Magyar Zoltán

Az Árpád-kori szentek legendái. Motívumindex

A szentéletrajzok és egyéb források

Szent István király 975 körüli születési időpontja és Tössi Boldog Erzsébet 1338-ban bekövetkezett halála az a két kronológiai végpont, amely a motívumindexbe vont legendás események idejét behatárolja. Gyűjteményem azonban tágabb merítésű: kezdőpontja a 11. század második fele, az 1060-as évek, amikor Mór pécsi püspök megírja András-Zoerard és Benedek remeték legendáját, míg az utolsó forrás a karthauziak Veszprém melletti kolostorában 1524–1527 között íródott Érdy-kódex. Az első időpont aligha igényel bővebb magyarázatot: ez az első magyar tárgyú szentéletrajz, továbbá a Képes Krónika legrégebbi szövegrészei szintén erre az időszakra esnek. A vonatkozó források zöme értelemszerűen a 12–14. században keletkezett, ahhoz azonban, hogy az egyes szentek középkori legendakörét a maguk kompakt egészében és változatosságában láttathassuk, szükséges volt a forrásanalízis időpontját egy bő évszázaddal kitolni (lásd: az ikonográfiai előfordulások megszaporodása, a prédikációs irodalom és a magyarországi humanisták művei). És végül ez az az időszak, amikor a középkori magyar állam integritása a török hódítás következtében, a magyarországi katolicizmus egysége pedig a reformáció megjelenése által megbomlott.

Forrásaink túlnyomó részét természetesen a szentéletrajzok (legendák, víták) alkotják. Mint jeleztük, ezek sorában az első Szent András és Benedek remeték legendája, amit a Szent Imre-legendában is szereplő szent életű Mór püspök állított össze az 1064 utáni években. Szent István királyról három legenda maradt ránk. Az ún. nagy legenda (Legenda maior) valószínűleg István király szentté avatására (1083) íródott, és a király kegyes, ájtatos vonásait hangsúlyozza ki. Sokkal realisztikusabb portrét rajzol meg a szentté avatás után született ún. kis legenda (Legenda minor), míg e kettő ötvözetét alkotta meg a 12. század első évtizedében az a Hartvik püspök, aki valószínűleg azonos azzal a német bencés szerzetessel, aki 1088-ban Magyarországra jött, és Alduin néven győri püspök lett.

Szent István király fiának, Imre hercegnek az életét egyetlen kora középkori legenda őrizte meg, amely a 12. század első negyedében keletkezett. Szerzője egy Filko nevű klerikus, aki több alkalommal is megfordult Konstantinápolyban – innen származnak e legenda bizánci vonatkozásai. Gellért püspökről az Árpád-korban két legenda készült, az ún. kis és nagy legenda. A kutatások jelenlegi állása szerint a részletezőbb, olykor regényesen kiszínezett nagy legenda készült előbb (12. század), míg a másik az előbbinek liturgikus célra kivonatolt változata csupán.

Szent László királyról ugyancsak két legendaváltozat maradt ránk, noha szövegükben minimális az eltérés. Keletkezési ideje a szentté avatást (1192) követő évekre tehető. Viszonylag szikár, szegényes legenda, kivált, ha ismerjük a Szent László-hagyománykör más forrásokból feltárulkozó színességét, változatosságát. Szent László lányát, Piroskát Eirene néven a keleti egyházban övezik szentnek kijáró tisztelettel (2000 óta Szent István királyt is). Életrajza szintén két, egymás variánsának tekinthető szövegváltozatban maradt fenn. Keletkezésének legkorábbi időpontját a császárné halálának 1134-es dátuma adja.

Árpád-házi Szent Erzsébet az a magyar szent, akinek életét a legtöbb életrajz örökíti meg. Legelső életrajza, melyet gyóntatója, Marburgi Konrád a IX. Gergely pápának küldött szentté avatási kérelemhez mellékelt, alig egy évvel Erzsébet halála után, 1232-ben keletkezett. Ezt egészíti ki az a két gyűjtemény, amely a Szentszék által elrendelt szentté avatási vizsgálatok 1232–1233. évi tanúkihallgatásait (106, majd újabb 24 csodát) tartalmazza. Szintén a szentté avatás érdekében lett összeállítva A négy szolgálóleány elbeszéléseit tartalmazó könyvecske, az ún. Libellus, amely a sírnál történt csodák mellett Erzsébet életének kegyes vonásait is megvilágította.

A neves ciszterci példabeszédíró, Ceasarius von Heisterbach (Ceasarius Heisterbacensis) szentéletrajzának (mely az első kompakt Erzsébet-legenda) is a Libellus a fő forrása, olyannyira, hogy több részletet szó szerint idéz belőle. Forrásértékét tekintve jelentősebb Ceasarius Szent Erzsébet translatiójára írt prédikációja (1236), amely az átvitel előkészületeit és csodáit forrásaink közül legrészletesebben tárgyalja.

A 13. század második felében számos további legenda született Erzsébetről, és hagiográfiájában új motívumok is megjelentek („rózsa-csoda”, „köpeny-csoda”, „leprosus-legenda”). Bekerült Erzsébet élete Jacobus de Voragine nagy hatású Legenda Aurea című gyűjteményébe is, amely a magyar életrajzíróknak (Temesvári Pelbárt, Laskai Osvát, az Érdy-kódexet író Karthauzi Névtelen) is forrásul szolgált. Árpád-házi Szent Erzsébet legteljesebb és méltán legnépszerűbb legendája azonban nem ez, hanem a türingiai domonkos szerzetes, Ditrich von Apolda műve, amely 1290 körül készült el, és közel félszáz fennmaradt kézirata ismeretes.

Boldog Ilona veszprémi apáca legendája halála után bő másfél évszázaddal, a 15. század elején tűnik fel, mikor is Gergely magyarországi domonkos tartományfőnök megküldi a legenda szövegét a velencei tartományfőnöknek, aki Sienai Szent Katalin életrajza kapcsán keresett további olyan szenteket, akik testükön stigmákat (Krisztus öt sebét) viseltek. A legenda szövege is ennek köszönhetően maradt fenn, Magyarországon a török megszállás alatt minden kézirata elpusztult. A kései felbukkanás ellenére is filológiailag bizonyítható, hogy Ilona legendája még az Árpád-dinasztia uralkodása idején, valamikor a 13. század második felében készült el.

Szent Kinga életrajza 1317–1329 között íródott, szerzője egy olyan ferences szerzetes, aki a Szent Kinga alapította ószandeci klarissza kolostorral is kapcsolatban állt (valószínűleg a nővérek gyóntatójaként). A csodák jegyzéke eredetileg nem tartozott e kézirathoz, vélhetően valamivel korábban keletkezett, utóbb azonban egybemásolták a két írásművet. Szent Kinga alakját Jan Długosz, a neves lengyel történetíró is megörökítette egy életrajzban, minthogy azonban túlnyomórészt a 14. századi víta stiláris átiratáról van szó, nem vettük fel a motívumindexbe.

Szent Margit legrégebbi legendája – nagynénjéhez, Árpád-házi Szent Erzsébetéhez hasonlóan – nem sokkal halála (1270) után elkészült. Szerzőjét a kutatók többsége Marcellussal, Margit gyóntatójával azonosítja. Ez a realisztikus, a kortárs tanú szemével megírt életrajz (Legenda vetus) egészült ki a hivatalos szentté avatási vizsgálatok (1271–1276) során összegyűlt csodák anyagával. Ezt a latin nyelvű legendát az 1300–1320 közötti években lefordították magyarra, melynek szövegét az 1360–1409 között történt másolás alkalmával némileg kibővítették. Ez a végleges szövegváltozat maradt ránk 1510-ből Szent Margit kolostorának egy későbbi lakója, Ráskai Lea apáca másolásában.

A Margit-legenda egy másik szövegváltozata (Legenda maior) 1340 körül Itáliában keletkezett, szerzője valószínűleg Garinus de Giaco domonkos teológiai magiszter, a rend későbbi főnöke. Garinus de Giaco nem ismerte a Legenda vetust, művét az Avignonban rendelkezésre álló szentté avatási per anyagának felhasználásával írta. Fontos kihangsúlyozni, hogy a középkori Európában Margitot e legenda alapján ismerték meg, s mint szentéletrajz nem forrásértéke, hanem stiláris erényei és amiatt érdemel figyelmet, hogy a domonkos szerző kora új szentideáljának szellemében hogyan „modernizálja” Margit élettörténetét. A Klaniczay Tibor nyomán „Pisai legenda” néven ismert legendaváltozat [lásd Klaniczay-Klaniczay 1994. 15–91.] – mely a Margitot ábrázoló itáliai festményekhez hasonlóan a magyar királylányt mint stigmatizáltat ábrázolja – valószínűleg szintén Garinus de Giaco művének egy később (15. században) kiegészített változata.

Az Árpád-ház utolsó tagja, ifjabb Szent Erzsébet tössi legendája 1360 előtt íródott középfelnémet nyelven, feltehetőleg Erzsébet rendtársa, Elsbeth Stagel tollából. Másolata négy 15. századi kódexben maradt ránk. E legenda a 16. századtól évszázadokon keresztül ismeretlen volt, és csak 1865-ben fedezték fel újra.

A korai magyar szentek közül elsősorban a két szent király, István és László alakja jelenik meg a krónikákban, nem nélkülözve legendás elemeket sem. A magyarok krónikájaként is ismert, végleges formájában a 14. század közepén összeállított ún. Képes Krónika (Chronica Picta) a Szent László-legendárium egyik leggazdagabb tára. A krónika 212 fejezetének közel 20%-a (40 fejezet) foglalkozik Szent László életének eseményeivel. Ennek oka, hogy a krónika ezen része valójában egy eredetileg önálló, Salamon király, I. Géza és Szent László korát megörökítő költői gesztát takar (Gesta Ladislai Regis), mely maga is bőséggel merített a korabeli – László tetteit megörökítő – magyar nyelvű hősénekekből. A későbbi magyar krónikák is jobbára e krónikaszerkesztményre mentek vissza az Árpád-kor tárgyalásakor (Ransanus, Thuróczy, Bonfini), vagy a magyar krónikák egy korábbi ősforrására (Chronica Hungarorum = „Budai Krónika”). Érdekes, hogy a humanista Ransanus történeti művében nagy figyelmet szenteltek – a Margit-legenda ismeretében – Szent Margit életének. I. Lajos király 14. századi gesztájában pedig egy, a nagyváradi Szent László-kultusz hatását magán viselő társtalan csodás történetre lelhetünk.

Ugyancsak a Szent László-hagyománykörről közöl máshonnan nem ismert adatokat a 15. században íródott, csak román nyelvű átiratban fennmaradt moldvai Magyar Évkönyv és a 16. század elején egyházi szláv nyelven íródott Névtelen Krónika. Továbbá egyes orosz évkönyvek (tverji, voskresenki, Nikon-féle kézirat) legendás részletei, melyek a történeti kutatások szerint egy, a 15. század közepén Nagyváradon is megfordult Pahomije nevű szerb deák feljegyzéseire vezethetők vissza. Jan Długosz középkori lengyel történetírót már említettük Szent Kinga legendája kapcsán. Krónikáiban azonban egyéb magyar vonatkozások is helyet kaptak, így több legendás hagyomány, köztük Szent Imre kapcsán a dél-lengyelországi Szent Kereszt-monostor alapítását megörökítő helyi történet.

A 15–16. század fordulójának vonatkozó szövegemlékei azok a korabeli Európában nagy hatású prédikációgyűjtemények, melyek két ferences hittudós, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát alkotásai. Bennük több szentbeszéd is foglalkozik magyar szentek életével és életszentségével (Szent István, Szent Imre, Szent László, Árpád-házi Szent Erzsébet), számos, korábbról nem ismert hagiográfiai, illetve folklórmotívumot is kihangsúlyozva. Ugyancsak közöl a szentek ünnepére írt prédikációkat az a magyar nyelven alkotó karthauzi szerzetes is, akinek legendagyűjteménye (lásd Érdy-kódex) a középkori magyar legendahagyomány esszenciája: a szerző az egyházi vítákból, krónikákból, prédikációíró elődeitől és a szájhagyományból egyaránt merített.

A korai magyar szentekhez fűződő legendamotívumokra lelhetünk az egyházi és világi költészetben. Verses história, himnusz örökíti meg mind István, mint László király alakját, sőt a bizánci synaxarionokban Piroska-Eirene császárnét dicsőítő költeményre is lelhetünk (a konstantinápolyi Pantokrator-monostor felavatási ünnepségére írt vers, 1140 körül). Markáns reneszánsz dicshimnusz ellenben a lengyel Paulus Crosnensis Ruthenus (Pawel Z. Crosna) Szent László emlékére írt dicshimnusza (1509), és még inkább a quattrocento legkiemelkedőbb költője, a magyar Janus Pannonius elégiája (1451), melyben szintén a nagyváradi Szent László-kultuszhelyet és László Európa-szerte híres lovas szobrát örökíti meg.

A forrásművek sorából – némiképp rendhagyó módon – nem maradhatott ki az ikonográfia sem. Ennek is a török hódoltság másfél évszázada az első számú magyarázata, ugyanis a magyarországi írott emlékeknek csak töredéke vészelte át az 1526–1686 közötti időszakot, köztük számos legendaszerkesztmény és egyéb, e témával kapcsolatos kódex, irat is elpusztult. Fennmaradt viszont több legendás hagyomány képi ábrázolása: kódexekben, táblaképeken vagy éppen falképes formában a 16. század előtt épült templomokban. A Képes Krónika bécsi kódexe például sok olyan illusztrációt tartalmaz, mely mintegy kiegészíti, tovább beszéli a szomszédos latin szöveget (Szent István király és Szent László király esetében).

Az 1330-as évek derekán összeállított reprezentatív képeskönyv, az ún. Magyar Anjou Legendárium Károly Róbert király megrendelésére készült másodszülött fia, András herceg vallási és erkölcsi neveléséhez. A kódex ikonográfiai programját képzett klerikusok állították össze, lényegében a Legenda Aurea szellemében. A magyar szentek közül Szent István király és Árpád-házi Szent Erzsébet képciklusa elveszett, fennmaradt viszont a Szent Imre, Szent Gellért és a Szent László életét megörökítő művészi képsorozat. Ez esetben is a László-legendárium a legfigyelemreméltóbb: 24 képe más legendákból nem ismert motívumokat is bőven tartalmaz. A Magyar Anjou Legendárium hiányzó Szent István-képciklusát pótolja némileg egy másik kódex, Vásári Miklós esztergomi érsek 1343-ból származó Decretalisa, melyet a padovai Biblioteca Capitore gyűjteménye őriz. E négy részből álló kompozíció Szent Istvánnak a magyarok megtérítésében játszott szerepét mutatja be.

A 14–15. századi Magyarország fennmaradt Szent Erzsébet-oltárai gyakran nem csupán a névadó szentet, hanem életének eseményeit is megörökítették. Ezért is tűnt célszerűnek e magyarországi emlékek felsorolása, illetve a megfelelő tematikus egységekbe való beillesztése. Az Erzsébettel (és Margittal) kapcsolatos Magyarországon kívüli ikonográfiai emlékek számbavétele azonban már túlfeszítette volna e motívumindex kereteit, ezért azok esetében csak az országhatárokon belüli emlékekre szorítkoztam. Ilyen, szárnyas oltáron megfestett képciklus fennmaradt Szent István és Szent Imre esetében is.

Végül nem hagyhattam figyelmen kívül azokat a Szent László életét (életének egy epizódját) megörökítő falképeket, melyek a középkori Magyarország egész területén, kivált a határvidékeken a 14–15. század folyamán megfestésre kerültek. Főként a templomok északi falán, képciklus formájában örökítve meg azt a belső-ázsiai hősénekekre visszavezethető hagyományt, miszerint Szent László párviadalban legyőz egy lányrabló kun harcost, és kiszabadítja a lányt. E történetnek – néhány könyvillusztrációt és kályhacsempét is beleértve – jelenleg közel 80 ábrázolása ismert. E képciklus mint ikonográfiai típus társtalan az európai művészettörténetben, s nem csupán a Szent László-legendárium, hanem egyben a középkori magyar kulturális örökség egyik szimbólumának is tekinthető.

Az Árpád-kori szentek legendái. Motívumindex

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 175 7

Művelődéstörténet

Noha királyi származású szentekkel Európa majd minden keresztény nemzete büszkélkedhet, a „szent királyok nemzetségének” ilyen markáns és koncentrált előfordulására Európa más tájain nem, illetve csak kisebb súllyal találni analóg példákat. A középkori és újabb kori magyarság önképének, kultúrájának és kultúrtörténetének olyan meghatározó része lett a magyar szent királyok, az Árpád-ház és az Árpád-kor magyar szentjeinek kultusza, hogy annak ismerete nélkül a magyar kultúrhagyomány is csak részben érthető, hiszen alakjuk a történeti és egyházi hagyományokon kívül a magyarországi művelődés és a művészetek minden szegmensébe elhatott, illetve „merült alá” színes és változatos formákban a népi kultúrába, többek között a mondák világába. E kötet az Árpád-kor magyar és magyarországi szentjeinek középkori legendáit (11–16. század) dolgozza fel motívumindex formájában, mely klasszifikáció, tudományos rendszerezés által szembetűnőbbé válik e hagiográfiai írott hagyomány sokszínűsége, bizonyos mérvű rendszerszerűsége, nemzetközi beágyazottsága és azokon is túlmutató narratív magyar sajátosságok. A könyvet bevezető tanulmány, a források jegyzéke, valamint az index alkotja, a motívummutató mind a tárgyalt személyek, mint pedig a narratív funkciók szerinti rendszerezésben.

Hivatkozás: https://mersz.hu/magyar-az-arpad-kori-szentek-legendai-motivumindex//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero