A megjelenését követő kritikai fogadtatás szerénynek és kissé ellentmondásosnak minősíthető: mindössze egyetlen alapos, terjedelmesebb, döntően negatív bírálatot ismerünk az első harminc évből. A későbbi retrospektív források azonban a regény korai népszerűségéről tanúskodnak. Amennyiben hitelesnek tekintjük a könyv második kiadásának (1874) hirdetését vagy Mikszáth Kálmán több évtizeddel későbbi Jókai-életrajzának (1907) visszaemlékezését, a korai hallgatás inkább a Schmerling-provizórium alatti sajtóviszonyokkal magyarázható.2 Az első kritikát közlő Fővárosi Lapok névtelen szerzője kritizálta a regény Petőfi-ábrázolását: élesen kifogásolta, hogy Pusztafi a történet elején egy kétségkívül Petőfit mintázó történelmi figuraként jelenik meg, ám később fiktív elemekkel keveredik jellemrajza: „két szék közt a pad alatt maradt. Sem eszményített Petőfi nincs, sem igazi. Utolsó megjelenése, részegen – egy kissé határos a bosszantóval.”3 A kritika ellenére az 1874-es, második kiadás hirdetésében viszont éppen Pusztafi alakjával igyekeztek népszerűsíteni a művet.4 1878-ban Gáspár Imre a „magyar nép lélektanának” szempontjából tekintette át Jókai regényeit; szerinte a Politikai divatoknak kifejezetten előnyére vált Petőfi „kissé megrongált alakja”, mely olyan lappangó emlékeket ébreszt az olvasóban, „melyekről annak idejében beszélni sem igen lehetett”.5

A későbbiekben megmaradt ez a kettősség. Az 1894-es díszkiadás megjelenését követően egy laikus olvasó, egy tanárnak készülő orsolyita rendi diák dorongolta le a művet. Halász Margit részletesebben foglalkozott a szereplők kulcsregény típusú lehetőségeivel, „beazonosítva” Lávayt (Jókai), Hargitay Juditot (Laborfalvi Róza), Pusztafit (Petőfi) és Holdváry Szerafint (Szendrey Júlia). A kritikai kiadás nem utal rá, de ő már említést tett arról, hogy a korabeli olvasók fölfigyeltek a később részletesen tárgyalandó Zeleji–Pusztafi karakterkettőzésre. Ennek ellenére úgy tartotta, hogy míg Lávay „fel van ruházva a legkiválóbb férfiúi erényekkel”, addig Pusztafi „méltón felépített jelleme” a regény végén olyan „rút, selejtes alakban” mutatkozik meg, hogy attól az olvasó „nem csak a költő és az ember iránti illuziót veszti el, hanem […] valóssággal megundorodik”. Halász elsőként fogalmazta meg azt a feltételezést, hogy Pusztafi alakjának eltorzítása biografikus okokkal magyarázható, vagyis hogy a szerző személyes sértődöttsége, az egykori barátok 1848 őszén megromlott kapcsolata okozta a költőlegendát lealacsonyító írói eljárást. Összefoglalva álláspontját: „Azt a régi közmondást kell megtartani, hogy halottról jót vagy semmit.”6

A századforduló körüli években csillapodtak a Petőfi-ábrázolással kapcsolatos ellenérzések. A „valótlanságokat” a társadalom- és korrajzban szerepet játszó irodalmi fikcióként értelmezték, kimozdítva az egyértelmű Pusztafi–Petőfi-megfeleltethetőséget. Kivételnek tekinthető az egri katolikus főgimnázium egy 1905-ös előadása, mely fölrótta Jókainak, hogy másképpen örökítette meg a szabadságharcot és Petőfit a Politikai divatokban és másként az 1889-es Tengerszemű hölgyben.7 Várdai Béla kifejezetten méltatta a szerző „fantáziáját”. Azt vetette föl az 1902-ben megjelent szemelvényes kötetének bevezetésében, hogy Jókai ezzel a regénnyel reagált a Petőfit visszaváró hangokra, megmutatva a széles közönségnek, hogy a költőnek sorsszerűen el kellett esnie 1849-ben.8 Ugyanebben az évben Breznay Imre egri helytörténész természetesnek találta, hogy Jókai „itt is »kever«”, s az erdélyi csatában elhunyt Zeleji Róbertben ismert Petőfi sorsára.9 Jelentős Beöthy Zsolt 1905-ös írása, mely arra hívta föl a figyelmet, hogy olykor több személyiség olvad össze a mű egy-egy szereplőjében, például a vitatott Pusztafi nem csupán Petőfi alakját jeleníti meg, hanem legalább annyira megidézheti a kor egy másik, jól ismert szerzőjét, Sárosi Gyulát is.10

1924-ben Zsigmond Ferenc újra megrovólag lépett föl a valóságtól való nagyobb eltérésekkel szemben, melyeket „a hatás szempontjából” minősített hibának. Nem kifogásolta Pusztafi életben maradását: „e regény írásakor pedig igen alkalomszerűek voltak a Petőfi sorsára vonatkozó föltevések; egyébként is joguk lesz bármikor a költőknek elképzelniök, vajjon miként alakult volna tovább a szabadságharc után Petőfi élete.”11 Ellenben zavarónak tartotta azt az „önkényes motiváció” által vezérelt valótlanságot, hogy a műben Pusztafi (Petőfi) aktívan támogatja Lávay Béla és Hargitay Judit (Jókai Mór és Laborfalvi Róza) házasságát.12 Zsigmond munkájával kanonizálódott a szereplőket szorosan beazonosító kulcsregény-olvasat, így gyakoribbá váltak a Pusztafit egy az egyben Petőfivel megfeleltető megközelítések. A kulcsregény-olvasatból következő, Petőfi-ábrázolással kapcsolatos indulatok Sarkadi Imre 1954-es Jókai ürügyén című cikkében értek tetőpontra. Szerinte a mű „szégyene Jókainak”, „önleleplezéssé váló önigazolás”, melyet sohasem tudott düh és megvetés nélkül kézbe venni. Véleményét arra alapozta, hogy a regényben „Jókai az égbe emelkedik”, míg Petőfi „a csatornák mocskává züllik”. Ő is biografikus magyarázattal érvelt. Úgy vélte, hogy a szerző az 1848 utáni politikai mérséklődését, forradalmi radikalizmustól való eltávolodását igyekezett igazolni. A mű – tágabb, aktuális kultúrpolitika-történeti kontextusban is értelmezhető – morális üzenetét így összegezte: „az emelkedik az égbe, aki a hatalommal ki tud jönni”.13 A populáris adaptációk szintén idegenkedtek Pusztafi alakjától: az 1955-ben színre vitt Szabadság, szerelem című operettadaptáció – annak ellenére, hogy kizárólag a forradalomra és a szabadságharcra szűkítette cselekményét – teljesen kiírta a szereplőt a darabból. Holott elhangzott benne a költő Szabadság, szerelem című versének megzenésített és a Feltámadott a tenger átírt változata.14

A Politikai divatokat társadalmi irányregényként olvasó Sőtér István fölmentette a szerzőt a kegyeletsértés vádja alól 1956-ban. Szerinte a regény vége Petőfi világfájdalmas, melankolikus Felhők-korszakát ábrázolja. Sőtér újra a társadalomábrázolás felé fordította a figyelmet: szerinte a szerző Pusztafi karakterében állított tükröt a nemzetnek, amiért az könnyen megbékélt a szabadságharc leverése után. Úgy vélte, a kegyeletsértéssel vádaskodó kritikusok véleménye „kiáltó tévedés”.15 Fontos fejezet a recepcióban az 1963-ban elkészült Szekeres László-féle kritikai kiadás, amely összefoglalva a fentebb ismertetett álláspontokat leginkább Sőtér és Beöthy véleményét erősítette, részletesebben kifejtve a Zeleji Róbert és Petőfi sorsa közötti párhuzamokat. Emellett a Jókai-életmű kontextusából is cáfolta a személyes bosszúállás vádját.16 Nagy Miklós szintén az előbbi nézetet vallotta: „nyoma sem élhetett benne a bosszúállásnak”.17

A kortárs recepcióban nem merült föl többet a kegyeletsértés vagy a személyes elégtétel magyarázata. Különös azonban Fábri Anna egy 1998-as tanulmánya, amely szintén érzékelt valamiféle személyes érintettséget a Politikai divatokban, melyet a korábbi recepció revansvágynak, önigazolásnak, érdekvezéreltségnek értékelt, s morálisan megkérdőjelezett: „Kétségtelen, hogy van valamiféle zavaró […] személyesség a Politikai divatokban”. Az ábrázolás mikéntjét ő is életrajzi okokkal, a szerző utólagos békülési szándékával indokolta. „Jókai Petőfivel való barátságának meghasonlásba torkolló történetét az életben már nem igazíthatta ki, a fikció világában keresett rá lehetőséget.” Nem tartotta lehetetlennek, hogy Gyulai Pál talán e regény miatt vált „végérvényesen Jókai engesztelhetetlen kritikusává”, s kereste kitartóan Jókai műveiben „az írói magatartás méltatlan megnyilvánulásait”.18 Napjainkban újra előtérbe került a Petőfi megkettőzését (Zeleji + Pusztafi = Petőfi) és a különböző létező személyiségek összeolvadását (Petőfi + Sárosi Gyula = Pusztafi) hangsúlyozó interpretáció.19 Ratzky Rita óvatos lépéseket tett a szerepkettőzés értelmezésére: „mintha az egyik alakban, Pusztafiban az időnként arrogáns költőt, a másikban, Zelejiben pedig a szerelmes katona költőt írta volna meg Jókai.”20 2015-ben, hosszú idő után Hermann Zoltán adott új olvasatot a műnek s a benne megjelenő Petőfi-ábrázolásnak. A regényt a társadalmi szatíra műfaji kódjain keresztül értelmezte, ebből következően egy (ön)ironikus, deszakralizáló Petőfi-ábrázolás mellett foglalt állást: „nem a valóságos történet a fontos, hanem a valós életesemények, emblematikussá vált jelenetek kimozdítása az alakuló kultuszból”.21

Legutóbb – már jelen sorok munkálatai alatt – jelent meg Fülöp Dorottya és Szilágyi Márton elemzése. Fülöp Dorottya egyfajta fantáziadús, történelmi szerepjátszást érzékelt: „ahelyett, hogy elbeszélné, hogy mi is történt, megmutatja, hogy milyen más szerepeket vehettek volna fel a korszak emberei, és mi lett volna, ha Petőfi is élhetett volna a szabadságharcot túlélő költő szerepével.”22 Szilágyi pedig alaposan vizsgálta a regény fiktív és referenciális elemeinek viszonyát, a csak sejthető és az egyértelműbb intertextuális vonatkozásokat, illetőleg pontosan detektálta a mű központi problémáját: a szabadságharc utáni társadalmi érvényesülés (valószínűleg Jókai számára egészen személyes) erkölcsi dilemmáját. Arra is rávilágított, hogy a regény „felfogható a Petőfi-hagyományhoz való viszony regényesítéseként is”.23

A recepciótörténetből – az esetleges keveredések, összemosódások ellenére – kirajzolható a mű két ideáltipikus, egymás mellett érvényesülő megközelítési iránya. Az egyik fölfogás inkább a biografikusságra, a valós történelmi események és személyek fölismerhetőségére helyezi a hangsúlyt, mely gyakran a szerző életrajza és személyes érintettsége felé vezette a recepciót. A másik megközelítés inkább a fikcionáltság felől olvassa a szöveget, amelybe – valamilyen poétikai célzattal – valóságos események elegyednek; ebben az esetben jellemzően a regény társadalomábrázolása, irányregény-szerűsége saját korára adott reflexiói kerültek előtérbe. Nos, a további gondolatmenet leginkább Szilágyi Márton előbb idézett értelemzési javaslatához kapcsolódik, mintegy próbára téve annak teherbírását. Ám a recepció mindkét megközelítési módja felé nyitva hagyva az értelmezést, a két fölfogás metszéspontját keresi. Azaz azt vizsgálja, hogy Petőfi emlékezete mint autobiografikus (a szerző számára személyes erkölcsi és érzelmi) regényelem hogyan válik nemzeti sorskérdések megtestesítőjévé. Ahogy a regény előszava fogalmaz: „Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magányéletet a közélettől. (…) Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az. Nálunk minden életregény, minden családi dráma (…) össze van nőve a nemzet közéletével”.24 (5)