A történet a jövőben játszódik, 150 évvel a megírás után (körülbelül 2080-ban), a marxista magyar államban, többnyire vidéken: a fiktív Felsőgádorban, ahol elvileg a proletárok kormányoznak, de a szatirikus leírás felfedi, hogy egy merev rendszer alakult ki az új arisztokrácia körül. Ily módon a társadalom rétegződése látszik visszatérni, amelyben a vezető szerepben lévő proletariátus előnyöket élvez, míg a munkások tömege szegénységben él. Létezik egy középosztály is, a „fejmunkások”, akiknek lehet saját lakása, valamint természetes eredetű ételt is fogyaszthatnak, ellentétben a munkások tömegeivel, akik mesterséges ételt kapnak táplálékul, és borzasztó körülmények között élnek. A gyerekeket arra nevelik, hogy hűséges elvtársak legyenek, és gyűlöljenek minden lehetséges ellenséget, mindenkit, aki az állami ideológiától eltérően gondolkodik. A munkásokat propagandával tömik, és agyafúrt fegyverekkel félemlítik meg, valamint az élproletariátus megfigyelési rendszerével. Nem meglepő, hogy mindez George Orwell 1984-ének belső párt / külső párt / prolik hármas felosztású rendszerére emlékeztet, noha Szathmári könyve több, mint egy évtizeddel Orwell regénye előtt keletkezett. A könyv fiktív történelme szerint egy világháború után felkelések söpörtek végig a világon és szovjetállamok jöttek létre, de egyszersmind a diktatúra új formái is kifejlődtek. Hajós, a főszereplő, egy saját „önellátási telepet” alapít, és megpróbál alternatívát nyújtani a fennálló renddel szemben. Igyekszik egy homogén társadalmat létrehozni valódi egyenlőséggel, de a kísérlete diktatúrába fordul, mivel a kezdetben jóindulatú alapítót elragadja a hataloméhsége. Az alternatív társadalom vezérelve nagyon közel áll a kozo-hoz, Kazohinia uralkodó eszméjéhez: „A közszellemet a tiszta életlényeg meglátására ébreszteni, ami teóriák és kódexek nélküli automatikus erkölcsi iránytűt ad neki” (Szathmári 2011, 174). Az egyetértés mégis lehetetlennek bizonyul a demokratikus döntéshozatal folyamán (hasonlóan Bessenyei Tariménesének vagy Madách Tragédiájának néhány jelenetéhez), és hamarosan diktatúrát vezetnek be. A káosz elkerülése érdekében erőszak alkalmazására kerül sor, s feltétlen tiszteletet várnak el a hivatalos szervekkel szemben. 

A kormányzás stílusának változása hivatalosan jó célt szolgál, de a történelem ismétli önmagát: az, aki megpróbál túllépni az igazságtalan rendszeren, végül maga válik zsarnokká. Szathmári humorral itatja át a retorika és a valóság közötti feszültség leírását: amikor Hajós, a vezér bejelenti mindenféle hatalom eltörlését, a tömeg meghajol előtte (Szathmári 2011, 286), és a hatalom ellen írt művei nagy hatalmat biztosítanak számára (Szathmári 2011, 292).

A marxista ideológia Szathmári disztópiájában nem marad vetélytárs nélkül: terjed az úgynevezett antropizmus, ami azt hirdeti, hogy a munkát nem a létrejött eredmény mértékében kell díjazni, hanem az erőfeszítés arányában (Szathmári 2011, 13). Abban hisznek, hogy ez az elv eltörölheti a társadalomban fennálló különbségeket. Mester (2019) rámutat, hogy az antropizmus, a diktatórikus marxizmus alternatívája megkísérli egy homogén, kizsákmányolás nélküli társadalom elérését, ám ugyanúgy diktatúrában végződik, csak egy másfajta retorikával. Az antropizmus előtt a társadalom vertikális elvek szerint bomlott osztályokra, az antropizmus pedig egy horizontális rendszert követ, mivel úgy érvel, hogy nincs szintkülönbség a középpont és a periféria között, de ugyanaz a rétegződés és kizsákmányolás tér vissza.

Gyakran túlzásba vitt komikus elemek hatják át a történetet, időnként lerontva a szöveg szatirikus-utópikus hatását. Káromkodásokban például Isten nevét a dialektika helyettesíti, és az állami tanítások gyakran vallásos formát öltenek, beleértve a számos liturgikus alkalmat. A Hiába egy kommunista világot mutat be, noha az messze nem tökéletes a termelés szempontjából: a gépek nem képesek átvenni az emberek helyét a munkában, nem úgy, mint Szathmári Gépvilág című novellájában (lásd jelen fejezet későbbi részében). A Hiába nemcsak felvillantja azokat az irodalmi képességeket, amelyekkel Szathmári rendelkezett, és amelyek később az első megjelent könyvében, a Kazohiniában mutatkoztak meg, hanem egy amatőr író könyvének a hiányosságait is felvonultatja – úgy is tekinthetjük, mint egy sikertelen kísérletet arra, hogy disztópiába forduló utópiát írjon.