petőfi már 1845-től szinte kétségbeesetten igyekezett meghaladni, megszabadulni a rákövesedő maszktól”.14 A garabonciás diák az ősi pogány hitvilágból származó táltos, a középkori, itáliai és német egyetemeken tanult, önmagát ördöggel cimboráló varázslónak föltüntető vándordiák és a pogány európai vihardémon alakjának egyvelege; számtalan formában és változatban őrzi a hagyomány, és egészen sokféle (például elásott kincsről szóló) hiedelem kötődik a nevéhez. Általában a falvakat járja hosszú, rongyos, kopott ruházatban; erejét egy bűvös, fekete könyvből (néhol varázsgyűrűből) szerzi. Gyakran sárkánya is van, azzal repül faluról falura, hogy bekopogtasson házakba: ahol jó szívvel fogadják, ott áldást mond, viszont ahonnan kiutasítják, oda vihart és jégesőt küld. Csokonai jegyzete a Dorottya című vígeposzában használt garabonciás diák toposzhoz: „A’ GARABONTZÁS DEÁK felől az a’ mese van Népünknél, hogy sárkányon jár, és a’ forgószelet ő támasztja, kivált ha, ahol rongyos köpenyegjében kéreget, tejet és kását nem adnak néki.”15 Tizenhárom iskolát végzett fiatal tudós ember, akinek tudománya az időjárással, a viharokkal és a jégesővel kapcsolatos.16 Diákos temperamentum, csapongó életkedv jellemzi. Nem véletlen, hogy két szatirikus-humorisztikus hetilap címében is megjelent 1861-ben és 1882-ben. Az utóbbinak Gárdonyi Géza, az előbbinek viszont éppen Szokoly Viktor volt a szerkesztője (a főmunkatársa pedig Vas Gereben).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bizonyos motívumok – vándorlás, bekopogtatás, írástudás, könyvek, kopott ruházat, diákos életfelfogás – alaposabb vizsgálat nélkül is nyilvánvaló hasonlóságot mutatnak a vándorszínész Petőfi és a garabonciás diák alakja között. Szemléletesebbek azonban azok a szövegszerű utalások, melyek szintén a népi hitvilág különböző figuráival hozzák összefüggésbe a színész-költőt. Példaként említhető az a regény eleji jelenet, amelyben Színi a lázas és kimerült Borostyán gyors megérkeztére azt a humoros szándékú magyarázatot veti föl, hogy barátja – garabonciás diákokhoz hasonlóan – sárkányokon utazott Fehérvárról Kecskemétre. Petőfi azonban költői képpé, a művészélet hétköznapjaival járó éhség metaforájává alakítja át a sárkány(lovaglás) motívumot:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

– Hát azt hiszitek, hogy hagymázban beszélek?
– No igen, mert nem értjük, mit akarsz azokkal a sárkányokkal, a kik megkergettek?
– Lászik, hogy nem születtél poétának, s nem értesz a képekhez.
– Hát mit értettél a sárkányok alatt?
– Mi mást, mint a legdühösebb vadállatot, az éhséget. (12)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Színi – ironikusan – ördöggel paktáló bűvészhez, varázslóhoz hasonlítja barátját akkor is, amikor az arról próbálja meggyőzni a társulatot, hogy a színházat önerőből, saját tőke nélkül is föl tudják állítani.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

– Mert jelmezeket, kulisszákat s függönyöket csak büvész teremthet elő semmiből.
– Jó, én leszek hát a bűvész. És én teremteni fogok jelmezeket, függönyöket és kulisszákat semmiből, vagy legalább nem sokkal többől, mint a semmi. Ki akar tanítványom lenni?
– Ha lelkemet nem kell az ördögnek lekötnöm, én tanítványul ajánlkozom, — szólt nevetve a komikus.
– Csapj hát a markomba! (17)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A színházszervezést mágikus aranykészítéssel azonosító metafora visszatérő motívum; megint csak Színi használja tréfásan, amikor Petőfi Kánya Menyhértről kérdezi őt: „[…] csak bolonditani tudja az embereket, de mi aranyat akarunk csinálni veled”. (49)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A helyi lakosság azonban – Színivel ellentétben – ironikus távolságtartás nélkül hajlamos bizonyos folklór alakokkal azonosítani a színész-költőt. Dudás Mihályné például az első találkozáskor szintén mesebeli alakként percipiálja a házukba bekopogtató költőt:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] anyja az első meggyújtott, de csakhamar elaludt gyufa világánál futólag megpillantá az idegen különös alakját, s ijedten fölsikoltott.
Borostyán kopott gallérköpönyegében, kalapjával kezében, halavány arcával s torzomborz hajával, mint valami földbe gyökerezett szobor állva a szoba közepén a kénes gyufa sárga lángjánál egy pillanatra úgy tűnt elő mint azok a mesebeli kisértő lelkek, a kik hol királyfi, hol meg haramiavezér alakjában jelennek meg. Hogy a beteg nő őt melyik alakul vette, arról a jó asszony tán maga sem tudott volna feleletet adni. (30–31)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Szokoly regénye tehát nem egy népies „garabonciás-Petőfit” ábrázol, hanem különböző kulturális regiszterek találkozási pontját mutatja meg. (Egyébként, mint Vas Gereben A nemzet napszámosai című regényéből is kitűnik, a vándortársulatok otthonosan mozogtak a különböző kulturális regiszterek között. Gyakran dolgoztak föl szájhagyományból eredő, például éppen garabonciás diákot ábrázoló témákat.17 Borostyánék azonban Szigligeti Ede és Shakespeare darabjait játsszák a kecskeméti paraszti-polgári közönség előtt.) Vagyis a regény a művészetet, a művészeket és a művészéletet – ironikus felhanggal – a babonák világában élő nép perspektívájából is megjeleníti. Iser terminológiájával: a néphit elemeit szelekció által beemeli a Petőfi-karakter ábrázolásába, majd azokat kombináción keresztül a korabeli művészélet rendszerének fogalmi, habituális és értékrendbeli készletével szembesíti. Humoros célzattal, babonaellenes éllel csoportosítja Petőfi alakja köré a régi korok történeteiből átvett, letűnőnek gondolt népi hiedelmeket, garabonciás babonákat. Mellesleg ez a különböző kultúrákat, életformákat, értékrendszereket megjelenítő, azokat ellentételező eljárás megidézi a 18. századi iskolai drámákat, examenszínjátékokat, például Csokonai Vitéz Mihály Cultura vagy Gerson du Malheureux című komédiáit is.18 A Petőfire vonatkozó garabonciás képzettársítások egyébként is a Csokonai és Petőfi közötti (poétikai és életrajzi) párhuzamokból eredhetnek.19 Csokonai recepciójában (és életművében) rendkívül erősen jelen voltak a folklór hagyományok, s a paraszti emlékezetben a költő csakugyan a garabonciás diák jegyeit viselte magán.20 Egyébiránt Csokonai A méla Tempefői című drámatöredékében már ironikus jelentésben jelenik meg a garabonciás diák–költő párhuzam: egy szitkozódó hajdú azonosítja a költőket a gonosz erőkkel szövetkező, jégesőt hozó hiedelemalakkal.21 Érdekes, hogy Petőfi halála után elsőként éppen Vahot Imre hasonlította a vándoréveit lezáró Petőfit garabonciás diákhoz 1855-ben:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Közelegvén divatlapom megindulásának kitűzött ideje – július 1. 1844, egyszer csak egy mogorva, de jelentékeny, lelkes arczu fiatal ember toppan be szobámba, – borzas hajjal, világos színű kopott kabát- és nadrágban s magas tetejű fehér kalappal. Igazi vándor komédiás alak, a viszontagságos s kalandos élet sajátszerü bélyegével, – épen mint egy felhőből cseppent garaboncziás diák.22
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az a szerkesztő, aki mellett (s valószínűleg hatására)23 Petőfi 1844-ben rövid ideig „a la Csokonai”24, vagyis „…mint Csokonai redivivus, rövid prémes dolmányban, feszes nadrág, darútollas kalappal s makrapipával”25 mutatkozott a széles közönség előtt.26 Mint tudható, a hatás nem maradt el, s Petőfi Csokonaival való összehasonlítása – mint azt Jókai Politikai divatok című regényében látni fogjuk – már a költő életében megkezdődött.27 Alaposabb vizsgálatot érdemelne, hogy a Csokonai-emlékezet hatása alatt formálódó Petőfi-képzetek vajon mennyiben kerülhetettek át (és vissza) a közköltészeti és folklór tradícióba.28 Annyi azonban bátran kijelenthető, hogy a Petőfi-líra szabadságharc utáni recepciója és a költő figurájáról kialakult széles körű kép a Csokonai-hatásokat mutató népies költeményeken alapult.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A regényben egyébként nem csak Petőfi karakterét lengik körül ezek a motívumok. Az egész regény jellegzetessége a babonákon való élcelődés s a különböző népszerű tévhitek fölvilágosító szándékú demisztifikálása. Kánya Menyhért alakja például nyilvánvaló rokonságot mutat – a Csokonai-emlékezetet is erősen meghatározó – Hatvani Istvánnal (1718–1786), a „magyar Faust” alakjával. A korban bámulatosnak ható fizikai kísérleteket bemutató debreceni tanár professzor köré a diákjai alkottak folklór motívumokból és a Faust-mondakörből építkező történeteket, melyek aztán a nép ajkán tovább hagyományozódtak, nagytudású polihisztorból egy sötét erők fölött uralkodó gonosz varázsló-tudós figuráját alkotva meg. A tudósi pálya mellett további párhuzamot jelenthet, hogy Hatvani is látványos anyagi gyarapodást ért el, melyet – többek között – pénzkölcsönzéssel és ingatlanvásárlásokkal valósított meg. A kecskeméti diákokkal hadakozó Kánya Menyhért azonban nem varázserővel bíró gonosz varázsló, s nem is komoly, tudományokhoz értő tudós, hanem egy kicsinyes és fösvény sarlatán, aki kiszolgáltatott környezetét téveszti meg félműveltségével, áltudományos teóriáival s anyagi értékeivel (fölhalmozott egzotikus állataival, ritka növényeivel, tudományos eszközeivel). Beszédes, hogy a regényben éppen időjóslás céljából keresi meg őt két kihasznált tanyasi parasztember. (125–126)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A betéttörténetben elbeszélt kudarcos kincskereső történethez is hasonlóképp ironikus a viszonya az elbeszélőnek. A több évtizednyi távlatra tekintettel egészen megengedően, fölvilágosult leereszkedéssel mesél a régi idők (az 1820–30-as évek) kincskereső babonáiról, azonban a mögöttük húzódó irracionális dologkerülő mentalitást kritikával illeti:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Minthogy azonban a mi Mihály gazdánknak a részvényekről legkisebb fogalma sem volt, de meggazdagodáshoz munka nélkül szeretett volna jutni, arra az útra lépett, melyet már előtte annyian követtek; azt hiszem, arra is rávetette volna fejét, hogy a cigány imádsággal előidézze az ördögöt […]. (103)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mindez persze a legkevésbé sem egyedülálló vagy újdonságértékű. Hites Sándor arra figyelmeztet, hogy a kincskereső történetek már eleve a leleplezés és az ironikus kifordítás szándékával honosodtak meg a magyar szépirodalmi prózahagyományban (s nagyon hamar folytathatatlannak bizonyultak).29 A líra és a drámairodalom terén azonban vannak figyelemre méltó darabok, melyek gyakran létmetaforává alakítják a kincskeresés motívumát. Példaként Vörösmarty Mihály Kincskeresők (1832) című drámája vagy Tompa Mihály A harangszó (1847), A kincsásó (1849), A kincskeresők (1854) vagy Arany János befejezetlen, A kincstalálók (1854 körül) című költeménye említhető.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Visszatérve a Petőfi-ábrázoláshoz: Szokoly regénye – a nagy ütemben fejlődő tömegmédia populáris termékeként – a régi időkből származó, letűnőnek vélt szóbeliségen ironizál megengedően, kisajátítva annak nyelvi-kulturális alakzatait, hogy azokból egy modern (városi) valóságtudathoz alakított vándorfigurát, a (kitörni készülő) művész típusát alkossa meg. S hogy milyen ez a művészfigura? Olykor szoros egyezést mutat a korszak más művészábrázolásaival, például Orlai Petrich Soma Petőfi Debrecenben 1844-ben című festményével vagy az arról képkommentárt író Vas Gereben művészalakjaival. De fő vonásaiban a Gyulai Pál-féle Petőfi-képtől sem tér el. (Ezért lehetett, hogy a szigorú kritikus a főhős jellemábrázolásában pusztán a lappangó – Petőfi, Színi és Eszter közötti – szerelmi háromszöget dorongolta le, a költőhöz nem illő, méltatlan vonásként értékelve azt.) Szokoly Petőfijének rendkívül jellemző vonása az idealizáltan megfestett művészi szegénység: ahogy Orlai Debrecenben tengődő Petőfije, úgy A nemzet napszámosai Nagy Pistája is gyakran feszegeti fizikai tűrőképessége határait, rövid idő alatt irreális távolságokat tesz meg gyalogláb, s előszeretettel alszik a színpadi díszletek között (egy színpadi koporsóban). A lobbanékony költő alkotási módszere a naiv, improvizatív ösztönzsenit idézi. Költeményeit rendre a konkrét, pillanatnyi élethelyzetének megfelelően alkotja, vagy szavalja el. Ha fölzaklatja Dudásék családi históriája, az asztalt csapkodva adja elő a kecskeméti közönséget borzongató, tajtékzó hangvételű bordalát; majd miután – percek múlva – megnyugodott, mindenkit jókedvre derít az alkalomhoz illő, familiáris hangulatú költeményével. Petőfi fejlődéstörténete mindvégig a művészi beteljesülésre fókuszálva rajzolódik ki, így más területeken meglehetősen kiszámítható, egysíkú, s pusztán egy-egy (pozitív) jellemvonás megtestesítője. A protagonista áldozatkész jóbarát s az elesettek megsegítője – jellemével, tetteivel, szokásaival és külső megjelenésével is általános közösségi értékeket képvisel. A regény művészábrázolását nyomatékosítja, hogy a regény szüzséje erősen idézi Szigligeti Liliomfi (1849) című vígjátékát: nemcsak a drámaíró neve és munkássága említődik meg a darabban, hanem Kánya Menyhért és a két színész átveréstörténete is nagyban emlékeztet a Szigligeti komédiájában megjelenő Kányai Zsigmond fogadós és az őt megtévesztő két színész, Liliomfi és Szellemfi esetére. A regény eszerint beilleszthető a korszak színházi tematikájú művei közé is: a regény színházi szála tehát nem csupán egy életrajzi tényszerűségből eredhet – magyarán szólva abból, hogy Petőfi színész volt –, hanem egy követhető műfaji sablon is egyben, amely egyfelől segít létrehozni a művésszé válás történetét, másrészt ideális terepet biztosít a költő életrajzának fikcionalizálására.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Karakterfejlődése (mely az efféle narratívák konstitutív eleme) két egymással összefüggő szembenállásra épül: egyrészt szegényes élethelyzete és az abból kitörni vágyó ambícióinak ellentmondására; másrészt a színészi pályához való hiábavaló ragaszkodásra és a tehetsége által kijelölt költői hivatás fölismerésére és elfogadására, azaz a színészi és a költői pálya közötti választás kényszerére. A regényben citált Felköszöntés (1842), Disznótorban (1842), Jövendölés (1843), Búcsú a színészettől (1844), Első szerepem (1842), Hozzá (1844) és Dínomdánom (1843) című versek mintha ennek a narratívának volnának életrajzi dokumentumai.30 Illusztrálják a költő regényben megjelenített, elkerülhetetlen sorsát: a megjövendölt sikert, a színészi pálya kudarcait s az anyagi nehézségeket. S ezt a narratívát erősítik a főhős tulajdonnevei is. A ’Sándor’, ’Borostyán’, ’Pönögei Kis Pál’,31 ’Petőfi’ megnevezések ugyanarra a személyre vonatkoznak, mégis konnotációjukban eltérnek egymástól, hiszen a főhős egy-egy potenciális identitáslehetőségét tükrözik: a magánembert és jóbarátot, a színészt, a bizonytalan-rejtőzködő és az önmagát fölvállaló költőt – kirajzolva ezáltal akár a híres költővé válás sikertörténetét is.32 A költő ezt így foglalja össze színházi bukása után: „Borostyán a szinész ma meghalt, de hamvaiból feltámadt Petőfi, a költő!” (163) (Iser egyébként lexikális szinten megvalósuló kombinációnak tekinti ezt az eljárást, ahogy T. S. Eliot rímelésének elemzésekor fogalmaz: „a kombináció itt a hasonlóban meglévő különbség fölmutatására szolgál”.)33

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Nemzetkarakterológiai szempontból lényeges, hogy Szokoly Petőfije – geniális népi karakterként, Csokonaihoz hasonlóan – hevesen pipázik alkotás közben. Ez nem meglepő, hiszen a pipa az 1850-es évekbeli Petőfi-ábrázolások állandó attribútuma – a későbbi kard, lant, esetleg (valamely forradalmi írását tartalmazó) kézirat helyett. A kiskőrösi Petőfi-szobor (1861–62), Jókai Mór Politikai divatok (1863) című regénye (mely a költőt valamennyi „szerepében” ábrázolja), valamint Lotz Károly és Marastoni József Petőfi halála (1863) című litográfiája jól mutatja, hogy a szabadságharc utáni önkényuralom enyhülésével azonnal megkezdődött a hétköznapi-népies Petőfi-ábrázolások fokozatos „militarizálódása” és átpolitizálódása.34 A pipázás – többek között Faludi Ferenc és Csokonai után – természetesen Petőfi költészetében is gyakori téma volt, s a költő alkotási módszeréről beszámoló tanúk is gyakran kiemelték, hogy a költő alkotás közben gyakorta dohányzott. A motívum korai Petőfi-ikonológiában való rögzülésében és újraértelmezésében talán szerepet játszhatott a Bach-korszakban bevezetett állami dohánymonopólium is, amely általános felháborodást és elégedetlenséget váltott ki, s ezzel a neoabszolutizmus alatti központosító intézkedések nyomán kialakult egyik legjelentősebb társadalmi ellenérzés hétköznapi megnyilvánulásává vált. 35 Emiatt a bukott szabadságharc után a korábbinál is erősebben igyekeztek a dohány termesztését és fogyasztását a nemzet javára tett szolgálatként s hazafias gesztusként megjeleníteni.36 Érzékletes adalék, hogy 1860 nyarán – a Széchenyi-botok mellett – Petőfi-pipákat árusítottak a Nemzeti Színház melletti vásáron.37
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

