Czigányik Zsolt

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

8.3.4. A szimbolizmus transzcendenciája

A hinek szigorúan pozitivista és utilitárius társadalmának egyik legmeglepőbb vonása az érzelmek szemmel látható hiánya – ahogyan ez sok más 20. századi disztópikus irodalmi műben vagy filmben is megjelenik. Kazohiniában az olyasfajta érzelmi jegyeket, mint a könnyek, egy betegség tüneteinek tekintik (Szathmári 1941/1972, 38). Elvont fogalmak (a múltat is beleértve), szimbólumok, átvitt értelmű beszéd, és a transzcendens bármiféle megjelenési formája szintén hiányoznak ebből a világból. Kazohinia végletekig menő empirizmusa nem tekint létezőnek semmi olyan dolgot, amely közvetlen tapasztalat útján nem érzékelhető. Általában az érzelmekre vagy a szenvedélyekre tekintünk a racionalitás ellentéteként, én azonban azt javaslom, hogy a szimbólum fogalmát használjuk annak a kifejezésére, hogy szükséges túllépni az ésszerűségen, ha meg akarjuk határozni az emberit. A széles körben elterjedt szótári definíció szerint a szimbólum olyan dolog, ami valami más helyett szerepel. Ez az egyszerű meghatározás azonban nem elég árnyalt. Erich Fromm (1951/2013) az emberi tapasztalat teljességét a szimbólumokhoz köti, amikor kifejti, hogy a szimbolikus nyelvben „a belső érzeteket úgy fejezzük ki, mintha érzékszervi tapasztalatok lennének… a külvilág a belső világ jelképe.”

Theodore Thass-Thienemann (1968, született Thienemann Tivadar) Freud elméletére alapozva érvelését azt állítja nemrégiben újra felfedezett Symbolic Behavior (Szimbolikus viselkedés) című művében, hogy a szimbolikus nyelvezet és viselkedés alapvető jelentőségű az emberi természet megértésében, mivel a szimbólum a tudattalan nyelvezete. Kiemeli az elme szimbólumalkotó képességét, azt a dinamikus erőt, amely az Idben gyökerezik. Ezért az ember „alapvetően kétnyelvű: az egyik a tudatos ego kifejeződése; a másik az elfelejtett nyelv, az elnyomott nyelv, az id túlcsordulása” (Thass-Thienemann 1968, 14). Ez az elnyomás teljesen megvalósul Kazohiniában, ahol a személyiség ilyesfajta összetettségét nemlétezőnek tekintik (részletesebben a disztópiabeli nyelvezetről lásd Czigányik 2010). Ahogyan Gulliver megjegyzi Kazohiniában: „Itt akárkit akármiről kérdeztem, mind idegen és furcsa választ adott, de mind csodálatosan egyformát. Egyéniség jóformán nem volt bennük. Éppen azért izgatott a kérdés, miféle szellem az, amely ezt a csodálatos fegyelmet tartja bennök” (Szathmári 1941/1972, 77). Vagy ahogy Gulliver később rádöbben: „Egyszerűen nincs gazdasági rendszerük, nincs filozófiájuk, jogrendszerük, közigazgatásuk, vallásuk, irodalmuk! Elképedtem, és fel nem tudtam fogni, hol keressem hát ezeknek az életét” (Szathmári 1941/1972, 80). Thass-Thienemann (1968, 8) szerint a szimbólumok az emberi lények számára alapvető jelentőségűek: „az ember ’szimbólumteremtő állat’ (animal symbolicum); a szimbólumalkotás az ép emberi elme sarkalatos tevékenysége. Az embernek nemcsak az alsóbbrendű, hanem éppen a legmagasabbrendű szellemi tevékenysége is szimbolikus.” Az embereket nem határolja be a fizikai valóság, hanem túllépnek rajta a szimbolikus megjelenítés dimenziójába. Ez az alapvetően emberi transzcendencia teljességgel hiányzik a hinek világából.

Ennek a fiktív világnak a végletes pragmatizmusa és pozitivizmusa megmutatja, hogy az emberiség csúcsteljesítménye nem a tiszta intellektus. Így az egyszerűsített hinek nem a kiteljesedett emberség jegyeit mutatják, és azok a társadalmi formák, amelyek ilyesfajta egyszerűsítést kívánnak meg, idegenek az általunk ismert emberi lényektől (Szathmári 1941/1972, 106). A szimbólumok és a személyiség összefüggéseit jól bemutatják a kazohiniabeli névadási szokások: minden név Z betűvel kezdődik, hogy jelezze: személynévről van szó, majd a többi betűk a születési dátumra, nemre, foglalkozásra, és a lakcímre utalnak, amelyik azonos a telefonszámukkal is (Szathmári 1941/1972, 118). Amit Gulliver a nevének hitt, Kazohiniában nem név, mivel nem utal az adataira, csak „egy értelmetlen betűhalmaz” (Szathmári 1941/1972, 117), és miután megadja a szükséges információkat, tudtára hozzák, hogy az ő igazi neve Zamono Nital. Eszünkbe juthat, hogy Swift Gulliver utazásaiban a nyihaháknak sincs saját személynevük; Kazohiniában hasonló a helyzet: a nevek praktikus jelölőkódok (akárcsak Zamjatyin Mi című disztópiájában).

Amikor a gyakorlati ügyeken túlmenő emberi érintkezés hiánya miatt Gulliver már-már reményvesztetten magányossá válik a hinek között, találkozik egy Zolema nevű fiatal nővel. Elkezd udvarolni neki, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyul: beszél a csillagokról, az óceánról, az este kellemes légköréről (Szathmári 1941/1972, 140), de Zolemát láthatólag mindez nem érdekli, és arra panaszkodik, hogy „haszon nélkül múlik el az idő” (Szathmári 1941/1972, 141). Majd – Gulliver nagy megrökönyödésére – hozzáteszi: „Felébredt a vágyam, és különben is még két gyermeket kell szülnöm. Képes volnál-e nemi munkára?” (Szathmári 1941/1972, 143). Ahogyan az összes emberi kapcsolat, a szexualitás és csupán praktikus célokat szolgál Kazohiniában, és Gulliver nagy csalódására a viszonyuk igen rövid ideig tart. Kazohinia végletekig vitt pozitivizmusában a személyeket puszta eszközökként használják – gyermekszülésre vagy szexuális munkára. Az ilyen „nemi munka” magában foglalja a gyönyört, azt az eljárás természetes részének tekintik, de nem alakul ki semmiféle személyes kötődés – ahogyan Zolema később tudatja Gulliverrel, számos férfival végzett már „nemi munkát”, és ezek legtöbbjének nevére sem emlékszik, de nem is találja azt lényegesnek (felismerhetjük Huxley Szép új világának hatását a Kazohiniára, bár a szexualitás Szathmári könyvében csak marginális szerepet játszik, mint újabb példa az embertelenségre a végletekig funkcionális, személytelen emberi kapcsolatokban).

Kazohiniában senki sem érti, hogy Gulliver egyszerűen csak időt szeretne tölteni az emberekkel közvetlen praktikus okok nélkül, lévén hogy csak funkcionális kapcsolatok léteznek a világukban. Bármi, ami nem közvetlen praktikus célt szolgál, mint a csevegés, a zene, vagy bármiféle szórakozás, ismeretlen és gyanús. Amikor Gulliver énekelni kezd, valamiféle betegség tünetének fogják fel (Szathmári 1941/1972, 150), és amikor rájönnek, hogy ez a tevékenység nem vezet közvetlen haszonhoz, fölöslegesként elvetik azt. Balázs (2006, 1175) érvelése szerint „a hinek társadalma szorosan véve nem is társadalom, hanem a természet technikai kiterjesztése… saját állapotukat a természet logikus folytatásának tekintik, s a ‘kazo’ szóval írják le, ami egyszerre jelöli a kozmikus rendet, az egyetlen lehetséges valóságot és minden cselekvés végső szabályát”.

A múlt szintén idegen elképzelés a hinek számára, ezért nemlétezőnek ítélik. A könyvtárban, amikor Gulliver történelmi könyvet kér, a könyvtáros „csodálkozott, hogy úgy beszélek a múltról, mint egy létező valamiről, [...] ez a szó önmagában tartalmazza azt, hogy nincs. Mi értelme van imaginárius dolgokkal foglalkozni? Csak a jelen van, és ha a jelenen kívül nem létező dolgokkal foglalkoztok, miért éppen a múltra fordíttok ilyen felesleges munkát? Ugyanúgy nem létező bolygók térképeit is készíthetnétek” (Szathmári 1941/1972, 79). A komikus hatáson túl, amit ez az állítás kelthet, a múlt tagadása az utópia korábban említett halálszerű állapotának érzését erősíti azáltal, hogy az emberi létezésből száműzi az időbeli dimenziót. Kazohinia tökéletes halál-civilizáció; ahogyan Gulliver egyre jobban megismeri ezt a világot, úgy veszíti el a csodálatát iránta. „Nem volt barát, ellenség, öröm, bánat, rang, gazdag, szegény, alkotás, előrehaladás, egyszóval változatosság. Mondjuk így: élet. Mert mi más az élet, mint különbség a tegnap és ma közt, mikor az ember vár valamit a holnaptól. A megállás halál” (Szathmári 1941/1972, 135).

A múlt hiánya a disztópia általános jellemzője. George Orwell 1984-ében nem tagadják ugyan a múlt létezését, de az teljességgel megváltoztatható a párt váltakozó álláspontja szerint oly módon, hogy folyamatosan átírják a dokumentumokat, a fényképeket, az újságokat, sőt még az egyes emberek egyéni emlékeit is. Kazohiniában a múlt fogalma értelmetlen, így az élet állandó jelenidőnek tűnik; ennélfogva az egyének önmagukat sosem láthatják történelmileg fontos szereplőnek és nem lehetnek jövőbeli céljaik – az idő veszíti el értelmét, ettől válik ez a világ elviselhetetlenné. A Kazohinia (és sok egyéb kollektív disztópikus rendszer) ahistorikus megközelítése a sajátosan emberi minőség létét tagadja, és az egyéni identitás hiányát sugallja, amely a múltból a jelenen keresztül a jövőbe tartana – ez az identitáshiány az előfeltétele az egyén és a társadalom összeolvadásának.

A városkép szintén a múlt és a művészet teljes hiányát tükrözi: „mintegy száz yard szélességben, végtelen park húzódott, mögötte a már ezerszer ismételt, ultramodern villasor. Mintha itt mindenki milliomos agglegény lenne, és mintha az egész város nem volna idősebb húszévesnél. A városnak egyetlen kövén sem láttam semmit, ami a múltra emlékeztetett volna, és nem láttam egyetlen alkotást, amire azt mondhattam volna, hogy gyönyörűséget szerzett szememnek, csak a gazdagságot és kényelmet bámulhattam” (Szathmári 1941/1972, 30). A lecsupaszított célelvűség – még ha kényelemmel párosul is – nem elégíti ki az emberi lényt, noha a Gulliver által leírt kényelem valóban kiemelkedő: a lakások teljesen légkondicionáltak és gépesítettek, a közlekedés gyors és zajtalan; a ruházat kényelmes és ingyenes, bár nem éppen változatos.

A hinek viselkedése mindazonáltal emberségesek tűnik, amikor a szükséget szenvedők megsegítéséről van szó. Gulliver saját tapasztalatai rögtön a megérkezése után keresztény értékeket sugallnak: ételt, ruhát és szállást kapott teljesen ingyen, de csak annyiban érdekes a személye a többieknek, ameddig bajban van. Amikor a közvetlen fizikai szükségleteit kielégítik, többé már nem figyelnek rá. A többi lakos észre sem veszi egymást – a társadalom abból áll, hogy egymás mellett laknak az emberek, nem pedig egymással – az összetartás és a szolidaritás csak a szükség idején nyilvánul meg, akkor viszont azonnal. A társadalom kommunista színezetű annyiban, hogy a fizikai jóléthez szükséges dolgok ingyen hozzáférhetők, mivel köztulajdonban vannak. Ugyanakkor atomisztikus, amikor a „társadalom” tagjainak egymás iránti közönyét észrevesszük: „[a]bban a pillanatban, hogy a kazo által kiszabott feladatát elvégezte velem szemben, semmi sem fűzte hozzám. Mintha sohasem éltem volna” (Szathmári 1941/1972, 165). Az emberi lényeknek ez a végsőkig vitt pozitivista megközelítése megfosztja a hineket mindentől, ami az anyagi vagy intellektuális szemponton túl lenne, és egy látványosan szervetlen atomizmust hoz létre.

Theodor W. Adorno esszéjét, amit Aldous Huxley Szép új világáról írt, a Kazohiniára is alkalmazhatónak ítélem. Adorno (1948/1997, 102) arra hívja fel a figyelmünket, hogy „egymást kölcsönösen kiegészítő viszony létezik a kollektivizáció és az atomizáció között”. A társadalom atomizációja az, ami a legtöbb szenvedést okozza Gullivernek, aki egy tökéletlen, ám nem atomizált társadalomból érkezik Kazohiniába. Kazohiniát olyan helyként tapasztalja meg, ahol „mindenki idegen, még csak egy köszönést sem hallani. Egyik a másik számára egyszerűen nem létezik” (Szathmári 1941/1972, 61). A személyek közötti kommunikációnak csak akkor van értelme, ha konkrét célokat szolgál, alátámasztva így azt, hogy a kollektivista társadalom nem hoz létre autonóm emberi személyiségekből álló közösséget, hanem csak egy egyénekből álló masszát, amelynek tagjai külsődleges tényezők alapján cselekszenek. Ha a hinek világában az emberiség lehetséges jövőjét látjuk, az magába foglalja azt is, hogy a technológia fejlődése és az emberiség e technológiától való függésének növekedése társadalmi átalakuláshoz vezethet, ami által végül majd a világot ilyesféle torz emberek fogják benépesíteni. Kazohinia így végül annak a jellemzőnek az illusztrációjává válik, amelyet Max Horkheimer (2004, 52) „a pozitivisták dogmatizmusának” nevez, mondván, a tudományos és humanisztikus kultúrák nem keresztezik egymás útját, sokkal inkább egy éles határvonal húzódik köztük: „észre kell venni itt, hogy az emberi igazság egészének felosztása természettudományos és humanista ágazatokra már önmagában is egy társadalmi produktum. [...] A fizikai tudományokat úgynevezett objektivitással ruházzuk fel, de nélkülözik a humán tartalmat” (Horkheimer 2004, 51–52). Ez az üresség teremti meg Kazohiniát, a hinek világát, de az elbeszélés másik világrendje: a behintelep sem kínál megoldást.

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 184 9

Irodalom

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban Szerző: Czigányik Zsolt Utópia és disztópia kapcsán elsősorban angolszász szerzőkre szoktunk gondolni, pedig a műfaj, illetve jelenség a magyar kultúrában is régóta jelen van. Ez a kismonográfia az első próbálkozás a magyar irodalomban elszórtan megtalálható utópikus és disztópikus írások koherens hagyományként való értelmezésére. A kötet bemutatja a régi magyar irodalom és a Magyarországon alkotó külföldi szerzők (mint Jacobus Paleologus és Johannes Comenius) utópikus írásait, Morus szövegének fordítás- és hatástörténetét, majd részletes elemzéseket közöl a XIX. és a XX. század első felének legfontosabb utópikus műveiről. Ezek a művek gyakran ismert, kanonikus szerzők (Bessenyei György, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Babits Mihály) olyan írásai, melyek ritkán vannak a figyelem középpontjában, mások pedig, mint Szathmári Sándor Kazohiniája, kimondottan az utópikus hagyomány szempontjából fontosak, míg Az ember tragédiáját a kötet újszerű szempontból mutatja be. Az elemzések, az utópia műfajának megfelelően, az irodalmi hermeneutika módszereit a politikatudomány és az eszmetörténet eszközeivel egészítik ki. A könyv egyik fontos állítása, hogy a magyar utópizmusra (ahogy általában a magyar kultúrára) nagy hatással van a közép-európai régió köztes, liminális helyzete kelet és nyugat között, mely befolyásolja a hatalmi struktúrákat, a társadalmi és politikai rendet, és az ezekre reflektáló utópikus szövegeket. A műelemzések megközelítésére nagy hatással volt a mai interdiszciplináris utópiakutatás, különösen Lyman Tower Sargent, Gregory Claeys és Fátima Vieira munkássága. Kiemelt jelentőséget kap a magyar és a brit hagyományok kapcsolata, különösen Jonathan Swift és H. G. Wells recepciója. A kötet először angol nyelven 2023-ban Utopia between East and West in Hungarian Literature címen jelent meg a Palgrave Macmillan kiadónál. https://link.springer.com/book/10.1007/978-3-031-09226-8 Fordító: Ébényi Anna

Hivatkozás: https://mersz.hu/cziganyik-utopia-kelet-es-nyugat-kozott//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero