Gulliver nem ismeri a szimbólumok és a rituálék kulturális kódját, amelyet a behinek széles körben használnak, és ez a szimbólumokat egyszerűen nevetségessé teszi. Amikor a behinek találkoznak, azt mondják, hogy „pricc-prucc” és megvakarják egymás fenekét. Ez abszurdnak tűnik, de csak azért, mert más kódokat használunk, amelyeknek önmagukban nincs jelentésük – ahogy például önmagában a kézfogásnak sincs. A megfejtetlen kódnyelv újabb humoros következménye akkor bukkan fel, amikor egy különös teremtmény érkezik, akinek a lábát rézkockák borítják: „Ismerősöm hirtelen felugrott, jobb lábát kezébe kapta, és fájdalmas arccal jajgatta feléje: – Vaké! Vaké! Az megállt, és végtelen komoly grimaszt vágva megrázta lábán a rézkockákat, majd mosolyogva kérdezte: – Hogy nő az orrod, kaleb?” (Szathmári 1941/1972, 192). Nagyon hasonló jelenet játszódik le Bessenyei Tariménes utazásaiban, amelynek Szathmári művére gyakorolt közvetlen hatása erősen valószínűsíthető. Bessenyei hősei Szathmári Gulliverjéhez hasonlóan megdöbbennek, amikor megtudják, hogy az országokban, ahova éppen tartanak, a köszöntés magába foglalja az orrfogást és a vicsorgást is (Bessenyei 1804/1999, 158). További szokatlan rituálék még Tariménes számára, amelyeknek Kazohiniában is van megfelelőjük, hogy a manér törvényei előírják: ha két polgár találkozik, mindkettőjüknek lépniük kell egyet vagy előre vagy hátra vagy oldalra az egyik lábukkal, és hozzácsapni a másikat; ezzel egyidőben kötelesek hátrahajtani a nyakukat, orrukat a föld felé fordítani, és a gólyához hasonló hangokat kiadni (Bessenyei 1804/1999, 204). Egy másik alkalommal egy kártyajáték úgy kerül leírásra, mint ahol színes leveleket dobálnak az emberek elé, akik összeszedik őket, majd újra szétosztják, és néhányuk annyira belefeledkezik ebbe, hogy még az összes vagyonukat is kockáztatják érte (Bessenyei 1804/1999, 160; ld. még jelen kötet 3. fejezetét). A kortárs viselkedés számos egyéb részlete jelenik meg szatirikus leírás keretében – Bessenyei szövegében könnyen dekódolható a kulturális jelrendszer, noha a leírás módja nevetségessé teszi ezeket a rituálékat, hasonlóan a behinek szokásaihoz Kazohiniában. (Az olvasó is megtapasztalhatta, hogy a pandémia hogyan változtatta a kézfogást ökölpacsira és az üdvözlés egyéb formáira – példaként szolgálva arra, hogy a rituálék kontextus-függőek.) 

Az ilyesfajta rituálék az abszurditásig menően eltúlzottak a Tariménesben és a Kazohiniában egyaránt; a behinek kommunikációjának összetett és referencialitást nélkülöző szimbolizmusát ellenreakcióként foghatjuk fel a hinek világának szélsőséges racionalizmusával szemben, de ez sem kínál élhető alternatívát az emberiséget képviselő Gulliver számára. Mester (2019) érvelése szerint Szathmári könyve nem mutat arany középutat, mivel a hinek és a behinek életstílusát egyaránt tévesként mutatja be, hasonlóan a doszirékhez Karinthy Faremido-jában, akiknek az agyműködése önmaguk ellen fordult.

A hinek és a behinek világa bináris oppozícióban áll egymással, és a hinek (a társadalom többsége) mintegy gyarmati sorban tartják a behineket. Margaret Kohn (2006) definíciója szerint a gyarmatosítás olyan gyakorlat, amely segít meghatározni Európát azáltal, hogy a tőle különbözőt, a rajta kívülállót mutatja be. Az orientalizmus Európát értelmezi a vele ellentétben álló képek vagy gondolatok révén (olyan kettősségekben, mint a racionális/irracionális, lélek/test, rend/káosz). Vagy Edward Said (2003, 206) kifejezésével élve „az imperializmus egész kérdése, amelyen a tizenkilencedik század végén élő imperialista előfutárok vagy ellenzők egyaránt vitatkoztak, egy bináris tipológia felállítása, amelynek két végpontján a fejlett és elmaradott fajok, kultúrák és társadalmak helyezkednek el.” Hasonlóan bináris oppozíció jelenik meg a hineknek a behinekről szóló beszédmódjában (később pedig Gulliverében is, aki nemcsak Swift nyihaháit követi viselkedésében, hanem Karinthy szolaszijait is), és ez végül a behinek ellen indított brutális támadáshoz vezet, és a lemészárlásukkal ér véget. A hinek megközelítése a behinek meg nem értéséről tanúskodik, lenézésről, a megértésre való törekvés hiányáról, illetve arról, hogy kevésbé fejlettnek és civilizálatlannak tartják őket. Ezek mind a gyarmatosító diskurzus részét képezik, amely az alávetettség logikáját hozza létre, melyet a behinek esetében orvosi szakkifejezések súlyosbítanak. A behinek viselkedését, beleértve bármiféle érzelmet és a szimbolikus nyelvhasználatot, a hinek az elme hibás működésének tartják. Gulliver pártfogója így fejti ki ezt a számára: „Gyógyításával ma még kísérleteznek, de az egész agyat ki kellene emelni, ami igen veszedelmes, és még emberen nem lehetett kipróbálni. Így egyelőre nem sokat tehetünk a szerencsétlenekért, csak magukra hagyjuk őket, és gondoskodunk róla, hogy szükséget ne szenvedjenek” (Szathmári 1941/1972, 180). Ez az utóbbi kijelentés, a benne foglalt lenézés ellenére egy humánus eljárást sugall, de később kiderül, hogy a behineket nem tartják embereknek, hanem inkább az evolúció egy korábbi stádiuma elfajzásának: „Most már megérted azt is, mért tekintjük a behint egészen más fajnak […] Visszaütés az ősállapot diszharmóniájára. […] Elavult, meghaladott fajta” (Szathmári 1941/1972, 362). Ez megmagyarázza, hogy – az általánosságban jóindulatúnak nevezhető elkülönítésük dacára – a behinek ellen elkövetett népirtás hogyan kivitelezhető és hogyan nevezhető kazonak (vagy más szavakkal a természet törvényeivel összhangban levőnek). Szathmári könyvében a hinek ugyanazzal a problémával szembesülnek, amelyikkel Swift nyihahái a jehuk kiirtásáról folytatott vitában: „Ezen a gyűlésen ismét kirobbant régi vitájuk, hogy pontosabbak legyünk, egyetlen vitájuk egész történelmük folyamán.… kipusztítandók-e a jehu-k a föld színéről?” (Swift 1726/1994, 299). A felsőbbrendűnek tekintett intellektus és az emberi lény érzelmi, illetve szimbolikus oldala között húzódó feszültség (legalábbis Swift óta) a disztópikus fikció visszatérő eleme és a magyar disztópiák is osztják a műfaj ezen általános jellegét.