A jelen kötet a disztópikus művekre (vagy negatív utópiákra) az utópizmus irodalmi hagyományának részeként tekint. Az a tény, hogy külön kifejezés létezik az utópiára és a disztópiára, azt sugallja, mintha két különböző fogalomról – vagy irodalmi kontextusban műfajról – lenne szó, melyeket éppen ezért egymástól elválasztva, külön kell kezelni, ezzel szemben én inkább a rokon vonásaikat emelem ki. A disztópia még frissebb fogalom, mint az utópia. A köztudatban gyakran úgy szerepel, hogy John Stuart Mill alkotta meg 1868-ban, noha nyomtatásban angolul már a 18. század közepén számos alkalommal előfordult (lásd Budakov 2010). A disztópiát általában az utópia negatív kiegészítőjének, vagy – Krishan Kumar kifejezésével – „árnyékának” tartják. Kumar szerint ez az „árnyék” azóta jelen van, amióta csak léteznek utópiák, és „olyan közel vannak egymáshoz e műfajok, hogy nem is mindig látható, mi számít utópiának és mi disztópiának” (2013, 19). A különbség gyakran nem a szerző szándékán múlik (ami egyébként is egy meglehetősen összetett probléma, ahogy fent láthattuk), hanem az olvasó értelmezésén. Több határozottan utópikus művet olvasnak manapság disztópiakénr (beleértve Morus névadó könyvét is), ugyanakkor „az ötvenes- és hatvanas évekbeli amerikai főiskolások Aldous Huxley disztópiáját, a Szép új világot, a könnyen hozzáférhető kábítószerek és szex miatt egy jó kis utópiának találták” (Kumar 2013, 19). Anthony Burgess Gépnarancsa szintén talált olyan követőkre, akik a főszereplő életét hedonista utópiának találták, amíg Jonathan Swift Gulliver utazásainak negyedik könyve, a Nyihahák földjének leírása a racionális lovakkal, élénk vitát kelt már az 1726-os megjelenése óta. Nem eldöntött kérdés, hogy vajon felvilágosult utópiának érdemes-e tartani (ahogy Gulliver, a narrátor explicit módon állítja), vagy éppenséggel az ellentétének: az intellektus kiüresítő uralma által szabályozott világ keserű szatírájának. (Legutóbb 2007-ben Chloë Houston adott áttekintést a Gulliver utópikus természete körül folyó vitákról, és azt a végkövetkeztetésre vonta le, hogy nincs a kérdésben egyetértés.) Ahogyan Maczelka Csaba (2019, 267) kifejti, a nézetkülönbség oka éppenséggel a swifti mű inherens vonása, ahol egyfajta kettősség figyelhető meg: a szatirikus vonások szétválaszthatatlanul keverednek a komolyságra törekvéssel. (A Gulliver utazásai alapvető fontosságú a magyar utópikus irodalomban: több huszadik századbeli írás egyenesen Swift könyve folytatásának mondja magát, lásd a 6. és 8. fejezeteket Karinthy és Szathmári műveiről.)

 

Laurence Davis nemrégiben úgy érvelt (lásd Czigányik 2021), hogy jóllehet a disztópia történetileg az utópia árnyéka vagy alteregója, a 21. század intellektuális légkörében áthelyeződtek a hangsúlyok, és inkább az utópia húzódik a disztópia árnyékába – ez a tény pedig bizonyosan befolyásolja a korábbi művek értelmezését is. Noha továbbra is léteznek pozitív utópiák, főképpen a politikai gondolkodás területén, a valóban vonzó irodalmi utópia ritkaságszámba megy manapság; a 20. századi és kortárs kultúrában a negatív változat elfoglalta a pozitív utópia helyét, így – bár anakronisztikusnak tűnhet – akár pozitív disztópiáról is beszélhetünk, hiszen csaknem magától értődővé vált, hogy a jövővel kapcsolatban szinte csak sötét kilátások merülhetnek fel. Juvenalis elhíresült mondata (Szatírák I, 30) – „manapság nehéz szatírát nem írni” – a Római Birodalom világára vonatkozott és évszázadokon át érvényben maradt, de a globalizáció és klímaváltozás korában hasonlóképpen „nehéz disztópiát nem írni.”

 

A narratíva mind az utópia, mind a disztópia esetében a szerző világának társadalmi-politikai problémáira utal, az aktuális történelmi kontextustól elkülönített fikciós valóság keretében. Ezt a narratív elkülönítés vagy áthelyezés folyamata teszi lehetővé, ami történhet térben (amikor a mű nemlétező helyen játszódik, mint például More Utópiájában egy ismeretlen szigeten, vagy Bessenyei Tariménes utazásában Totoposz országában); vagy időben (mint például Jókainál A jövő század regényében). Ez utóbbi változat a 19–20. századra annyira népszerűvé vált, hogy azt a képzetet kelti, mintha az utópikus irodalmi művek a jövőt írnák le, és így természetüknél fogva profetikus jelleget hordoznának. Ez azonban egy általánosan elterjedt félreértelmezés: egy társadalom a saját jövőjéről alkotott felfogása befolyással bír arra, hogy mi is történik ténylegesen, mindazonáltal sem egy utópia, sem pedig egy disztópia nem képes arra, hogy a jövőt megbízhatóan megjósolja. A pozitív és negatív utópiának azonban egyaránt szatirikus és kritikai éle van: a jelenlegi társadalmi-politikai valóság alternatíváját kínálja föl, mivel a jelen nem tűnik kielégítőnek vagy helyénvalónak. Ebből kiindulva tehát a kötetben szereplő elemzések az utópiákat olyan műveknek tekintik, amelyek a megírás idejéhez képest a jövő társadalmát írják le: a vágyott vagy rettegett jövő leírásával sokkal inkább az író jelenét kritizálják, mint a jövő előrejelzését adják.