***
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az első Petőfi-regény oly történelmi pillanatban született, melyben még – politikai és/vagy magánéleti-kegyeleti okokból – nem lehetett nyíltan bemutatni a költő életének legjelentősebb mozzanatait. Ebből következően Petőfi vándorszínészi kalandjainak éveit ábrázol(hat)ta, amelyről még alig néhány adat volt ismert. Petőfi története tehát kitalált elemekkel, a korabeli népszerű irodalom formáival elegyedett a regényes életrajzban. Így a regényre a szigorú sajtóviszonyok enyhülésével (azaz a Petőfiről való beszéd szabadabbá válásával) hamar a feledés homálya borult, hiszen érthető okokból a Szokoly-féle kitalált zsánerhős-költő helyett a „valós” életrajzi figura felé fordult a figyelem. A mű irodalomtörténeti-kanonikus jelentőségét tehát pusztán sajátos helyi értéke jelenti: az a tényszerűség, hogy az első Petőfiről szóló regénynek tekinthető.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Pedig a költő színészkalandjainak és irodalmi beérkezésének ábrázolása önmagában egyáltalán nem lett volna hálátlan feladat – s nem csak a jelentős társadalmi érdeklődés miatt. Például ideális tárgya lehetett volna egy művésztörténetnek, melyben az önmagát kereső, a művészélet kihívásait (pl. a művészi szegénységet)38 megjelenítő Petőfi – tehetsége és ambíciói miatt – diszharmonikusan kötődik környezetéhez. (Eltérően a későbbi művészregényektől, melyekben a művész és környezete ambivalens viszonyát inkább egyfajta művész–polgár értékellentét vagy kiábrándult életérzés határozza meg.) Mint látható, e hipotetikus művészregény kezdeményei megtalálhatók Szokoly munkájában is. Emellett Petőfi bámulatos sikere, fordulatos karriertörténete a nemzeti önelbeszélés számára is analógiaként szolgált a szabadságharc után. Példaként idézhető Az Ország tükre egyik cikke, mely a reformkorban alapított nemzeti egyesületeket és társulatokat hasonlította Petőfi sikertörténetéhez:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

És mindezen egyesületek, társulatok közt alig volt egy is ugy megalapitva, mint kellett volna – kivéve a Széchenyi alkotmányait. Ugy indult majd mindenik a nagy élet pályára, mint kortársuk Petőfi, ki mikor télviz-időn feneketlen utakon, gyalog s nem a legépebb ruházatban, melynek zsebében öt huszas vala, Debreczenből egyenesen Pestre jött! – különbség csak az, hogy Petőfi vállalkozása fényesen sikerült, mig egyleteink olyan öt huszasos pénztárakkal maradtak továbbra is.39
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mint az a továbbiakban látható lesz, ugyanezen témával jelentős művészi sikereket is el lehetett érni a korszakban. Orlai Petrich Soma számára például komoly kritikai elismerést és közönségsikert hozott a Petőfi vándoréveinek szegénységét ábrázoló festménye. A festőnek azonban jóval könnyebb feladata volt a regényíróhoz képest, hiszen csak egyetlen, az egész korszakot szimbolikusan összesűrítő pillanatot kellett megragadnia Petőfi ínséges napjaiból, ezáltal nem ütközött a történetmeséléshez szükséges adatok hiányának akadályába.
 
1 Iser 2001, 21–43.
2 Szemléltetésül most csak egyetlen szövegszerű példa Petőfi szimbolikus erejére a Bach-korszakból: „Ezen verselő had par excellence Petőfi iskolájának szereti magát képzelni és nevezni, holott ha Petőfi mint mester valódilag közéjök léphetne, szétverné őket mint hajdan szétkergettettek azok, kik vásárt ütöttek vala a templomban. Petőfit majmolni, paródiázni lehet, de az ő költői geniéjét legfölebb is csak jó talentumok utánozhatják.” Pákh 1852.
4 Uo.
6 Például: Székely 1857. Székely 1852. Szelestey 1857. Vas 2007d. Petőfi 1858. Zalár 1858. Petőfi 1860. Tompa Mihály, Levél Petőfihez: Bártfáról 1844 = Tompa 1858, 187–191. Sárosi 1858, 105.
8 Toldy 1857, 791–794.
9 A Petőfi-allegória lehetősége vitatható, különösen, hogy efféle olvasat nem található a korabeli recepcióban. A kritikai kiadás jegyzetanyaga viszont fölvetette ezt az olvasati lehetőséget. JMÖM Elbeszélések 5. 687.
10 Vö. Hermann Zoltán 2018, 192–193.
12 Vahot Imre például azt állította, hogy Petőfi nem beszélt idegen nyelveken. Vahot 1856, 95.
13 Vasárnapi Ujság 1856. márc. 16., 96.
14 Kerényi 2022b, 176–177. Kiemelés O. O.
15 Csokonai: Költemények 4. 154.
18 Nagy Imre 2007, 239–266, 251. Galuska 2011, 132–137.
19 Szilágyi 2014a, 395–408.
20 Lukács 2007, 11–25.
21 „Menjünk bizony ám, hüm. Hogy a forgószél ragadja el ezeket a lüdvércekkel cimborázó poétákot, ugyan sok baj van velek. Kivált az a másik, az a jégeső öntő Dömötör, akit most vive el innen Dorómó, mindjárt ördöngös verssel áll elő. Uram, Teremtőm! ha van még a te kérubimod között valahol eltéve egy rozsdás menkű; üttesd meg ezeket a bodzatőrűl került ördög markotányossait, ne nézd, Uram, hogy most november van.”
22 Vahot 1856, 16. Vahot később is Csokonai „lelki rokonának” nevezte Petőfit. Vö. Vahot 1881, 238.
26 Uo.
29 Hites Sándor alapvetően a kincskereső kísértettörténetekről értekezik, megállapításai azonban minden bizonnyal a kevésbé misztikus kincskereső történetekre is érvényesek. Hites 2013, 137–138.
30 A citált költemények közül a Dínomdánom és a Jövendölés (más címen: Az álom) készült Kecskeméten 1843-ban, azonban az utóbbi verset Szokoly 1842-re datálja. A Hozzá és a Bucsú a színészettől már 1844-ben készült, a pesti segédszerkesztői állás megszerzése után. Az Első szerepem, Felköszöntés és a Disznótorban azonban valóban 1842 végén keletkezett, viszont még Székesfehérváron.
31 Pönögei Kis Pálról mint Petőfi közköltészeti alteregójáról: Csörsz 2014, 203–226.
32 A költői álneveiről irodalomtörténeti igényű értékelés: Kerényi 2022a.
34 Az irodalmi életmű fogadtatástörténetével párhuzamosan. Vö. Margócsy 2011d, 1073–1076.
35 Nem véletlen, hogy 1860 tavaszán a kormány enyhíteni kényszerült az (egyébként nem túl eredményes) dohányrendeleten. Az általános elégedetlenségre – a feketekereskedelem különbözői formái mellett – szemléletes példa lehet, hogy Kolozsvárott egy bizonyos Tóth Pál ácsmestert egy Búcsú a pipától című – izgató tartalmú – költemény nyilvános elszavalása miatt állították hadbíróság elé 1851-ben. Deák 1995, 27–59. Ress 2022, 38, 42, 11, 129.
36 Patonai 2021, 137–153.
37 Vasárnapi Ujság 1860. júl. 29., 277.
38 Nem függetlenül az irodalmi mezőben lezajló, korabeli professzionalizációs folyamatoktól s a költők társadalmi státuszáról, az irodalmi-szakmai szolidaritásról szóló diskurzustól. Vö. T. Szabó 2008, 350–356.
39 [X], Két hét története, Az Ország Tükre, 1862. febr. 15., 51.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave