Czigányik Zsolt

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

1.3.4. A szerzői szándék

Nincs egyetértés a kutatók között abban a kérdésben, hogy miként érdemes az irodalmi művek esetében a szerzői szándékot figyelembe venni. Ez a bizonytalanságot az utópiák értelmezésének esetében a téma interdiszciplináris jellege miatt még erősebb: míg a legtöbb társadalomtudományi diskurzusban a szerzőség fogalma szinte problémamentes, az irodalomtudományban a 20. századra ez a kérdéskör nagyon összetetté vált. Szétfeszítené e tanulmány kereteit, ha most részletesen tárgyalnám az ezzel kapcsolatos véleményeket, de röviden ki kell térni a kérdésre. Az újkritika – az 1930-as és 40-es évek uralkodó irodalomkritikai irányzata – megalkotta az irodalmi mű autonómiájának fogalmát, és a szerzői szándékon alapuló műértelmezést félrevezetőnek tekintette.

E nézet hirdetői úgy gondolták, hogy a szerzői szándék egyrészt bizonytalan, másrészt irreleváns, mert az értelmezésnek magából a szövegből kell kiindulnia, a szerző életrajzától és pszichológiájától függetlenül (lásd még Wimsatt és Beardsley, 1946). A szerzői szándék marginalizálása szakmai körökben még nagyobb befolyásra tett szert a posztmodern intertextualitás-elmélet színrelépésével. Roland Barthes 1968-ban, A szerző halála című esszéjében (1968/1977, 146) a következőt írta: „a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő”, így relativizálva a szerző szerepét és főleg értelmezői tekintélyét a szöveg fölött. Barthes számára (1968/1977, 146) az író nem a szöveg eredete, hanem egy „lejegyző,” aki biztosítja azt „a sokdimenziós teret, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti”. A szövegnek nevezett sokrétegű szövedéket végeredményben csakis az olvasó hozhatja létre, aki így az értelmezés folyamatának középpontjába kerül. Az újkritika és Barthes óta az irodalomtudomány számára a szerző már nem a szöveg mindentudó forrása, noha a kortárs irodalomtudomány már nem ragaszkodik többé ahhoz, hogy a szerzői szándékot teljes mértékben kizárja a mű értelmezésének folyamatából. Ennek az az egyik oka, hogy a szerző egész nyilvánvalóan nem halott sem a populáris kultúra, sem a legtöbb olvasó számára. Hacsak az irodalomtudósok nem akarnak elefántcsonttoronyba rejtőzni, néha figyelembe kell venniük a szerzői szándékot, még akkor is, ha annak vizsgálata többé már sosem lehet olyan problémamentes, mint amilyennek korábban tűnt, nemcsak a laikus olvasók, hanem a társadalomtudósok számára sem.

Az utópiák értelmezésénél különösen problémás lehet a szerzői szándék kérdése. Még azt a látszólag egyszerű ténykérdést, hogy vajon egy adott mű utópiának vagy disztópiának lett-e szánva, sem tekinthetjük vitathatatlanul és objektíven levezethetőnek a szerzői szándékból, s azt különösen nem mondhatjuk, hogy ezt a vélelmezett szándékot aztán az olvasónak a saját értelmezésében pontosan kellene követnie. Különösebb átfogó kutatások nélkül is kijelenthetjük, hogy a negatív utópiák szerzői általában elérik azt a céljukat, hogy rémületet, undort, vagy csak egyszerűen félelmet és ellenérzéseket keltsenek a legtöbb olvasóban. A pozitív utópiák esetében az olvasónak a szerzői szándékkal való azonosulása már kevésbé automatikus: kérdéses, vajon mennyire éreznénk jól magunkat Wells iparosított, gépesített világában, vagy Bellamy hideg, katonás rendjében, vagy más túlszabályozott helyen. Ugyanez vonatkozik a magyar irodalomra is: Jókai A jövő század regényében inkább a könyv keletkezésének idejét, a tizenkilencedik századot mutatja be, de a mai olvasónak ugyancsak nehezére eshet a Jókai által eszményinek tartott hierarchikus renddel azonosulnia. Gyakran úgy tűnik, hogy nem tudunk osztozni a korábbi korok szerzőinek optimizmusában, és a csodálatosan megrendezett világukban inkább fullasztó disztópiát látunk, miután elvesztettük az ideális viszonyok megteremtésébe vetett bizalmunkat. A huszadik századi utópikus kísérletek kudarca után még nehezebbé vált az pozitív irodalmi utópia elfogadása, és a kortárs olvasók gyakran még a legszebb társadalmi tervezeteket is hajlamosak inkább ironikusan olvasni. Ez a probléma akár egy mű központi témájává is válhat, mint Szathmári Sándor Kazohiniájában, ami két egymással ellentétes világot mutat be, a Hin és a Behin világot. Egyik sem tűnik elviselhetőnek, és mindkettőben a saját életünk karikatúrájára ismerhetünk.

Az utópiák értelmezéséhez szükség van arra is, hogy az irodalomtudomány eltávolodjék attól a posztmodern során megerősödött felfogástól, amit M. H. Abrams (1971, 25) az irodalom „izolációjának” nevez. Arról a megközelítésről van szó, amely a műalkotást kizárólag önmagában, külső referenciáitól függetlenül kívánja szemlélni, tagadva vagy marginalizálva az irodalom mimetikus funkcióját, vagyis azt, hogy leképezze a külső, empirikus valóságot. A szerzővel kapcsolatos fent tárgyalt nehézségeken túl a posztstrukturalistáknak az a törekvése, hogy az irodalom referencialitását kiiktassák a róla szóló diskurzusból, oda vezetne, hogy az irodalom elveszítené relevanciáját többek között a társadalomtudományok számára. Ha nemcsak szerzőjétől, hanem mindenféle viszonyítási alaptól is elválasztjuk az irodalmi művet, azáltal azt a társadalmi vagy politikai szempontok iránt érdeklődő olvasó számára érdektelenné válik. Miközben nem áll szándékomban itt hiteltelenné tenni azt az irodalmi megközelítést, amelyik a szövegen kívüli vonatkozásokat marginálisnak vagy irrelevánsnak tekinti, bizonyos irodalmi műfajok - különösen a szatíra és utópia - értelmezésében szükségesnek tartom figyelembe venni a szöveg külső referencialitását is. Egy olyan mű, amely bizonyos politikai valóságot kritizál, nem érthető meg teljes gazdagságában anélkül, hogy magát ezt a politikai valóságot figyelembe ne vennénk.

Utópia – annak a legteljesebb formájában – egy elképzelt ideális világot jelent; Lyman Tower Sargent (1994, 9.) szavaival élve a pozitív utópia „egy olyan nemlétező társadalom meglehetős részletességgel történő leírása, amely a kortárs olvasó számára lényegesen jobb annál a társadalomnál, amelyben az olvasó él.” Ha figyelembe vesszük azt, hogy a társadalmi körülmények milyen óriási mértékben változtak az idők folyamán, felmérhetjük azt is, hogy mennyire változhat egy szöveg értelmezése, ha a megírás és az olvasás között jelentős idő telik el; a mai olvasók Morus Tamás társadalmi elképzeléseit más szemmel olvassák, mint a korabeli olvasók, és ugyanez a helyzet Bessenyei vagy Jókai 19. századi műveivel is. A történelmi távlat még további nehézségeket eredményezhet a műfaj eredeti kétértelműségéhez képest is - például egy könyv, amelyet eredetileg utópiának szánhattak, mai szemmel inkább negatív párjának: disztópiának hat.

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 184 9

Irodalom

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban Szerző: Czigányik Zsolt Utópia és disztópia kapcsán elsősorban angolszász szerzőkre szoktunk gondolni, pedig a műfaj, illetve jelenség a magyar kultúrában is régóta jelen van. Ez a kismonográfia az első próbálkozás a magyar irodalomban elszórtan megtalálható utópikus és disztópikus írások koherens hagyományként való értelmezésére. A kötet bemutatja a régi magyar irodalom és a Magyarországon alkotó külföldi szerzők (mint Jacobus Paleologus és Johannes Comenius) utópikus írásait, Morus szövegének fordítás- és hatástörténetét, majd részletes elemzéseket közöl a XIX. és a XX. század első felének legfontosabb utópikus műveiről. Ezek a művek gyakran ismert, kanonikus szerzők (Bessenyei György, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Babits Mihály) olyan írásai, melyek ritkán vannak a figyelem középpontjában, mások pedig, mint Szathmári Sándor Kazohiniája, kimondottan az utópikus hagyomány szempontjából fontosak, míg Az ember tragédiáját a kötet újszerű szempontból mutatja be. Az elemzések, az utópia műfajának megfelelően, az irodalmi hermeneutika módszereit a politikatudomány és az eszmetörténet eszközeivel egészítik ki. A könyv egyik fontos állítása, hogy a magyar utópizmusra (ahogy általában a magyar kultúrára) nagy hatással van a közép-európai régió köztes, liminális helyzete kelet és nyugat között, mely befolyásolja a hatalmi struktúrákat, a társadalmi és politikai rendet, és az ezekre reflektáló utópikus szövegeket. A műelemzések megközelítésére nagy hatással volt a mai interdiszciplináris utópiakutatás, különösen Lyman Tower Sargent, Gregory Claeys és Fátima Vieira munkássága. Kiemelt jelentőséget kap a magyar és a brit hagyományok kapcsolata, különösen Jonathan Swift és H. G. Wells recepciója. A kötet először angol nyelven 2023-ban Utopia between East and West in Hungarian Literature címen jelent meg a Palgrave Macmillan kiadónál. https://link.springer.com/book/10.1007/978-3-031-09226-8 Fordító: Ébényi Anna

Hivatkozás: https://mersz.hu/cziganyik-utopia-kelet-es-nyugat-kozott//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero