B) Petőfi-asztaltánc (A lehetséges és lehetetlen gyász)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az Emlények belső képalkotási és szerkezeti megoldásai első látásra igen szervesen illeszkednek a Petőfiről szóló versek áramlatába: ugyanazok a beszédmódok, trópusok, versalakzatok köszönnek vissza benne. „Brrr! Emlékkönyv-líra. Szinte minden kelléke közhely” – borzong ironikus hangnemben Halasi Zoltán már említett elemzésében. Föltéve a kérdést: „Mi ez a fűzfaság? Mi, ha nem elrettentő példa?”1 Válaszként mindenekelőtt megemlítendő, hogy az Arany János költészetével foglalkozó szakirodalom számára egyáltalán nem ismeretlen a költő ökonómiára törekvő művészeteszménye. Az életműben fölfedezhető apróbb poétikai megoldások (textúra) és a belső szerkezeti egység (struktúra) szétválaszthatatlanságának ideálja és gyakorlata, mely magyarázatot kínál arra a kérdésre, hogy Arany a textúra szintjén miért kedvelte kifejezetten a tradicionális/konvencionális képeket, halott metaforákat. Költészetének alapmozzanata ugyanis e közönséges elemek mesteri újrahasznosításában, deformációjában és átstrukturálásában, valamint a zárt, tudatosan építkező idomteljesség és az organikusan szerveződő formaeszmény együttes érvényesítésében keresendő.2 A továbbiakban azt kívánjuk bemutatni, hogy az Emlények miként használja reflektált és invenciózus módon a Petőfi (kollektív) elgyászolásához tartozó bevett formulákat. S hogy e szokványosnak és sematikusnak tűnő komponensek miként rögzítenek olyan modern létezéstapasztalatokat, melyeket majd a 20. század teoretikusai és lélekbúvárai térképeznek föl igazán. A versciklus ugyanis a gyász stádiumait és különböző módozatait viszi színre az emlékversek beszédmódjai és bevett trópusai, valamint az aposztrofé, a prozopopeia és a megalapozó mitomotorika által.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

I.
Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz?
 
Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellenmondó beszéd.
 
Igen, a hír halálod
Kimondani haboz,
S hogy a nehéz követség
Nagyon zokon ne essék,
Szavában ingadoz.
 
Majd elragadja tőlem
A már adott reményt;
Majd, amidőn elillant,
Távolról visszacsillant
Még egy csalóka fényt.
 
Hány bús alakban látom
Éjente képedet!
Sírból megannyi árnyak...
S kik onnan visszajárnak,
Nem hoznak életet.3
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A ciklus első, 1851-ben keletkezett darabjának ötsoros, hatos–hetes szótagú (7-6-7-7-6), hármas és negyedfeles jambusokban emelkedő, x-a-b-b-a rímelésű öt strófája mintha Petőfi Föltámadott a tenger (1848) című költeményének képletét visszhangozná.4 Lényeges különbség persze, hogy míg Petőfi verse közéleti-forradalmi (a forradalom kísértő fenyegetését ábrázoló) retorikában, addig Arany költeménye forradalmi szemantikától megfosztott, alanyi-elégikus (a barátja hirtelen eltűnése fölötti gyászt kifejező) beszédmódban szól. (Derrida hantológiájának tükrében talán nem túlzás magában e forradalmi jelentésektől megfosztott formaismétlésben is érezni egyfajta – metapoétikai szintű – kísértetiességet.5 Mindenesetre, ha a két vers csakugyan összekapcsolható – talán tematikus-motivikus szinten is –, akkor az Emlények értelmezhető a forradalom és a szabadságharc egyfajta összegzéseként is.)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az első versszak nyitányában a lírai diskurzushelyzet nemcsak formai (és tematikus) utalásként, hanem retorikailag is megvalósul, hiszen a lírai én közvetlenül megszólítja a halottat: „Korán elhunyt barátom”. A megszólításhoz kapcsolódó alanyi mellékmondat („Ki nékem álmaimban / Gyakorta megjelensz”) egyúttal az elhunytat megelevenítő gesztus is, mely szerint a megszólított gyakran találkozik álmában a lírai énnel, aki tehát – úgy tűnik – közvetíteni képes az élők és az éjjelente visszajáró halott között. Ha nem is a lírai dikció pillanatában, de a beszélő rendszeres álmain keresztül, az elakadt gyászállapot általánosan ismétlődő jelenének (distributivus-temporalis) „tüneteként”.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A megszólítást követően az éjszakai találkozások helyett inkább az elhunyt barát hiánya kap tematikus hangsúlyt. A hiány kettős: mindenekelőtt a megszólított holléte bizonytalan, mely miatt a beszélő az elhunyt tartózkodását jelölő sírfáról kérdezi a távollévőt. („Van-é jel síri fádon, / Mutatni, hol pihensz?”) Ugyanakkor érdemes látni, hogy a megszólított pontos személye sem azonosítható biztosan, hiszen a költemény elhallgatja a nevét.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A beszéd ezt követően tér át a megszólított sorsával kapcsolatos kételyekre. A róla szóló „hír”, mely metonimikusan az eltűntről megnyilatkozókat vagy a megnyilatkozásokat jelöli, emberi tulajdonságokkal, például tapintattal ruházkodik föl (perszonifikálódik).6 Noha megtehetné, nem képes egyértelműen bejelenteni a távollévő halálát, emiatt kíméletes, ugyanakkor ambivalens állításokat közöl. Ennek nyomán egészen fölerősödnek a lamentatív beszéd rezignált tónusai, melyet a sóhajokra emlékeztető, halmozódó lágy h hangok erősítenek. („Igen, a hír halálod / Kimondani haboz, / S hogy a nehéz követség […]”)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A folytatásban a kísértés egy alapvető komponense, az ismétlés válik formaszervezővé. A szemantikailag egymást tükröző-gazdagító rímek és a sor eleji ismétlődések érzékeltetik a bizonyosság hiányát, a továbblépés lehetetlenségét. A rímek összecsengései (pl. illantcsillant) a kísértés alternatív formáját: a csábító megigézést, kecsegtetést (melynek nem lehet ellenállni) is beemelik a szellemjárás jelentés-összefüggésébe. Emellett figyelemre méltó a „majd” határozószó anaforikus visszatérése, mely eredetileg időbeli haladást fejezne ki. E sorokban mégis egymást kioltó viselkedéseket kapcsol össze, így mintázza a hiábavaló várakozás befagyott időpercepcióját és a gyászos napok előrehaladásának megakadását. („Majd elragadja tőlem / A már adott reményt; / Majd, amidőn elillant, / Távolról visszacsillant / Még egy csalóka fényt.”)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hangsúlyozandó azonban, hogy a versfüzér első darabjának utolsó strófája előtt a szöveg már kétszer is bejelenti a költő halálát. („Korán elhunyt barátom”; „Igen, a hír halálod / kimondani haboz”.) Úgy tűnik tehát, hogy a lírai én a költői beszéd pillanatában halottnak tekinti a megszólítottat. Vagyis nem egészen a halál kétségességéről, hanem az újra és újra fölmerülő zugremények és elfogult fantáziaképek kiiktathatatlanságáról, a halál elfogadásának (elfogadhatatlanságának) gyötrelmeiről tudósít. A keretes szerkezetet teremtő utolsó versszakban visszatér az éjszaka megjelenő elhunyt képe, így nyer pontosabb értelmet a versnyitányban említett álomkép. A megjelölt síri fán lehetne rögzíteni az elhunyt identitását és halálát. A síri fa a halott helyett szólhatna, halálon túli hangja és arca (prozopopeia) lehetne, amelyen keresztül a megszólított számot adhatna magáról az életben maradottaknak. A síri fa hiányában azonban csak a beszélő lamentatív sirámai beszélnek a költőről. („Hány bús alakban látom / Éjente képedet!”)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az álmokban gyakorta megjelenő barát a vágyelvű reménykedés és a halál tagadásának fantomjaként jelenik meg. Az álombéli kísértetjárás a megakadt gyász apóriája, melyet a lírai dikció deiktikus törekvéseinek kudarcba fulladása okoz. Sokatmondóak e tekintetben az utolsó strófa szövegváltozatai. Míg az első, Gyulai Árvízkönyvben megjelent verzióban a „Hoznak-e életet?” kérdés olvasható, addig a Kisebb költeményekben szereplő változat – talán az ismertetett kompozíciós narratívához igazodóan – már tagadó-kijelentő modalitásban fogalmaz: „Nem hoznak életet.” Említésre méltó, hogy Arany egészen hasonló élményekről számolt be Egressy Gáborhoz írott, 1854-ben kelt, gyakorta idézett levelében:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Én számtalanszor álmodom Petőfiről, s rendesen olly töredékek egészíttetnek ki, a mellyeket, ama fatalis idők óta, életben létéről vagy haláláról hallottam. Igy, a többek közt, egyszer találkozom vele, beszélek halála híréről s az ominosus kukoricza földről is, neki. Ő azt mondja: igaz, hogy ott voltam, igaz, hogy egy kozáktól dsidaszurást kaptam, de nem haltam meg; hanem pórruhában megmenekültem etc. olly részletesen, hogy felébredtemkor sem tudtam magamat egyhamar belétalálni a valóságba.7
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A ciklus első darabja tehát – verselési szépségei mellett – számos vonásában hasonlít a többi Petőfiről szóló vershez: a lírai én megszólítja az elhunytat, narratív módon arcot („bús alakot”) ad neki; s mindez a lamentáció beszédmódjában és a kísértet toposzában formálódik meg. A költemény azonban önreflexív struktúrát alkot, hiszen a gyász(retorika) e móduszának elégtelenségét is illusztrálja. Jelzi a lírai gyászoló objektiváló beszédigényének és emlékezettechnikájának sikertelenségét, mely mechanikusan és tárgyiasítva (a sírfelirat materialitásában) rögzítené a múltat (az elhunytat) a beszédjelenben. Így nyomát sem találjuk a megalapozó emlékezetnek, ehelyett az elhunyt barát éjjeli lidércnyomásként nehezedik a lírai énre.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

II.
Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.
 
S hazám leányi közt
Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve,
Virággal hintené!
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A ciklus második, szintén 1851-ben keletkezett költeménye látszólag követi az első verselését, csakhogy jóval hektikusabb megvalósításban. A korábban következetesen vezetett sorhosszok rendszertelenné válnak, s a rövidebb, hatszótagú sorok kerülnek többségbe, melyek lassabb, mégis zaklatottabb lírai beszédet teremtenek. A vers gondolatritmusa fokozza a fesztültséget: az első strófa (ugyancsak h hangokban gazdag) rezignált ismétlései a második versszakban átadják a teret a felszínre törő indulatok egymásra épülő, lobbanékony, növekvő hangerejű szerkezetének. (Lásd a mondatvégi felkiáltójelet.) Emellett a befejezetlenség látszatát kelti, hogy a vers a korábbi öthöz képest mindössze két strófából áll, és mintha a lírai beszéd az érzelmek tetőpontra jutásával elakadna, váratlanul elhallgatna, töredékben maradna.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az anaforák ezúttal is lényegesek. Csatlakozva az előző strófa zárlatához – a majd határozószó beváltatlan ígérete után – a jelen vigasztalan hiányélményét, a nem-létezés nyelvi módozatait bontják ki. Az elhunyt a nem, semmi, nincs szavakba és más létezést tagadó nyelvi szerkezetekbe záródik. Míg az előző egységben a sír pontos helyének kijelölhetetlensége költői kérdés formájában fogalmazódott meg („Van-é jel…”), ezúttal egy -atlan fosztóképzős, tagadást jelentő mondatban olvasható: „Behantozatlan áll / Hamvai fölött a hely.”

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Föltűnő, hogy a második darab már elhagyja a megszólítást, harmadik személyben beszél az elhunytról („Hol, merre nyugszik ő”). Emellett a költői beszédben megjelenik egy „külső”, társadalmi perspektíva és környezet („hazám leányi”), s mitológiai utalásokkal („Antigoné”) bővül a jelentésmező. Az első strófában megjelenített Én–Te viszonyra egy Mi–Ő kapcsolat íródik rá. S nemcsak az elhunyt és az életben maradottak között jön létre távolság, hanem a hozzátartozók között is, hiszen a panaszos beszéd feddő tónusokkal gazdagodik. Ugyan központi szerepben marad a temetetlenség motívuma, ám megjelenik a hálátlan utókor toposza is, mely a végtisztességet elmulasztó, közönyös életben maradottakra mutat.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A második darab mindenekelőtt abban különbözik más Petőfiről szóló, feddést megfogalmazó versektől, hogy a vituperatív nyelvhasználatba kódolt személyes gyász (újra) fölmutatja saját hiányosságait. Egyrészt a vers töredékessége – melyet a későbbi kiadások datálásai még inkább nyomatékosítanak – e beszédmód (és gyászstratégia) kudarcát, hirtelen föllobbanását, majd elnémulását sejteti. Másrészt a közösségi-polemikus beszédmód – különösen a versciklus összefüggésében – látszólagos. Ezt mutatja a „hazám leányi” szerkezetben a haza szóhoz tartozó első személyű birtokjel, melyben a lírai én továbbra is önálló szubjektumként jeleníti meg önmagát (ti. nem hazánkat mond). Nem olvad bele egy kollektív perspektívába, csakhogy a korábbi beszédhelyzet újraszemantizálásával és átretorizálásával az alanyi megszólalás egy közösségi beszédformában fejeződik ki. Ebben a megközelítésben tehát a ciklus második darabja a gyászélményt racionalizáló beszédkísérletként értelmezhető, mely a veszteségélményt a személyes szférától eltávolítva a közösségre vetíti: antik görög utalásokban, a hazához tartozó ideologémákban vagy akár egy másik hozzátartozót, esetleg a hátramaradt közösséget korholva.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

III.
De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az Egy gondolat.
 
Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
 
A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,
 
Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz – most egy maréknyi por.
 
De jól van így. Ő nem közénk való –
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
 
A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A négy évvel később, 1855-ben keletkezett záródarab formai megoldásaiban is jelzi a versvilágban beállt paradigmatikus átalakulást. A megnyúló, tízszótagos jambikus tízesbe szedett sorkettősök, az egymásra felelő páros rímek, a felező tizenkettesben (magyar alexandrinusban) nyugvópontra érő verszárlat mind megágyaznak a dicsőítés és a vigasztalás egymást váltogató retorikájának.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Szokatlan a „De” kötőszóval indító kezdés. Ráerősít az Emlények különálló darabokból álló versciklus és összefüggő többrészes költemény között ingadozó formai képlékenységére. Az előző, 1851-ben keletkezett versekkel szoros összefüggésben olvastatja a költeményt, ugyanakkor jelzi az időközben lezajló változásokat is. (Szörényi László észrevétele szerint a Kisebb költemények 90 darabos kötetkompozíciója akkor jön ki, ha az Emlényeket három különálló versként számoljuk.)8 A versfüzér szakaszos (öndialogikus) temporalitására irányítja a figyelmet, mintha a ciklusokra osztott, számozott (s később datált) lírai beszéd a gyászfolyamat költői dokumentálása volna. Noha a ciklus az első megjelenéskor még a versek keltezése nélkül jelent meg, nemcsak a paratextusok, hanem a beszélő maga reflektál a versvilág idejének előző darabokhoz képesti múlására („nyugszik immár”).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az első versben kérdésként, a másodikban tagadásként, a harmadikban már állító-kijelentő modalitásban esik szó a költő hollétéről; melynek jelöletlensége nem a kétségbeejtő némaság (az iszonytató válasznélküliség), hanem a természet adta, háborítatlan zajtalanság megnyugtató és harmonikus mellékjelentéseit veszi föl („csendes rög alatt”). Mindemellett fontos látni, hogy az Egy gondolat bánt engemet szövegtérbe emelésével egyértelmű utalás történik Petőfire. Az elhunyt költőre – kulturális kódként – saját verse mutat rá. Ebből következik az a metonimikus fölcserélődés, mely eljuttatja a lírai beszédet a halál elfogadásához. Hiszen korábban éppen a beszélőt nyugtalanította a költő „lehetséges” visszatérésének gondolata, mely most áttételesen az elhunytban ér nyugvópontra, amennyiben a Petőfire mutató vendégszöveg tanúsága szerint a haláleset az elhunyt szándéka (költői jóslata) szerint történt. („Nem bántja többé az Egy gondolat.”)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Lényeges, hogy a lírai én most sem él a megszólítás eszközével, harmadik személyben fogalmaz halott barátjáról, s körülírja őt. A beszéd dicsőítésbe emelkedik, csakhogy egyedülálló módon nem az elhunyt halál fölötti diadalát hirdeti. Ellenkezőleg: a dikció azért építi föl a pillanatot uraló géniusz alakját evokáló, nagyszabású költői imaginációt, hogy egy gyors fordulattal lebontsa azt egy kontrasztos szerkezetben. A váteszköltő hagyományos képzetképeit több versszakon átnyúlóan idéző – „közhelyes” – jelzős szerkezetek (pl. „lázas álom”, „szent hevülés”) és igék („hág”, „tipor”, „jövőbe néz”) Petőfivel való metonimikus megfeleltethetőségét a végső megsemmisülést, a halál kozmikus törvényszerűségét realizáló „maréknyi por” őstoposza érvényteleníti.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A (kétséges) dicsőítés ezt követően válik vigasztalássá. Ugyan nem konkretizálódik (nem konkretizálódhat) az egyetemes zseni konnotációját hordozó üstökös toposzában, de a vigaszbeszéd visszatérő (s az üstököskép mögött is meghúzódó) gondolatalakzatát rekapitulálja: „Ő nem közénk való – / S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.”
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.
 
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.
 
Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?...
 
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
 
„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”
 
És áldom azt a láthatlan kezet...
Múlass velem soká, szelid emlékezet!
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A költemény utolsó, egyben legizgalmasabb, okkal legtöbbet idézett egységét a harmadik strófa anaforája vezeti be. A várakozás/tagadás hiábavalósága (első vers), majd a jelen hiányrealizációja (második vers) után váratlanul az elhunyt folytonos jelenlétét hangsúlyozza a „gyakran” határozószó ismétlődésével. („Gyakran érzem lobogni szellemét.”) A gyász és a kísértetiesség oly formája jön létre, melyet immár nem a szubjektumra való rámutatás kudarca idéz elő, hanem e törekvés hiábavalóságának beismerése, mely (panaszkodó, vigasztaló, dicsőítő vagy perlekedő) én-fölnagyítás helyett teret ad egy dialogikus viszony kibontakozásának.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az aposztrofé és a prozopopeia nem a lírai beszéd diszkurzív pillanatában valósul meg, hanem egy elbeszélt jelenetben szcenírozódik, ezáltal történeti időbe helyeződik, egy elbeszélhető esemény részévé szerveződve. Nem a szubjektum gyötrődései, hanem a költő megszólításának és megjelenésének epizódja válik lírai történéssé, mely által mérlegre kerülnek a költő rögzíthetőségének (nyelvi) lehetőségei.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Sűrű szövésű sorokban, mindössze három apró mozzanat megvillantásával dramatizálódik a kísértetjárás. A „paranormális” atmoszférához talán a jelenetet megnyitó sor 11 szótagos metrikai csúszása is hozzájárul. A lírai én és a Petőfi-kísértet találkozása (a prozopopeia) az érzékelés többféle módja által valósul meg. Az eltűnt költő kezet, hangot és „arcot” (legalábbis vizuálisan észlelhető formát) nyer. Először szellemként belibben a beszélő ablakán („Szobámba leng az a nyilt ablakon”); melyet az alkotás hevében égő lírai én taktilisan, nem egy halált hozó rémalak érintéseként, inkább az ihlet hűs fuvallataként érzékel („Meg-megsimítja forró homlokom”). Majd a kísértet megközelíti a lírai ént, melyet az hanghatásként perceptuál: „Hallom suhogni könnyű lépteit”. E hangok alapján azonosítható a költő. Ekkor érünk el tehát a költemény tetőpontjához és kulcsjelenetéhez, mikor a versbéli én megszólítja a szellemet: „És önfeledve ajkam szól: te itt?…” Érdemes látni, hogy a megszólítás nemcsak egy elbeszélt történeten belül, hanem egy további metonimikus áttételen keresztül jön létre, hiszen a lírai én az önkifejezés eksztázisában öntudatlanul szólal meg („ajkam szól”). A lírai beszélő vélhetően föl sem néz az alkotás ideje alatt, hiszen végül az asztalán lévő lapon „látja” meg a költőt. („S döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja von.”) A vizuálisan fölismert Petőfi-nyom által a költő jelenlétére való rámutatás lehetővé válik: „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: / A szín erős, nem illik együvé.” Érdekesség, hogy a vers első változatában az élettelen tárgyakra használt ’ez’ mutatónévmás ismétlődött a lírai én fölkiáltásában („ez, ez itt övé”), s Arany a kötetbéli változatot írta úgy át, hogy a megjelenő költő jelenlétét, „itt és most”-ját hangsúlyozza. Emellett figyelemre méltó, hogy Petőfi (intertextuális) megjelenése nem szövegként, hanem fuvallatként, suhogásként, erős színként – vagyis szinesztetikus eszközökkel ábrázolódik. (Azaz a szinesztézia, ha nem is jelzős szerkezetek szintjén, de bizonyos mértékben szervesülni látszik Arany költészetében a gyászos kísértetjárás ábrázolásakor. Nem képi formában, sőt egyenesen a szellem vizuális ábrázolásának elkerülése céljából. Noha az 1852-es Poétai recept című negatív ars poeticájában még kifejezetten parodisztikus éllel volt jelen, a modern nyugati formákat majmoló költőket és zavaros képalkotásaikat kigúnyolandó:9 „Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül, / Holdsugárt, amelynek illatja hegedül”.)10

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az utolsó két sor végezetül magyar alexandrinusba vált, s váratlanul mégiscsak laudációval és aposztroféval záródik: csakhogy már nem a múlt részét képező elhunyt emelődik a dicsőítő megszólítás által a beszéd jelen idejébe, hanem a költő emlékezete. Melyhez – mint azt a „velem” személyes névmás és a „soká” időhatározó érzékelteti – az elbeszélő partnerként és nem birtokként viszonyul, s amely az együttlét kontinuitását és temporalitását hozza el, utat nyitva a jövő perspektívájának is. („És áldom azt a láthatlan kezet / Múlass velem soká, szelid emlékezet!”)11

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A harmadik versszak második felében a gyász azon típusa jelentkezik, mely – Gabriel Marcel fogalmaival szólva – megkülönbözteti az állhatatosságot a hűségtől.12 Előbbi a Másik dologszerű megőrzését célozza, s eközben mozdulatlanná teszi azt, míg az utóbbi egyfajta cselekvő hozzájárulás a baráti kötelék fönntartásához, amelyet még a halál sem szakíthat szét, hiszen jelenlétként viszonyul a távollevőhöz. Ahogy Csejtei Dezső fogalmaz Gabriel Marcel halálfilozófiáját elemezve: a gyásznak azon formája, melyben „a világhoz való viszonyulásunkat, egész éthoszunkat közvetlenül áthatja a Másik »itt«-sége”.13 („És önfeledve ajkam szól: te itt?...”) Martin Buber találkozásnak nevezi ezt a pillanatot, melyet véleménye szerint éppen a másik megnevezése hoz létre:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Viszonyom ahhoz, akinek azt mondom: Te – közvetlen. Én és Te között nem áll fogalom, sem előzetes tudás, s nem állanak fantáziaképek; […] nem áll cél, sem vágy, sem pedig előrevetítése annak, ami következik; s még a vágyakozás is átváltozik, amint az álomból kilép a megjelenésbe. Minden eszköz – akadály. Csak ha már minden eszköz szétporladt [mondhatnánk: „maréknyi por”], csak akkor következik találkozás.14
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Derrida – Marcelhoz és Buberhez hasonlóan – a gyász kétféle módozatát vázolta föl: a lehetséges és a lehetetlen gyászt.15 Mintha az Emlények az emlékezet e mintázatait vonultatná föl: bemutatja a lehetséges gyászt, mely a magába építő emlékezeten (Erinnerung) keresztül interiorizálja az elhunytat, s amely egyúttal képtelen elfogadni a bús alakban kísértő másik létmódbeli különbözőségét, de ábrázolja a lehetetlen gyászt is, melyet az önmagát fölidéző gondolkodás (Gedächtnis), a szelíd emlékezet hoz létre. Mely által alkalmasint együtt időzhetünk a másik mellett, de akit az akkor is tapintatos elutasítással és lemondással, másikként fog megőrizni: „kint, ott, a maga halálában, kívülünk”.16 Hiszen a legszorosabb és legmélyebb közösséget a másik (magunkéval egyenértékű) másságának és magányának elfogadása hozza létre. Vagyis a lehetetlen gyász az elhunytat olyan „totalizálhatatlan nyomként”, együvé nem tartozó erős színként tartja számon, amelyet nem lehet interiorizálni, tárgyiasítani, kisajátítani. Egyfajta allegorikus metonímiaként, amely láthatóvá teszi a másikat
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] a nyitott, de éjszakai térben, az agora több (mint) fényében […] elbeszéli és beszélteti a másikat, de csak azért, hogy beszélni hagyja, mivel elsőként a másik szól. Kénytelen megadni a szót a másiknak, mivel nem tudja megszólaltatni anélkül, hogy a másik már ne beszélt volna […]17
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

***
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az Emlények-ciklus kuriozitása nemcsak abban áll, hogy a Petőfiről való lírai megszólalás beszédmódjait és trópusait egymást értelmező, ezáltal egy gyászfolyamatot (és ars poeticát) megjelenítő struktúrába rendezi, hanem hogy egyedülálló módon – nem függetlenül a romantikus nyelv profétizmusából való kiábrándulástól18 – a gyászt interszubjektív folyamatként tételezi.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ismeretes, hogy Arany János később is írt Petőfihez szóló költeményeket: 1879-es, Harminc év múlva című versének tanúsága szerint még évtizedekkel később is álmodott eltűnt barátjával, s nem hagyta nyugodni halálának gondolata. Az Emlények sorai azonban élete végéig elkísérték a költőt. Kevéssé tudott, hogy Arany a korabeli hírek szerint e költeményét szavalta el életében utoljára, a pesti Petőfi-szobor 1882. október 15-i avatásán, egy héttel október 22-i halála előtt. Zárásként idézzük a kolozsvári Ellenzék erről szóló tudósítását:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Arany Jánosról aggasztó hirt vettünk. A hosszas betegség már rég kioltotta a lángot s most már a parázs is hamvadóban van. Csütörtökön este az a hir terjedt el Pesten, hogy Arany János haldoklik. Szomorú hir, melynél fájdalmasabb csak annak megvalósulása lenne. A Petőfi-ünnepélyen fölvezettette magát még egyszer az akadémia nagy termébe, hogy sáppadt ajkai még egyszer elrebegjék: „De nyugszik immár csendes rög alatt, Nem bántja többé az Egy gondolat.” Itt bucsuzott el még egyszer Tőle… a viszontlátásra.19
 
3 A továbbiakban az első kiadás szövegváltozatát közlöm, hivatkozás nélkül. Arany 1856, 218–222.
5 Vö. „Az emberek maguk alakítják ugyan »saját történelmüket« (ihre eigene Geschichte), de mindig csak öröklött keretek között, bevett öntőformák szerint. Éppen ezért azonban történelmük soha nem lehet teljesen a sajátjuk, a forradalmi tartalmat mindig az öröklött frázisok formálják, s ez a formálás nem csak preformálás, hanem deformálás is, az új tartalom újszerűségének beszennyezése a készen kapott alakzatok által. A múlt ezért kellemetlen »lidércnyomásként nehezedik« (lastet wie ein Alp) az élők agyára.” Fogarasi 2015, 34.
6 Arany lírájában nem egyedülálló jelenség a hír megszemélyesülése. Vö. Eisemann 2010, 262–265. Persze a toposz már az antikvitásban sem ismeretlen: lásd az Aeneis hetedik és kilencedik énekét.
7 Arany János Egressy Gábornak, Nagykőrös, 1854. márc. 19. = AJÖM XVII. 401.
9 Vö. Tarjányi 2004, 295.
10 AJÖM I. 169.
11 E ponton releváns, hogy az első kiadásból származik az idézet, ugyanis sok népszerű kiadás – tekintet nélkül a verstani adottságokra – tévesen, „láthatatlan kezet” formában közli a verssort.
13 Uo.
14 Buber 1991, 15–16.
15 Derrida 1997, 148–180.
17 Uo. 174–175.
19 Ellenzék 1882. okt. 20.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave