Noha Gulliver két első utazása vált a legismertebbé – a Lilliputba és Brobdingnagba, az óriások földjére tett utak –, a negyedik könyv a leglényegesebb a Kazohinia (és általában a disztópikus irodalmi hagyomány) szempontjából. Ebben a könyvben Swift Gulliverje a nyihahák, az intelligens lovak földjére jut el. Világukat két eltérő fajhoz tartozó lények lakják: a végletesen racionális lovakon kívül – akiknek a világában a szenvedély és az érzelmek nem léteznek – a szigetet az utálatos, szőrös, majomszerű jehuk népesítik be, akik a nyihahák szöges ellentétei szenvedélyes és önző mivoltukban. A nyihahák békés életét még az olyasfajta tragédiák sem kavarják fel, mint a legközelebbi hozzátartozóik halála; az ilyet természetes eseménynek tartják, ami nem szolgáltathat ürügyet a társadalmi élet megakasztására, így például nem ronthat el egy társas összejövetelt. Egy teadélutánon egy frissen megözvegyült kanca „éppoly kedélyesen társalgott, mint a többi vendég” (392) a férjének halála ellenére, és azzal menti ki magát a késés miatt, hogy a temetési szertartás túlságosan elhúzódott, mivel a férje nem volt elég figyelmes ahhoz, hogy egy kicsit korábban haljon meg azért, hogy a felesége ne késsen el a teadélutánról. A nyihahák világa a felszínen tökéletesnek látszó, felvilágosult, racionális utópia, ahol a szenvedélyek és az egyének különféle szándékai nem zavarják meg a társadalom harmóniáját, és ezt a nézőpontot erősítik meg a narrátor pozitív megjegyzései is. Egyéniségek nem is léteznek ebben a világban; nincsenek személynevek, az egyes polgárok tökéletes egységbe olvadnak a társadalommal. Valójában az egyéniségnek ilyen fokú hiánya megalapoz egyfajta disztópikus kettősséget vagy hasadást az emberi személyiségben, ami visszatérően ismétlődik huszadik századi disztópikus irodalomban. A pusztán racionális élet hamis utópizmusa disztópiába fordul, amikor hangsúlyt kap, hogy az emberi létezés racionális és intellektuális szempontokon kívül mást is magába foglal, elsősorban az érzelmi és a szimbolikus jelenségeket. Az a tény, hogy az emberek meghaladják a létezés intellektuális szféráját, fontos tanulsága a disztópikus irodalmi művek olvasásának, és ez a Gulliver utazásain túl a Kazohiniára is fokozottan érvényes, ahogyan azt hamarosan látni fogjuk. Houston elemzése szerint, amikor Morus Utópiájának és Swift Gulliverjének közös vonásait emeli ki, „bár az utópikus társadalom ideális jellegébe vetett hitet megingatja, a szöveg nem kínál egyenértékű eszmét annak helyébe” (2007, 436); ez az állítás Szathmári Kazohiniájára is érvényes. 

Mindkét mű a felvilágosodás nagy paradoxonára mutat rá: a végletekig fokozott ésszerűség embertelen világhoz vezet. Swift nyihahái és Szathmári hinjei egyaránt ezt az érvet támasztják alá. Houston szavaival (2007, 432) „a nyihahák természetüknél fogva erényesek, következésképpen nem is képesek a bűn elkövetésére”, és nem ismerik az életnek egyéb posztulátumát, minthogy az értelem mindenekelőtt (Swift 1726/1999, 381). Karinthy fordításában egy így jelenik meg: „alapelvük s egyetlen törekvésük ugy istápolni az értelmet és belátást, hogy az teljesen eluralkodjék minden cselekedetük fölött”. A nyihahák ésszerűségének működését „nem rontja meg, nem homályosítja el vagy színezi át a Szenvedély és az Érdek” (Swift 1726/1994, 296), noha éppenséggel a szenvedély hiánya az, ami legnagyobb kétségként fölmerül azzal kapcsolatban, hogy az ilyen, végletes ésszerűségre törekvő erőfeszítések emberiek-e, akár a nyihahák földjén, akár Kazohiniában.