Szent László I. Béla magyar király fiaként 1077-ben került Magyarország élére, és az 1095-ben bekövetkező haláláig terjedő két évtized az ország újabb felvirágzását hozta el. A Szent István halála óta kisebb-nagyobb megszakításokkal tartó polgárháborús, belső ellentétektől és anarchiától terhes időszak után drákói törvényekkel újra megszilárdította a közbiztonságot és a rendet. Ugyanakkor uralkodását végigkísérte az országra törő keleti nomád népek (úzok, besenyők, kunok) elleni küzdelem. E diadalmas csaták, hadjáratok emléke már valószínűleg életében a róla szóló különféle folklóralkotásokban (lásd: hősénekek) is lecsapódott, miáltal László a középkori magyarság legnépszerűbb hőse, a lovagi eszmények első számú szimbóluma lett. László folytatta és befejezte az I. István által megkezdett magyarországi egyházszervezés folyamatát, azzal is, hogy 1083-ban szentté avattatta Istvánt és fiát, Gellért püspököt, valamint a két szent életű remetét – ezáltal az Árpádok már addig is létező szakrális aurájának keresztény rétegét és nemzetközi tekintélyét is megteremtve. László 1095-ben halt meg, és 1192-ben, III. Béla király uralkodása idején avatták szentté. Végső nyughelyét az általa alapított nagyváradi püspöki székesegyházban lelte meg. Itteni sírja és kivált nevezetes fejereklyéje Nagyváradot a 16. század közepéig Európa-szerte híres és látogatott [Cauwenberg, Étienne van 1927. 145.] búcsújáróhellyé tette [lásd Tarnoczi 1681; Tarczay 1930; Györffy 1977b; Szovák 1994; Magyar 1996b, 1998a, 2001. 118–127., 2005. 106–159.].