Mindenekelőtt érdemes áttekinteni, hogy a korszak ünnepelt írója vajon miként vélekedett eltűnt barátja sorsáról. E vizsgálat annyiban szükségtelen lehet, hogy Szilágyi Márton Kiadástörténet és kultusztörténet című tanulmánya már tartalmaz egy erről szóló összefoglalást.1 Annyiban talán mégis indokolt lehet egy újabb áttekintés, amennyiben jelen nyomozás döntően az elemzés központi tárgyát adó Politikai divatok 1863-as megjelenése előtti nyilatkozatokra fókuszál, a Bach-korszak és a provizórium dokumentumait vizsgálva tüzetesebben. A regénymegjelenést követő, Jókai által terjesztett Petőfi-legendák kapcsán pedig – más források alapján – részben más következtetésre jut.

 

 

Hogy mit gondolhatott Jókai Petőfi eltűnéséről, az az esetleges áthallás ellenére sem szűrhető ki az irodalmi szövegrészből. Mizzri konkrét élettörténete azonban mellékes: a jelenet központi motívuma nem az eltűnt költő titokzatos sorsa, hanem a két barát végzetszerű szétválása, sorsuk tanmesei szétágazása, majd a közös sírban való találkozásuk. Egy biografikus olvasatban a novella kerete talán a Petőfivel kötött barátság elbeszéléseként is értelmezhető. Az allegorikus olvasat lehetősége természetesen vitatható, hiszen efféle értelmezésnek nincs nyoma a korabeli recepcióban, a kritikai kiadás azonban följegyzi az áthallásos interpretáció lehetőségét is.

 

 

Az 1855-ös Vörösmarty-nekrológjában kurzivált félszavakban utalt – szintén név nélkül – a Petőfivel való viharos szakítására. „Ezer meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit, én második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom.”8 Nincs okunk megkérdőjelezni Ratzky Rita feltételezését, miszerint a Petőfivel való rendezetlen viszony, a nyilvános összekülönbözés után elmaradt békülés „egész életében égethette Jókai lelkét”.9

 

 

Irodalmi alkotásai eltérnek publicisztikai megszólalásaitól: 1856-ban „In½X” (= Infélix) álnéven közölt egy Petőfi stílusában megírt, Férges almák című versciklust és egy sokáig szállóigeként terjedő, mára elfeledett Minek jön az vissza, a kit eltemettek című költeményt, melyek akarva-akaratlanul megerősítették a bujdosó Petőfiről szóló legenda továbbélését. 1856-ban a Vasárnapi Ujságban újra nyilatkozott a költő sorsával kapcsolatban. Ekkor a bujkálás okafogyottságára hivatkozva ismét Petőfi halála mellett foglalt állást:

 

 

1857 elején, egy marosvásárhelyi „fölbukkanás” után „Péntek” álnéven újra az előbbi meggyőződésének adott hangot a Magyar Sajtóban. Jókai alaposan utánajárt a Petőfi életben maradásáról szóló híreszteléseknek, és mindet megcáfolhatónak találta. (Ezek között nem volt ott a szibériai fogságról szóló elmélet.) Álláspontja nem változott: Petőfi halálát sem igazolni, sem cáfolni nem tudta, ugyanakkor újra és újra keserű belátásra késztette, hogy a költő a politikai légkör oldódása után sem jelentkezett.

 

 

Az 1858-ban megjelent Sylvester éjszakák (Emlék) című elbeszélés zárlata a síron túli költő népszerű toposzát idézte meg: „Oh mi háborult szellem vagy Sylvester!”13

 

 

Ahogy erről lesz szó, az írást később más kiadásokba is beválogatta, ezzel ismételten kiváltva Gyulai rosszallását, aki szerint Jókai csak botrányt, hírverést akart kelteni a fölvetéssel: „Az egész csak sensation-cikk, holmi álpátoszban föleresztve.”21 Petőfi fogságba kerülésének gondolata azonban még az 1870-es években is foglalkoztatta Jókait, s sokféle véleményt megfogalmazott az eltűnésével kapcsolatban. Petőfi születésének ötvenedik évfordulóján ismét a költő halála mellett foglalt állást,22 viszont Feszty Árpádné emlékei szerint otthoni környezetben nagy lelkesedéssel fogadta az eltűnt költő sorsáról szóló, derűlátó elméleteket: hitelt adott például azoknak a Manasses Dániel álnevű csaló által terjesztett, hamar lelepleződő álhíreknek is, melyek arról szóltak, hogy Petőfi egy szibériai ólombányában raboskodik.

 

 

Mindez talán árnyalja Szilágyi Márton finoman megfogalmazott feltételezését, miszerint Jókai esetleg a kiadója pénzügyi érdekei alapján terjesztette a költő oroszországi fogságának teóriáját. (Emellett persze nem cáfolja, hogy Jókai vágyelvű írói vallomásai történetesen egybeeshettek Emich Gusztáv jogi érdekeivel.)24 E vágyakozás figyelhető meg a szerző 1877-ben megjelent, Phantasmagória című költeményében is, amely ismételten a szibériai bányarabság teóriájával játszott (?) el.25 Sokatmondó, hogy míg a Petőfi Társaság első ülésén (1877. január 1.) tartott beszédében „Petőfi felébreszthetetlenségéről” értekezett, addig a második, szibériai botrányt követő ülésen (1878. január 6.) már tartózkodóbban nyilatkozott: „Nem látta őt senki meghalva, nem tanúskodik senki arról, hogy eltemették. Ezért fennmaradt a hit, hogy még élhet. Én sem osztani, sem elutasítani nem tudom e hitet.” Még 1879-ben is elmesélt egy legendát Petőfi ellenségei című írásában, amely szerint 1849 telén a külföldre készülő költő megjelent egykori kritikusánál, Hazucha Ferencnél. A történet hitelességét nem tudta megítélni: „Komoly dolog volt-e ez? Mi benne a való? Nem vagyok képes rá megfelelni”. Ám a történet – Katona Antal, köztiszteletben álló vízmérnöktől származó – szóbeli forrásait megbízhatónak tartotta, s a közlés ténye már önmagában árulkodó.26 Föl-föllobbanó kételyei ellenére 1880-ban, egy Petőfi szerzői jogai kapcsán kirobbant per kapcsán hivatalos nyilatkozatot tett Petőfi segesvári haláláról,27 azonban ugyanabban az évben még újraközölte az 1867-es, bányarabságról szóló írását az Emlékeim című gyűjteményes kiadásban.28