Arany emlékverse tehát nem a tömegsajtóban jelent meg. Elsőként egy szerzői versgyűjteményben és egy antológiaszerű, lokális érintettségű, filantróp alkalmi kiadványban volt olvasható, mely médiumok a sajtóhoz képest radikálisan eltérő irodalmi kommunikációt valósítanak meg. E ponton tehát az irodalomértés mediális szituáltságának fontosságát és azt a belátást kívánjuk hangsúlyozni, hogy az irodalmi szövegek eltérő mediális-kontextuális meghatározottságai más-más olvasási metódust tesznek lehetővé. Más szövegösszefüggésbe helyeznek textusokat, más „háttérrealitást” kínálnak, és más performatív hatást idéznek elő. Más megnyilatkozásokat hoznak létre a költemény mondataiból, s ezáltal másként szcenírozzák „kívülről” a műalkotás „belső” valóságillúzióját, a lírai beszélő (ön)reprezentációját és fiktív beszédhelyzetét. Sajtómegjelenés esetén az Emlények a többi Petőfi-sajtótartalom kontextusában, azokkal összevethetően, versenyhelyzetben, a kialakuló Petőfi-emlékezet kaotikus diskurzusában, a sajtónyelvre jellemző közösségi (közérdekű igényű) beszédmód befolyásoltsága alatt jutott volna el a közönséghez, a versbéli én pedig a nyilvánosságban reprezentálódó (és áruvá váló) nemzeti gyász összefüggésében karakterizálódott volna. Ehhez képest a költemény a szerzői szerkesztésű Kisebb költeményekben az igen személyes narratív szál kulcselemévé vált. Tanulságosak e tekintetben a szerző Erdélyi Jánoshoz írott, sokat idézett sorai. A kritikus a Kisebb költemények „világfájdalmas” verseit bírálta egy 1856-ban megjelent írásában, melyre Arany válaszul a kötet lappangó narratívájára irányította recenzense figyelmét:

Végezetül a Kisebb költeményekhez kapcsolódik az a – szintén Hász-Fehér tanulmányában olvasható – filológiai háttéradat is, miszerint Arany kihagyta az 1856-os Kisebb költemények kötetből a Petőfivel kötött barátságának kezdeteit dokumentáló, a költőt expliciten megszólító Válasz Petőfinek című poémát. Arany a döntését azzal magyarázta Petőfi Arany Jánoshoz című verskéziratára írott, 1858-ban kelt jegyzetében, hogy aggályosnak ítélte az elhunyt barátjával való közeli kapcsolatának nyilvános megjelenítését. Attól tartott, hogy utólag, költői hírneve magaslatán és az elterjedő petőfieskedők között hamis és színlelt gesztusként értékelné a közönség a szeretetét és rajongását kifejező, a legendássá vált barátságot megörökítő sorait.6 Tarjányi Eszter egyértelműbben fogalmaz: „Arany nem szerette önmaga szerepét felnagyítani, különösen idegenkedett attól, hogy utólag növelje önmaga presztízsét. […] Valószínűleg nem akarta az ekkoriban alakuló Petőfi-kultusszal önmaga jelentőségét fokozni.”7 Tarjányi e vélelme azzal erősíthető, hogy mások esetében Arany elhatárolódott az ilyesféle megnyilvánulásoktól, legalábbis – mint korábban idéztük – Tóth Kálmán, Székely József, Losonczy László korábban már idézett verseire éles kritikával reagált.

A Kisebb költeményekben megjelent Emlények természetesen nem emelhető ki a nyilvános Petőfi-emlékezet kereteiből, mégis inkább bensőséges lírai magánbeszédként kínálja magát olvasásra, melyet a verseskötet zárt narratívája elhatárol a sajtónyilvánosság „zajától”. Noha e zaj, mint látni fogjuk, a vers belső terébe beszűrődik, ezért a lírai megszólalás mintha bensőségesebb modalitásban, valamiféle (pszeudo)magántérben, a lírai én személyes szférájában, a dolgozó- és hálószoba éjszakai csendjében hangzana el. E hatást tanúsítja a korabeli recepció érzékeny kritikusa, Bérczy Károly megfigyelése is, aki már egészen korán fölfigyelt Aranynak e diszkrét alanyiságára:

Röviden megemlíthető, hogy némileg más megközelítést kínál a költemény második megjelenése, a Gyulai Árvízkönyv, melyet az 1855-ös nagy gyulai árvíz károsultjainak segélyezése céljából készítettek. A jótékony irodalmi kiadvány keletkezéstörténeti és szerkesztési adottságaira nyitott megközelítésben talán nem túlértelmezés a föltételezés, miszerint a személyes jellegű katasztrófát elbeszélő versciklus közösségi érvényű jelentésekkel gazdagodhatott: például a veszteséget elszenvedő gyulai lakosokhoz és az őket megsegítő filantróp polgárokhoz (mint fiktív ideális olvasókhoz) szóló szolidaritási gesztusként és egyfajta közös lélektani földolgozómunkát előirányzó költői (azaz fiktív) párbeszéd-kezdeményezésként is olvastathatta magát.