VI. A költő születése (Összefoglalás)

Ami a politikát illeti, a napi közéleti változásoknak kitett állami sajtószabályozások és a hatalmi elfojtás egyéb mechanizmusai jelentősen hátráltatták az emlékezet kibontakozását. A birodalmi berendezkedés (egyre enyhülő) kultúrpolitikája nyilvánvalóan tiltotta és szankcionálta a szimbolikus erejű, ominózus események és személyek ünneplését vagy ábrázolását a szabadságharc után. Az alkotók, a kiadók, a nyomdák és könyvkereskedők számára komoly egzisztenciális és anyagi kockázattal járt a kényes témák (a szabadságharc, a politikai emigráció, az osztrák–magyar viszony s más napi politikai kérdések) feszegetése. Nem meglepő, hogy ekkoriban az utólagos cenzúra és a rendőrségi ellenőrzés – következetlen, gyakran a hivatalnokok jóindulatának vagy túlbuzgóságának, képességeinek és szeszélyeinek kiszolgáltatott – hétköznapi eljárásai mellett az öncenzúra gyakorlata is általánossá vált.1 Tudható, hogy a sajtórendőrség lefoglalta az 1854-ig hatósági körözés alatt álló Petőfi Összes költeményei második, 1848. évi kétkötetes kiadásának példányait, s csak Emich Gusztáv hosszas közbenjárása után engedte forgalmazni. Az 1847–49 közötti verstermést tartalmazó, nagy érdeklődéssel várt, Petőfi ujabb költeményei (1852) című (kis és nagy alakú) köteteket be is zúzatta.2 Csak 1858-ban jelenhetett meg még inkább megkurtított formában: addig kizárólag az 1847 előtt keletkezett Petőfi-művek voltak ismertek az egyszeri olvasó számára.3 1854-ig illusztrációt sem lehetett közölni a költőről, hiszen a szabadságharc után az osztrák kormány a politikai üldözöttek vizuális ábrázolását is tiltotta.4 A titkosrendőrség hasonló szigorral lépett föl: 1851-ben alapos hatósági kivizsgálás követte azt a spontán állampolgári följelentést, amely szerint egy egri borospincében ünneplő társaság március 15-e alkalmából Petőfi-dalokat szavalt és énekelt.5 1854-ben még Gyulai is nehezen talált olyan sajtóorgánumot, amely elvállalta volna Petőfi-életrajza közreadását. Jókai Mór például azért nem merte kiadni, mert a lapja egy korábbi számát éppen egy korábbi, Petőfire és Kerényi Frigyesre utaló Tompa Mihály-költemény miatt kobozták el. Ugyan az évtized második felétől – különösen az 1857-es császárlátogatást követően – jelentősen enyhültek a cenzurális viszonyok, a költő eltűnését, halálát, forradalmi tevékenységét még akkor sem lehetett expliciten ábrázolni. A kiszámíthatatlanság és a bizonytalanság tehát kisebb mértékben, de a császári amnesztia után is megmaradt, igazodva a hazai és nemzetközi politika alakulásához. (1859 tavaszán például – a szárd–francia–osztrák háború és az emigráció élénkülése idején – Vajda János panaszkodott Jósika Miklósnak a cenzorok szigorú eljárására.)6 Nem bizonyítható, de Dienes András sejtése szerint a Vasárnapi Ujság Petőfi eltűnéséről zajló vitáját a sajtórendőrség közbelépése miatt kellett hirtelen, rejtélyes körülmények között lezárni.7 A helyi emlékezet szerint az első (textiláruk között csempészett) Petőfi-mellszobor fölállítása szintén politikai okokból késett egy évet, mígnem 1862-ben – komolyabb ünnepség nélkül – fölavatták Kiskőrösön.8 Később Jókai Mór Petőfit szerepeltető Politikai divatok (1863) című regénye is csak szövegmódosítások árán jelenhetett meg. Ekkor tiltották be Charles-Louis Chassin francia nyelvű, már a címe miatt is aggályos munkáját, A magyar forradalom költője című biográfiát. Zilahy Károly forradalomkritikus életrajza pedig csak Zichy Hermann kancellár és Pálffy Móric helytartó jóindulatának köszönhetően jelenhetett meg.9

Mint láthattuk, a gazdaság szerepe szintén jelentős szerepet játszott a Petőfi-emlékezet formálódásában. Nem véletlen, hogy az irodalom piacosításában és professzionalizálásában kezdeményező szerepet vállaló Jókai Mór a műveiből profitálni igyekvő költő képét alkotta meg korai Petőfi-memoárjaiban.10 Emellett Petőfi életének földolgozása pénzügyi befektetést is jelent(het)ett. Az első életrajz szerzőjének, Zilahy Károlynak például a napi szintű megélhetése múlott azon, hogy a hatóságok engedélyezik-e könyve megjelentetését. Orlai Petrich Soma Petőfi Debrecenben 1844-ben című, a Hölgyfutár által (falra akasztható) jutalom-műlapként forgalmazott kompozíciója példátlan anyagi hasznot hozott festőjének: összesen több mint 1530 forintot kapott a kép kétszeri megfestéséért és a sokszorosításokért, holott korábban egy‐egy Orlai Petrich‐festmény ára átlagosan 20 és 200 forint között mozgott. A költő egykori kiadója, Vahot Imre igyekezett a legtöbbet profitálni Petőfi emlékezetéből. Ahogy bizonyos ideig az ő vállalkozói működése határozta meg a fiatal poéta pályáját, úgy az eltűnése után is megpróbált szimbolikus és anyagi tőkét kovácsolni belőle. A hozzá köthető emlékeit vidéki fellépésein adta elő, s gyakran hangoztatta karrierjében betöltött, kissé fölnagyított szerepét. Illusztrált kiadványokban közölte a verseit, és portrékat árusított róla. Emellett Vahot az egykori feleség, Szendrey Júlia irodalmi pályáját is támogatta Petőfi nevét fölhasználva, sőt a költő családjáról arcképsorozatot is megjelentetett. A gazdasági szempontok és a Petőfi-emlékezet összefonódásait vizsgálva tehát valamelyest árnyalásra szorul az a nézet, mely szerint a 19. századi nacionalizmus kulturális homogenizációja elsősorban egy elitközpontú magaskultúra jegyében zajlott.11 A „banális” (esetleg „hétköznapi”) nacionalizmus elmélete arra világít rá, hogy a 19. században nemcsak a magaskultúra működését, de az egészen köznapi életet is áthatotta a nemzeti gondolat: a dohánytermékek fogyasztását, a férfi- és női divatot, a bajuszviseletet, a ruházkodást, sőt az alkoholfogyasztási szokásokat is befolyásolta.12 S mint láthattuk, a költő emlékezetének terjedésében kezdettől fogva meghatározó volt a korabeli (a mainál jóval fejletlenebb, szűkebb körű) fogyasztói kultúra és tömegcikkgyártás: érzékletes adalék, hogy a Nemzeti Színház melletti vásáron Széchenyi-botok mellett például Petőfi-pipákat árusítottak 1860 nyarán.13

A tudomány emlékezetformáló hatását elemezve nyomon követhető, hogy Petőfi alakjából – számtalan szereplehetősége mellett – miként alakult ki a nemzeti zseni figurája. A fehéregyházi-segesvári csatát követő első év diskurzusát vizsgálva igen szembeötlő a költőről szóló hírek változatossága. Ennek tükrében az eltűnéséről szóló teóriákban szinte az összes később fölmerülő beszédmód megfigyelhető: nemcsak a szabadságért elhunyt nemzeti mártírt gyászoló emlékezet, de a költő fogságáról vagy bujdosásáról fantáziáló legendaképzés, sőt az élő költőhíresség magánéletére fogékony populáris (sajtó)nyelvezet is. A tudományos diskurzusban elöljáró Gyulai Pál ezt a heterogén vélekedéshalmazt igyekezett kritika alá vonni: a költő életét a nemzeti zseni karakterében szintetizálta, az 1850-es évek nemzeti jellegű, irodalmi kánonalkotási elvei mentén. E cél megvalósítását azonban két tényező hátráltatta. Egyrészről az, hogy a politikai viszonyok a Bach-korszak végéig nem engedték az életrajz bizonyos pontjainak – például épp az eltűnésnek – a kritikai igényű tárgyalását. Másrészről jóval népszerűbb értelmezések terjedtek Petőfiről. Mindenekelőtt Jókai Móré, aki korai memoárjaiban inkább a költő legendásításához és popularizálásához járult hozzá: egy markánsan egyéniségfókuszú zsenitípust rajzolva meg egy individualista karriertörténet keretein belül. Ez utóbbi értelmezéshez kapcsolható a fiatalon elhunyt, ambiciózus Zilahy Károly első, teljes, magyar nyelvű Petőfi-életrajza is. Noha a biográfia bizonyos fordulataiban hangot kapott a nemzeti költőnek járó tisztelet is, a munka alapvetően anekdotikus fölfogása egy – az elhunyt költő saját arculatépítésére emlékeztető – határsértő, individualista zsenimodellt hozott létre. Az életrajzi alak cselekedeteit anekdotikus részletek kompilációján keresztül, a társadalmi környezet láttatása nélkül, kizárólag a géniusz sorsára fókuszálva világította meg. Gyulai emiatt megsemmisítő bírálatot közölt Zilahy életrajzi kísérletéről. Hiszen ő – nem előzmények nélkül, de a kor pozitivista áramlataival szinkronban – kifejezetten történeti kontextusban, a nemzeti kollektívum kulturális letéteményeseként képzelte el a költőzseni alakját.

A művészi ábrázolásokat a kulturális regiszterek pluralitására tekintettel vizsgáltuk. Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy a tömegkultúrában bemutatott népies jellegű imágó hogyan formálódott a magasirodalomban nemzeti hőssé: közösségi sorskérdések megtestesítőjévé akár a hatalmi nyomás ellenében is. Az első Petőfi-regény írója, az ifjú és lelkes féltehetség, Szokoly Viktor egy kifejezetten szórakoztató igényű alkotással kísérletezett: vélhetően dörzsölt kiadója, Vahot Imre piaci stratégiáihoz igazodva. Az 1858–59-ben megjelent Regényes rajzok Petőfi Sándor ifjukori éveiből olyan történelmi pillanatban született, amikor még nem lehetett bemutatni a költő pályájának – a nemzeti narratíva szempontjából – jelentős mozzanatait. Emiatt a regényíró Petőfi színészéveit dolgozta föl, melyről jóformán alig voltak ismeretei. Petőfi élettörténete tehát fikcióval, a korabeli népszerű irodalom sémáival elegyedett a hamar elfelejtett regényes életrajzban. A történeti festészet egyik úttörője, Orlai Petrich Soma ennél leleményesebben járt el: egyaránt otthonosan mozgott a populáris kultúra és a magasművészet terepén. A Petőfi Debrecenben 1844-ben című festménye, mely egyszerre tekinthető portrénak, versillusztrációnak és történeti zsánernek, szintén a költő ínséges éveit ábrázolta, a címben található évszámjelzéssel explicitté téve politikamentességét. Nem véletlen, hogy a Hölgyfutár című napilap reprodukcióinak köszönhetően – anyagi szempontból és ismertség tekintetében – az egyik legsikeresebb Petőfi-ábrázolás lett a korszakban. Csakhogy a kompozícióban kidolgozott narratív séma, mely Petőfi sorsának fordulatát mutatta be, erősen hasonlított a korszak történelmi festményeinek nemzeti allegóriáihoz, melyek a szabadság visszaszerzésének ígéretét, a bukás utáni fölemelkedés, a (nemzet)halál utáni föltámadás reményét sugallták áthallásos formában. Ahogy az sem lehetett véletlen, hogy a Hölgyfutár épp a forradalom tizedik évfordulóján, 1858. március 15-én sorsolta ki az eredeti olajfestményt az előfizetői között. Végül a magasművészet regiszterében Jókai Mór volt kiemelkedő: ő ábrázolta elsőként – a sajtórendőrség beavatkozása ellenében – Petőfit a segesvári-fehéregyházi csatában elesett hősként. Az olykor vitatott, mégis igen sokat elemzett Politikai divatok című nagyregényével nem egyszerűen történelmi kulcsregényt alkotott, melyben a regényszereplők egyértelműen megfeleltethetők valamely valós történelmi szereplővel, hanem a szabadságharc és a Bach-korszak jellegzetes alakjainak archetípusát hozta létre. Ennélfogva Petőfi történelmi alakját és az eltűnése után köré szövődő képzeteket összevegyítve, különös korszakjelenségként ábrázolta a költőt: emlékezetét a kiegyezés felé mutató nemzeti (és egyúttal mélyen személyes) dilemmák szimbólumává emelve.

Végezetül a korabeli tömegmédia emlékezettörténeti jelentőségét tárgyaltuk. A sajtó jelentős szerepet játszott egyfelől a múlt rekonstruálásában: a kor legolvasottabb lapját szerkesztő Pákh Albert például elsőként indított a Vasárnapi Ujság hasábjain levélsorozatot a költő születéséről 1857-ben, majd eltűnéséről 1860-ban. (E sajtótörténeti jelentőségű polémia alapvető forrása a Petőfi körüli életrajzi kutatásoknak, de Krúdy Gyula és Cs. Szabó László írásművészetében is nyomott hagyott.) A lapoknak azonban ennél jelentősebb, rendszerszintű funkciója volt (van) a Petőfi-emlékezet alakulásában: a politika és a gazdaság rendszeréhez hasonlóan a különböző múltértelmezések koordinálásában is vezető szerepet játszottak. Fontos belátnunk, hogy nem puszta véletlen egybeesés a Petőfi-emlékezet kibontakozásának és a sajtópiac robbanásszerű fejlődésének időbeli párhuzamossága: egy rendszerszintű perspektívában a modern nemzeti emlékezet feltételeként és első számú médiumaként tekinthetünk a tömegmédiára; mely ugyan meg nem szüntette, de lassan és fokozatosan háttérbe szorította a modernizálódó és polgáriasuló Magyarország hagyományos, archaikus, lokalitáson és személyes érintkezésen alapuló kommunikációs és emlékezettechnikai formáit. (Ebből a szempontból további kutatásokat igényelnének a nemzeti emlékezet és a regionális emlékezet átmenetei és érintkezési pontjai, illetve a sajtó és a szóbeliség közötti kölcsönhatások a Petőfi-emlékezetben.) Elsőként tehát a költő életrajzának és életművének médiában való terjedését tekintettük át, a sajtó belső logikájának tükrében magyarázva azt a folyamatot, mely során az eltűnt költő „mindenki Petőfijévé” vált. Ezt követően a források egy különösen érdekes típusát, a költőről szóló emlékverseket elemeztük, azon szóképekre és alakzatokra figyelve, melyek a tömegmédia (fiktív) terében közvetítették és konstruálták a Petőfi körüli közösségi gyászt. A társadalmi gyász jegyében és az emlékállítás tiszteletteljes szándékával készült emlékversek eltérő kulturális pozícióból, sokféle érdekből próbálták mozgósítani a költő művészi és szimbolikus erejét, mégsem számoltak a költői megszólalás feltételeivel és csapdahelyzeteivel: mediális (és fiktív) körülményeivel, tropológiai megoldásaival, a megszólítás, az arc-hang- és maszkadás és a létrehozott mnemológiai konstrukciók diszkurzív és poétikai vonatkozásaival. Az elhunyt költő barátja, Arany János ekkor tapasztal(hat)ta meg rendszerelméleti megközelítésünk rideg alaptételét: miszerint a társadalmat nem biológiai vagy pszichikai rendszerek (azaz emberek), hanem kommunikációk alkotják. Makroszintű, személytelen folyamatok, amelyek sokszor kívül esnek az emberi szándékok és törekvések ráhatásán. A gyászoló Arany igyekezett inkább kimaradni a Petőfi emléke körüli öngerjesztő, kisajátítási versenybe torkolló folyamatokból: sokatmondó, hogy például nem válogatta be a legendás barátság kezdeteit megörökítő, Válasz Petőfinek (1847) című episztoláját az 1856-ban kiadott kisebb költeményeinek gyűjteményébe. Zárásként azt vizsgáltuk, hogy Arany hogyan kísérelt meg mégis valamiképp lírai búcsút venni eltűnt költőbarátjától a Kisebb költeményekben megjelent Emlények című versciklusában. Úgy, hogy egyúttal távol tartsa magát a költő emlékezete körüli, méltatlannak érzett csatározásoktól.

Éppen Arany János esete mutatja: a rendszerfókuszú és funkcionalista megközelítésünknek, mint minden megközelítésnek, vakfoltjai is vannak. E könyv pusztán a korai Petőfi-emlékezet szisztematikus működését kísérelte meg leírni. Azokat a társadalmi léptékű kulturális alapokat, melyekre a később kibontakozó emlékezet is támaszkodhatott. Nem elfelejtendő, hogy Petőfi alakja csak az 1868-as népiskolai törvény következtében nyer(het)te el ma ismert jelentőségét a magyar emlékezetben, melyet tovább erősített a 20. századi (olvasáshoz nem kötött) technikai vívmányok (a film, a rádió és a televízió) általános elterjedése. Ugyan reményeink szerint valamelyest közelebb kerültünk a Petőfi-emlékezet átfogó működésének és főbb mérföldköveinek mélyebb megértéséhez, a 19. századi alfabetizációs statisztikák tükrében be kell látnunk, hogy a költő emlékezetének kiterjedtségéről és a hétköznapi szintű történetéről továbbra is kevés ismeretünk van.14

Erre figyelmeztet legalábbis Oravecz Imre Oravecz János 1848. március 15-én című költeménye: