A novella kerettörténete H. G. Wells időgéppel 1964-ben tett látogatását meséli el. Szathmári elbeszélése felajánl néhány nyelvtani változtatást, amelyekre az időutazás elérhetővé válásával lesz szükség – a befejezett jövő időn kívül másik igeidő: „a múltban befejezett jövő” szintén használatba kerül majd. Wells magával hoz egy CD-ROM-szerű tárgyat Szathmári részére (noha ez a berendezés még nem volt feltalálva a novella kiadásának idején), ami tartalmazza a történetet, amit majd megír (vagy majd megírt) a szerző.

A történet tehát a jövőből érkezik, és egy teljesen automatizált világot mutat be: a technológia fejlődésével a fizikai feladatokat gépek veszik át, így csupán szellemi munkát hagynak az emberekre – de mivel az is egyre fárasztóbbnak tűnik, azt is mindinkább automatizálják. Eredetileg a gépek olyan programokat futtattak, amelyek az emberi gondolkodáshoz voltak kötve, de a fejlődés „továbbgondolkozó gépek” megjelenéséhez vezetett – olyan berendezések jöttek létre, amelyek önállóságra képesek; a bevitt adatokon túl kutatást folytatnak, kijavítják a saját hibáikat és fejlesztik a saját tudásukat (Szathmári 1972, 15). Mindez azt eredményezi, hogy az emberek elvesztik a folyamatok feletti irányítást: ahogy a gépek kapacitása nagyobb lesz az emberi elménél, a gépek teljesen önállóvá válnak mindenfajta emberi beavatkozás nélkül. A fejlődés nem békés: a gépeket katonai célokra használják föl; valójában egy háború készül kitörni néhány nemzet között – vagy még inkább a gépeik között. Egy ideig még megmarad a végső ellenőrzés az emberek kezében, de a mű azt sugallja, hogy előnyök származnának abból, ha az irányítás egy gép kezébe kerülne (amely – eltérően az emberektől – tökéletes) és az egyik nemzet létrehozza a „vezérgépet” (Szathmári 1972, 17). Ezt a döntést nem ellenvetés nélkül hozzák, így hát vigyázni kell arra, hogy „a vezérgépet úgy programozzák, hogy nem adnak neki korlátlan szabadságot, illetve, cselekvési szabadsága korlátlan lesz ugyan, de azzal az alapdirektívával, hogy működésének az ország emberi lakosságának érdekeit kell szolgálnia” (Szathmári 1972, 18; ez a szabály egyértelmű utalás Isaac Asimov A robotika három alapszabálya című 1942-ben megjelent művére, amely tartalmazza, hogy a robot nem tehet kárt emberi lényben, és a robot engedelmeskedni tartozik az embernek). Az „emberi lakosság” kifejezés mellérendelt viszonyban jelenik meg, jelezve ezzel az elterjedőben lévő gépek új fajtájának egyenlő státuszát. A Brávia nevű ország hozza létre az első kormányzó gépet, amelynek az az alapprogramja vagy parancsa, hogy „leghasznosabban működni Brávia népének érdekében. Vagyis kigondolni és megvalósítani minden lehetőt a közjóért” (Szathmári 1972, 19, kiemelés az eredetiben; a közjó kifejezés már 1804-ben központi szerepet játszik Bessenyei utópiájában).

A gép ezzel a szabállyal szigorú összhangban tevékenykedik, mégpedig egy végletesen pozitivista és utilitarista módon, nagyon hasonlóan a kazohiniabeli hinekhez: a közjó fogalmát pontosan meg lehet határozni, és a cselekedetekről pontosan meg lehet állapítani, hogy a közjó érdekében vagy ellenében hatnak-e. Az alapszabályt szélsőséges módon alkalmazzák, jól példázva ezzel Nathaniel Coleman megállapítását arról (2005, 2), hogy az utópia rémálommá válik, ha a végsőkig feszítik: „az utópia gonosszá és betegessé válik, mihelyt azt a felsőbbrendű állapotot, amit elénk tár, teljesen meg kell valósítani.” A gépek fölötti uralom elvesztése az ismeretek hiányának következménye – a szervetlen berendezések egyre összetettebbé válnak, mígnem az emberek képtelenek lesznek a megértésükre; ettől kezdve védtelenné válnak az uralmukkal szemben.

A hadviselés jelentős szerepet játszik Szathmári elbeszélésében; egy automata hadseregek által benépesített világot képzel el: csakis gépek fognak harcolni gépek ellen (Szathmári 1972, 52). Ez a gondolat a gépek növekvő hadászati jelentőségéről már megjelenik Jókainál A jövő század regényében, valamint Babits Mihály Elza pilótájában (noha mind Jókai, mind Babits számára elképzelhetetlen az emberi közreműködés teljes hiánya). Szathmári novellájában az ellenség (Herónia) lakossága teljes egészében eltörlésre kerül annak érdekében, hogy biztosítsák Brávia teljes biztonságát. Itt a győzelem fogalmát feszítik a végletekig: a gép kijelenti, hogy az ellenség kiirtása egyáltalán nem fog szenvedést okozni, és a hasznosság elve eléri a maximumot, noha az emberi kormány ellenvetéssel él, azzal érvelve, hogy nem lehet győzelmet elérni vesztes vagy egy alávetett nélkül: „És mit csinálunk egy kihalt országgal?” (Szathmári 1972, 53). A vezérgép hozzáállása épp az ellenkezője annak, mint amit Arténis királynő megszálló seregei tanúsítanak Bessenyei Tariménesében, ahol a megszállás célja az (a fenyegető veszély elhárításán kívül), hogy Jajgádia, a szomszédos ország lakosainak javára szolgáló kormányzatot hozzanak létre. A vezérgép Szathmári novellájában nem veszi figyelembe a többi nemzet érdekeit és nem ismeri fel a szomszédos országoktól való kölcsönös függőséget – a Másik csakis fenyegető veszélyként tűnik fel számára.

Szathmári novellájában felkelés tör ki (még az ellenséggel is a felveszik a kapcsolatot a gépek uralmának legyőzése érdekében, de ez hasztalan kísérletnek bizonyul), és végül a gépek elpusztítják az egész lakosságot – negyvennyolc ember kivételével, akik alávetik magukat az ösztöneik megváltoztatására irányuló kezelésnek. Az emberiség kiirtása után ez a negyvennyolc gyógykezelt ember tovább folytat egy békés (és meglehetősen élvezetes) vegetatív életmódot, ahol nincsenek barátok vagy ellenségek – „a nyugodt, egyhangú, vegetatív életen kívül mást nem ismertek” (Szathmári 1972, 72). De Brávia és Herónia népén kívül más emberek is élnek még a világon, így a gépeknek fel kell készülnünk ellenük – gyógykezelni őket, hogy „káros ösztöneiktől felszabaduljanak” (Szathmári 1972, 72), vagy kiirtani őket. Az ösztönátalakítás alatt egy olyan terápiát értenek, amely által az új teremtmények képessé válnak „tökéletes, békés, boldog és bő életet élni” (Szathmári 1972, 76), amely egy organikus gép életét jelenti – nagyon hasonlóan a kazohiniabeli kazo élethez vagy a szervetlen intellektushoz Karinthy Faremidojában. Mivel azonban az emberiség ellenáll ennek a terápiának, végül is az egész emberi fajt kiirtják kivétel nélkül (akárcsak Karel Čapek R.U.R. című színdarabjában). Ahogyan a konklúzió megállapítja, az „ember, a hasznos és tökéletes életnek ez a legnagyobb akadálya megszűnt” (Szathmári 1972, 79). Mindazonáltal az emberen kívül más organikus, élő teremtmények életben maradnak, így a gépek az ő életüket kezdik el tökéletesíteni. Kiirtják a parazitákat, amely akkora egyensúlyvesztéshez vezet az állatok birodalmában, hogy minden állat és a legtöbb növény is kihal – ötven éven belül teljes „tökéletességet” érnek el, elérkeznek „a leghasznosabb állapothoz, a szenvedésmentes élethez, a szervetlen anyag életéhez” (Szathmári 1972, 81). Ez az utolsó kijelentés Karinthy Faremidojából a szolaszik véleményét visszhangozza, amely szerint az organikus élet alacsonyabb rendű (lásd 6. fejezet), egyszersmind kiválóan illusztrálja az érvényességét annak a gondolatnak is, hogy a végsőkig túlfeszített utópikus elvek végül disztópiába fulladnak.

Mester (2019) megállapítása szerint a szöveg eszperantó változata sokkal koherensebb (valószínűleg azért, mert nem kellett a cenzúrával számolni). Ebben a változatban az intelligencia az ultraszubsztanciák világában fejlődik ki, ami túl van az anyagon és az energián, a mi értelmünk számára felfoghatatlan, hiszen az az anyag / szellem kettősségében képes csak gondolkodni. A magyar változatot figyelmeztetésként is lehet olvasni, noha Mester (2019) szerint az eszperantó változat fejezi ki jól Szathmárinak azt a meggyőződését, hogy az emberiség egy reménytelen faj, és a világegyetem intelligenciája továbbfejlődött, túlhaladva az emberiség kapacitását.