Ez a rövid és csekély jelentőségű intézményes kapcsolat a Kazohinia szerzője és az anarchista mozgalom között még nem indokolná ennek az ideológiának értelmezési eszközként való használatát a könyvvel kapcsolatban, noha a regényben leírt állammentes társadalom utalhat erre az ideológiára. Kazohinia vezérlő elvének, a kazónak az emberek automatikusan engedelmeskednek, és egyfajta erkölcsi iránytűnek tekintik, amely az egészséges hinek agyában működik, a behinek beteges agyában pedig nem (Szathmári 1941/1972, 98). A kazo alkalmazásának automatikus természete úgy is értelmezhető, mint egyfajta antropológiai optimizmus. Ha egyszer az elv bevésődött, automatikusan követni fogják azt: a kazo a hinek gondolkodásának struktúrájává válik. Ez a vonás szükségtelenné teszi az állam számos intézményét (és az összes erőszakszervezetet), eredményeképpen pedig az anarchista álomnak megfelelő uralom nélküli társadalom jön létre. Míg az Angliából érkező Gulliver feltételezi a politikai struktúrák meglétét, azok Kazohiniában sehol sem találhatók. „Annyit biztosra vettem, hogy a szigeten igen demokratikus, parlamentáris kormányzat uralkodik. Legalábbis eddig akármilyen eljárást kérdeztem, mindenre az volt a felelet, hogy az az én dolgom, saját lépéseimről magam határozok. A szabadság és fegyelem furcsa vegyüléke uralkodott itt” (Szathmári 1941/1972, 85). Teljes tévedés volt feltételeznie egy parlamentáris rendszer működését, az „eljárások” hiánya individualizmusra utal, és a társadalmi kohéziót az alapvető elveken nyugvó megegyezés biztosítja, az egyének pedig folyamatosan, tévedés nélkül követik ezeket a szabályokat.

A kazo Robert P. Wolff problémáját is megoldja (1998, 69), aki azt állítja, hogy a politikai filozófus elemzése szükségszerűen „zsákutcába fut, amikor harmóniába akarja hozni az egyén morális függetlenségét az állam legitim tekintélyével.” Kazohinia fiktív hin társadalmában, ahol a kazo szabályának logikája olyan erősen érvényesül, hogy az ajtók nincsenek bezárva, és elegendő egy üzenetet hagyni a következő felirattal: „nem hasznos ide belépni” (Szathmári 1941/1972, 69), az egyének erkölcsi autonómiája mindenféle külső tekintély nélkül működik. Wolff (1998, 70) szerint „Marx és Hobbes egyetértenek abban, hogy a jóakaratú emberek közösségében, ahol az általános jót követi minden polgár, az államszervezet szükségtelen”. Ennek ellentéte éppúgy érvényes, mivel Wolff azt is állítja, hogy „sok politikai filozófus úgy mutatta be az államot mint szükséges rosszat, amit az emberekre a saját tehetetlenségük kényszerít rá: a képtelenség arra, hogy alávessék magukat az erkölcsi elveknek” (uo.). A Kazohiniában ez a képtelenség képességgé változik; ilyenformán az állam legtöbb intézménye szükségtelenné válik, noha az elbeszélés a szatirikus leírását adja ennek az anarchista mennyországnak. Ez marad az alaphelyzet, függetlenül attól, hogy a kazo elvének megkérdőjelezhetetlen elfogadását (ami jóakaratként is értelmezhető) egyfajta autonómiaként kell érteni, vagy disztópikus szemlélettel a választás szabadságának hiányaként, ami generációk óta tartó kondicionálás vagy valami hasonló befolyás által alakult ki. A felszínen megjelenő hasonlóságok ellenére Szathmári képzeletbeli világa (hasonlóan Huxley Szép új világához) nem az anarchizmus autonóm személyiségének eszményét jeleníti meg, amely Wolff (1998, 14) szerint „a szabadság és a felelősségvállalás kombinációja; egy olyan szabálynak való önkéntes alávetettség, amit az ember a maga számára hozott.” Ha párhuzamba állítjuk ezt a meghatározást Adorno esszéjével, szembeötlő válik, hogy a hinek civilizációja miért nem fér össze az anarchizmus eszméivel, hanem inkább annak kritikájának fogható fel. Adorno (1948/1997, 99) szerint az atomisztikus társadalmakban „az emberek többé már nem a társadalommal való dialektikus szembenállásban léteznek, hanem lényegileg azonosak vele”, s az így kialakuló “teljes felcserélhetőség megszünteti az embert mint individuumot” (Adorno 1948/1997, 104). Teljesen világos, hogy nem ez Wolff eszménye az autonóm személyiségről és az egyéni szabadságról – láttuk, hogy ilyesfajta szabadságról nem beszélhetünk Kazohiniában. A hinek inkább tekinthetők a kanti kategorikus imperatívusz megtestesítőinek, ami által az elképzelt rendszer inkább az anarchista eszmény paródiájává változik, semmint modelljévé.

A Kazohiniában az egymástól oly messze eső politikai ideológiákat, mint anarchizmus, kommunizmus és fasizmus úgy láthatjuk, mint amelyek az mindennapokban az egyén számára elviselhetetlen világot hoznak létre. A szöveg reflektál ezekre az ideológiákra, így a könyv értelmezése gazdagodik ezeknek az ideológiai kereteknek az alkalmazásával. Ugyanakkor a fasizmus, a kommunizmus, és az anarchizmus megértése is gazdagodik az egyén nézőpontjának megtapasztalásából, aki abban a képzelt világban szenved, amelyek ezen ideológiák néhány elvének a megtestesítői. megtestesítői. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Kazohinia azt mutatja be, hogy bármely ideológia következetes és teljeskörű megvalósítása szükségszerűen disztópikus világot eredményez. Közben természetesen nem szabad szem elől téveszteni, hogy a Kazohinia szinte minden oldalát áthatja az irónia.

Gottlieb Erika szerint (2001, 283) „a disztópikus művek folyamatosan váltogatják a tragikus és a szatirikus perspektívát, amellyel a torz társadalmat bemutatják”. Ez az folyamatos perspektívaváltás figyelhető meg Szathmárinak ebben a művében, bár a szatirikus hatás az erősebb. A strukturális hiányosságok miatt a könyv egyes részei meglehetősen esetlen benyomást tesznek (részben az író abban való tapasztalatlanságának tulajdoníthatóan, hogyan is kellene felépíteni egy fiktív elbeszélést), és az olvasónak gyakran az az érzése, hogy ki kell ásnia a gondolati kincset az esztétikai törmelék mélyéről. 

A Kazohinia, esztétikai hiányosságai ellenére a magyar utópikus irodalom egyik csúcspontja, ami a 20. századi disztópikus hagyomány legjobbjai közé illeszkedik (elsősorban Karinthy hatása jelentős), míg kreatívan reflektál a swifti hagyomány antropológiai vonatkozásaira. A szerző kijelentéseit, amelyek egy olyan értelmezés felé mutatnának, amely szerint egy pozitív utópiáról van szó, megcáfolja egy figyelmes olvasat, ami kiemeli az embertelen rendszerekre jellemző mintázatokat, és megerősíti az olvasó ösztönös megközelítését, akit taszít az egyéni szabadságot nélkülöző mechanikus struktúra.