Czigányik Zsolt

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban


8.3.3. Az emberi természet tökéletesíthetősége

Szathmári műveinek visszatérő eleme, hogy az emberi természet változásra szorul. Az író fő érvelése az, hogy az emberi ösztönök az ősi körülményekhez alkalmazkodtak, és évezredeken keresztül ugyanúgy működtek. Az elmúlt néhány évszázadban egy új környezet jött létre, de az ösztönök nem tudtak ehhez alkalmazkodni, ahogy ma az evolúciós pszichológia is állítja. A kívánatos új helyzet újfajta ösztönöket jelent a gépi környezetben, amelyek az élet praktikus vonatkozásaira koncentrálnak, s ez megegyezik az általunk ismert emberi létezés megszűnésével (Szathmári 1941/1972, 59) – a kazohiniabeli elviselhetetlen élet ezt mutatja be.
Szathmári gyakran szembeállítja a látásmódját a hagyományos antropocentrikus vagy humanisztikus megközelítésekkel, amit Catree (2004, 1345; idézi Panka 2021, 19) úgy foglal össze, mint „olyan diskurzus, amely szerint az Ember alakja természeténél fogva a dolgok középpontjában áll; és teljességgel különbözik az állatoktól, a gépektől, és egyéb nem emberi létezőktől.” Szathmári műveinek visszatérő eleme a tradicionális emberi viselkedés megváltozása, amit a technológiai környezet átalakulása megkövetel. Mindazonáltal a homogén társadalom és a Szatmári által elképzelt teljességgel funkcionális emberek, egy irodalmi mű lapjain megjelenítve rémisztővé válnak. Könyve mintegy alátámasztja Haliwell és Mousley azon meggyőződését, hogy – a kortárs poszthumanista gondolkodók kijelentéseivel ellentétben – a technológia „alapvetően idegen marad a számunkra” (2003, 162). Így Szathmári életműve sikertelen kísérletnek tekinthető arra, hogy egy fiktív társadalomban radikális poszthumanista nézeteket honosítson meg (még mielőtt a kifejezés létezett volna). 
Antal Éva (2008, 365) szerint azonban, még ha feltételezhető is, hogy Szathmárinak szándékában állt az, hogy a hinek világát valódi pozitív utópiaként mutassa be (a szerző a különféle paratextusokban gyakran utalt egy újfajta emberi viselkedésre, ami egyaránt szükséges és kívánatos a technológia világában), a gulliveriádák műfajának szatirikus hangvétele megakadályozza, hogy az olvasó komolyan vegye ezt a szándékát, és már magát a gondolatot is disztópiának tünteti fel. Vagy ahogyan Tófalvy (2007, 95) érvel, Szathmári politikai álma, az „egysíkú, homogén társadalom”, ahol mindenki szabad és egyenlő, rémálommá válik, amint irodalmi formát ölt. Balázs Zoltán (2006, 1167–1168) megerősíti ezt a látásmódot, amikor (párhuzamot vonva Szathmári műve és Swift könyve, a Gulliver utazásai között) azt állítja, hogy ezek a művek nem filozófiai értekezések; ezért éppenséggel „nem érvelésük, hanem fölismeréseik és bizonyos összefüggések végiggondolása miatt fontosak”. Ezek az összefüggések nem feltétlenül azonosak a szerző szándékával: az irodalmi művek épphogy a szerző elképzeléseivel ellentétes nézőpontokat is bemutathatnak. Balázs (2006, 1168) különbséget tesz felszíni jelentés és egy másik, mögöttes jelentés között, „amely főleg az egymásba játszó értelmezések következtében áll elő”, amit a nyihahák, a jehuk és a valós emberi társadalom „viszonyainak egymásba játszása” hoz létre. Az utópiák és disztópiák értelmezésének ez a megközelítése nagyon hasonlít Vieira véleményéhez (2017; részletesen lásd 3. fejezet), amely szerint az utópia a tézis, az olvasó tapasztalata pedig az antitézis, míg a szintézis az olvasóban jön létre. Balázs hozzáteszi még, ahogy a végső szintézis ellentétes lehet (és Szathmári esetében ténylegesen az is) a szerző kifejezett szándékával. Ha komolyan is vesszük, hogy Szathmári a hinek világában valódi pozitív utópiát akart láttatni, a narratíva ellentmond ennek a szándéknak.

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 184 9

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban Szerző: Czigányik Zsolt Utópia és disztópia kapcsán elsősorban angolszász szerzőkre szoktunk gondolni, pedig a műfaj, illetve jelenség a magyar kultúrában is régóta jelen van. Ez a kismonográfia az első próbálkozás a magyar irodalomban elszórtan megtalálható utópikus és disztópikus írások koherens hagyományként való értelmezésére. A kötet bemutatja a régi magyar irodalom és a Magyarországon alkotó külföldi szerzők (mint Jacobus Paleologus és Johannes Comenius) utópikus írásait, Morus szövegének fordítás- és hatástörténetét, majd részletes elemzéseket közöl a XIX. és a XX. század első felének legfontosabb utópikus műveiről. Ezek a művek gyakran ismert, kanonikus szerzők (Bessenyei György, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Babits Mihály) olyan írásai, melyek ritkán vannak a figyelem középpontjában, mások pedig, mint Szathmári Sándor Kazohiniája, kimondottan az utópikus hagyomány szempontjából fontosak, míg Az ember tragédiáját a kötet újszerű szempontból mutatja be. Az elemzések, az utópia műfajának megfelelően, az irodalmi hermeneutika módszereit a politikatudomány és az eszmetörténet eszközeivel egészítik ki. A könyv egyik fontos állítása, hogy a magyar utópizmusra (ahogy általában a magyar kultúrára) nagy hatással van a közép-európai régió köztes, liminális helyzete kelet és nyugat között, mely befolyásolja a hatalmi struktúrákat, a társadalmi és politikai rendet, és az ezekre reflektáló utópikus szövegeket. A műelemzések megközelítésére nagy hatással volt a mai interdiszciplináris utópiakutatás, különösen Lyman Tower Sargent, Gregory Claeys és Fátima Vieira munkássága. Kiemelt jelentőséget kap a magyar és a brit hagyományok kapcsolata, különösen Jonathan Swift és H. G. Wells recepciója. A kötet először angol nyelven 2023-ban Utopia between East and West in Hungarian Literature címen jelent meg a Palgrave Macmillan kiadónál. https://link.springer.com/book/10.1007/978-3-031-09226-8 Fordító: Ébényi Anna

Hivatkozás: https://mersz.hu/cziganyik-utopia-kelet-es-nyugat-kozott//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave