Remélem, hogy jelen kötet hozzájárul a magyar kultúra alaposabb megértéséhez egy olyan terület elemzésével, amelyet általában másodlagosnak tartanak, vagy akár figyelmen kívül is hagynaz Oszmánk, jóllehet, az utópikus irodalom sokat elmond egy ország kultúrájáról. Sargent (2000, 87–88) véleménye szerint „egy ország utópizmusa egyszerre reflektál a nemzeti identitásra, és hozzájárul annak megalkotásához[…] A nemzeti identitás és az utópizmus közelebb állnak egymáshoz, mint ahogy azt az ember első ránézésre gondolná, [...] részben azért, mert amit elképzelünk, az egy utópikus nemzeti közösség, és azokon az elképzeléseken alapul, melyek az utópizmus hagyományos anyagaiban találhatók[…] Az utópikus irodalom gyakran felhasználja ezeket az emlékeket arra, hogy igazolja a múlt meghaladásának szükségességét, vagy támogassa a jövőbeli eutópia létrejöttét.” A magyar utópikus irodalom a közép-európai hatalmi viszonyok kontextusában reflektál a magyar kultúrára és a politikai közösség tapasztalataira. A 16. és 17. században ezek a tapasztalatok a török birodalom árnyékában jelentek meg, míg a 18. századtól az I. világháborúig a Habsburg birodalom részeként, mindig a nemzeti függetlenségért küzdve, a nemzeti kulturális identitás kialakításáért tett erőfeszítések részeként. Már a 19. században írott művekben megjelentek disztópikus vonások, míg az európai tendenciákkal összhangban, a 20. század első évtizedeiben jöttek létre igazi irodalmi disztópiák, méghozzá a szokásos időbeli és kulturális késés nélkül, amely máskülönben tipikusan kelet-közép-európai vonása a nyugati kultúra befogadásának, ahogyan azt Trencsényi és társai is kiemelik (2016, 4). Huoranszki Ferenc vélekedése szerint (1999, 35) a 20. század az antiutópiák százada: a társadalombírálat az utópizmus elleni kritikában csúcsosodik ki, míg „a megálmodott boldogság” birodalmait rendszeresen pokollá minősítik át. Ahogy láthattuk Bessenyei, és főképpen Madách példáin, ez a tendencia nem volt idegen a korábbi művektől sem (Magyarországon és másutt egyaránt), de a 20. században vált igazán erőteljessé, létrehozva így a disztópia műfaját, amit Huoranszki (1999, 36) „a kor szellemi-történeti kihívására” adott válaszként értelmez. Mindez kapcsolatban áll a boldogságfelfogás változásaival, mert a boldogtalanság válik a disztópia műfajának központi témájává. A tárgyalt magyar példák (Karinthy, Babits, és Szathmári művei) kiváló példával szolgálnak erre a tendenciára, mivel bennük a társadalom szerkezete válik a boldogtalanság elsődleges forrásává. 

Noha az utópia és a disztópia gyakran ugyanazon skála két szembenálló végpontjaként jelenik meg, nem áll fent szükségszerűen feszültség köztük, ha nem úgy tekintünk a két műfajra, mint amik ellentétes viszonyban állnak egymással, hanem inkább egymás kiegészítéseként. Gregory Claeys (2017, 7) szerint „az utópia és a disztópia nyilvánvalóan sokkal több közös vonással bír, mint amit általában feltételeznek. Valójában akár ikrek is lehetnének, ugyanazon szülők utódai”. Mindez összefügg azzal, hogy a 20. századra „az utópia elvesztette kapcsolatát a harmónia vonzó látomásaival, és fenyegetéssé vált” (Jacoby 2005, 81). Egy másik oka az lehet a hagyományos pozitív utópia hanyatlásának a 20. században, hogy egy utópiának biztosnak kell lennie saját értékeiben, míg a disztópia természeténél fogva a kevésbé magabiztos idők műfaja. A disztópia túlsúlya a 20. század második felében lehet egyfajta tünete az általános posztmodern bizonytalanságnak is, valamint annak, hogy kétkedéssel fogadjuk a nagy narratívákat (ld. Lyotard 1984, xxiv) – márpedig az irodalmi utópiák általában egy ilyen narratíva keretében mutatják be a rendszereiket. Történetileg az utópia a disztópia atyjának tekinthető, de a kortárs kultúrában, amikor az irodalmi utópia lapszélre szorult (a filmes utópia pedig gyakorlatilag sohasem létezett), a disztópia válik egyre inkább alapműfajjá, és az utópiára akár „pozitív disztópiaként” is hivatkozhatunk.

A női írók hiánya jelen kötetben nem előítéletből fakad: a tárgyalt időszakban nincs olyan utópikus vagy disztópikus mű, melyet nő írt volna. A 20. század második felében, és különösképpen a kortárs irodalomban a női hang hallhatóbbá vált az utópikus vagy disztópikus irodalomban Magyarországon is (Fehér Klára, Szepes Mária, Molnár T. Eszter, vagy Mészöly Ágnes nevét érdemes itt említeni), de a 20. század közepéig a műfaj a magyar irodalomban férfihangon szólalt meg. A nyugati utópikus irodalomban is túlsúlyban vannak a férfiak, de nem ilyen mértékben. Sargent angol nyelvű utópikus irodalomról szóló bibliográfiája tízezernél is több művet tartalmaz, melyeknek kevesebb, mint egyharmada női író műve. Ebből a bibliográfiából megtudjuk, hogy nők 1573 óta időről időre írtak ugyan utópiákat, de az utópikus irodalomhoz való hozzájárulásuk csak a tizenkilencedik század végétől vált rendszeressé, a kortárs disztópikus irodalomban pedig már jelentős a női írók szerepe, a női írók megjelenésének időbeli késése tehát a magyar utópikus irodalomban jelentős, bár nem példa nélküli.

A nemzetközi utópiakutatást ma az angol és észak-amerikai művek elemzése uralja, a többi kultúrára és nyelvre ehhez képest csupán elenyésző figyelem jut. Blaim (2018, 275) kifejti, hogy a magyar környezetben létrejött utópizmus „gyakorlatilag ismeretlen a legtöbb nyugati kutató számára”, de a magyar utópia mint önálló irodalmi hagyomány határainkon belül is ritkán jelenik meg, remélhetőleg a jelen kötet valamelyest megváltoztatja ezt a helyzetet. Természetesen az elemzés folytatható a 20. század második felével, valamint a kortárs irodalommal. Döntés eredménye volt, hogy az 1940-es évekkel befejeződik az áttekintés (kivételt képeznek Szathmári Sándor 1972-ben megjelent novellái): a II. világháború utáni szovjet megszállás Magyarországon, és az ezt követő diktatórikus rezsim olyan drasztikus változásokat hozott a magyar irodalomban, amely érzésem szerint külön elemzési keretet kíván. Amellett is szólhatnak érvek, hogy több kisebb fontosságú művet lehetett volna beemelni (a legtöbbjükről a 2. fejezetben röviden szó esik). A válogatás fő szempontja az adott művek jelentősége és az utópikus hagyományra és a magyar kultúrára gyakorolt hatása volt; így bízom benne, a könyv jelen formájában megfelelő körképet nyújt a magyar utópikus irodalmi hagyományról. Az előző fejezetek bemutatják, hogy egy gazdag és összetett hagyományról van szó, és az elemző nehéz helyzetben van, amikor a közös elemeket próbálja meg megtalálni ezekben az olyannyira eltérő művekben. Az alábbiakban erre teszek próbálkozást.

A különféle irodalmi művek eltérő megközelítési módokat kívántak meg, mivel sokféle témát ölelnek fel, mindazonáltal a társadalmi és politikai rendszerekkel kapcsolatos problémák állnak legtöbbször az elemzés fókuszában. A demokráciával kapcsolatos kérdések fontos és visszatérő elemet jelentenek a magyar utópikus irodalomban; a tizenkilencedik századi művek gyakran mutatnak be eszményként olyan alkotmányos monarchiát, amelyet egy jóindulatú uralkodó kormányoz. A demokratikus elemeket az utópikus művek számos alkalommal kritikus felhanggal ábrázolják, kiemelve a tömeguralom veszélyét, és gyakran hierarchikus rendszereket ajánlanak helyette, ahol a tudás, a tapasztalat és a nemesi származás kap szerepet a döntéshozatalban, míg a többségi népuralom gyakran veszélyforrásként jelenik meg. Bessenyei Tariménese (1804) határozottan rámutat arra, hogy az átlagemberek önzése a társadalmi kohézió és szolidaritás hiányához, és kaotikus döntéshozatalhoz vezet, míg egy olyan nemzeti vezető, akinek a hatalmát törvények szabályozzák, és rendszeresen cseréli a kormányzó testületét, ideális politikai rendszert testesít meg. A jóindulatú női vezető (akinek hatalmát igazságos törvények korlátozzák) visszatérő eleme a magyar utópiáknak, Karinthy Capilláriájában (1916) is megjelenik. Madách Az ember tragédiája (1862) pedig gyakran a tömeguralom veszélyeire mutat rá: az emberek könnyen manipulálhatók és könnyen elragadják őket az agresszív ösztöneik. Másrészről a diktatórikus vonásokat ábrázolja romboló hatásúként a falanszter-jelenetben, ahol a döntéshozatal a vének kicsiny csoportjára korlátozódik anélkül, hogy valódi párbeszédet folytatnának a közösség tagjaival. Jókai A jövő század regénye (1872) című művében kifejtett utópikus politikai eszmény nem strukturális, hanem intencionális: noha a könyv számos utópikus gazdasági, szociális és politikai rendszert mutat be, a jövőbeni társadalom világrendjét jóindulatú és felsőbbrendű személyiségek, mint Habsburg Árpád uralkodó és a főszereplő Tatrangi Dávid garantálják. A kormányzás formája parlamentáris demokrácia, a végső világrend nemzetközi kiegyezés által jön létre, de a legfontosabb dolgok a főszereplők – főképpen Tatrangi – jó szándéka és ravaszsága révén valósulnak meg. A strukturális elemek másodlagosnak az emberi összetevőhöz, a főszereplők szándékaihoz képest, részben az irodalmi narratívának köszönhetően, mely megkívánja, hogy a szereplők tettei hangsúlyosabbak legyenek, mint az utópikus államok rendszerének leírása. A 20. században, amikor disztópikus fordulat következett be a magyar utópikus hagyományban, a demokratikus elemek közvetlen megjelenítése másodlagossá vált. Babits Elza pilótája (1933) egy olyan társadalmat ír le, ahol a döntéshozatal távoli, titokzatos hatalmi központban történik, míg a tömegeket úgy manipulálják, hogy a saját érdekeikkel ellentétes nézeteket támogassanak. Ebben a fiktív társadalomban a fő irányvonallal szembemenő véleményeket elfojtják, így az egyén teljes mértékben alárendelődik a politikai rendszernek, és a tömeghatás is az utóbbi részét képezi. Szathmári Sándor Kazohiniájában (1941) a politikai rendszer láthatatlan annak köszönhetően, hogy a kazo elve belegyökerezett a lakosok gondolkodásába (és elkülönítik a társadalomtól azokat, akik nem alkalmazkodnak hozzá). Szükség sincs látható politikai szervezetre egy olyan társadalomban, ahol az együttműködés a lakosok második természetévé vált. Látszólag a Kazohinia egy olyan utópikus eszményt mutat be, amelyben „az együttműködés szelleme vezető szerepet kap, és ahol a kényszerítés nélküli harmónia uralkodik” és az „egyén önként feloldódik a csoportban” (Claeys 2017, 7). Mindazonáltal a behinekkel való bánásmód (vagyis azokkal, akik nem fogadják el ezt a feloldódást), valamint Gulliver fullasztó érzése, amit a személyek közötti kapcsolat teljes hiánya okoz (vö. Claeys 2013, aki az utópikus társadalom szervező elveként határozta meg a barátságot) egy sokkal kifinomultabb, mentális kényszerítő erőre utal. A magyar utópikus irodalom közös vonása (mely erőteljesen megjelenik Bessenyei, Madách, Babits és Szathmári elemzett műveiben), amit Claeys (2017, 494) Huxley-val és Orwell-lel kapcsolatban állapít meg, hogy „megerősítették azt a gondolatot, hogy a tömeg a disztópiával hozható kapcsolatba, és eljátszottak azzal a romantikus individualista feltevéssel, hogy a disztópia azt jelenti, hogy a csoport uralkodik az egyén fölött.”

A vallás témájának jelentős szerepe van a magyar utópikus irodalomban. Ahogy már láthattuk Morus Tamás szövegének recepciójában a 16. és a 17. században, az utópikus eszményeknek jelentős szerepük volt a vallási vitákban: a protestánsok gyakran kiemelték Morus Utópiájában megjelenő vallási toleranciát, míg a katolikusok az állhatatosságát hangsúlyozták, amivel szembehelyezkedett a királynak az Egyház fölött gyakorolt hatalmával. A felvilágosodás idején nagy jelentőséget nyert a vallásos szertartások kritikus szemlélete: Bessenyei Tariménesében az igaz vallás alatt azt értik, hogy a hívő bízik az Isten(ek)ben, reménykedik az örök életben és követi a felebarát szeretetére vonatkozó parancsot. A Tariménesben a liturgikus szertartások és a papság cölibátusa nevetségessé van téve. Madách a Tragédiában transzcendens keretet alkalmaz egy deisztikus Isten-alakkal, aki csak a darab kezdetén és végén jelenik meg, de nem játszik jelentős szerepet az emberiség életében, Lucifer viszont az Isten antitéziseként és Ádám lázadásának fő motiválójaként sokkal aktívabb a történelem folyamán. Jókai utópikus regényében az elképzelt 20. században a vallási tolerancia válik szabállyá, de az eszmény a tudomány győzedelme a vallás fölött, amikor a papok a tudományos eredményekről prédikálnak majd, míg a transzcendens és spirituális gondolatokat a legjobb esetben is fölöslegesnek tartják. A 20. század disztópikus irodalmában a vallás szerepe csökken – Szathmári Kazohiniájában a vallásos eszmék teljes hiánya a szimbolikus nyelv és bármiféle nem anyagi természetű fogalom elvetésének tulajdonítható, míg a behinek világa, a szélsőségesen racionalista hin társadalom ellenpontja karikatúraszerű világot mutat be őrült rituálékkal.

A 19. század végétől kezdve a technológia erőteljes szerepet kap a magyar utópikus irodalomban. Ez a téma a legtöbb korábbi utópikus műben marginális szerepet játszik, mígnem a tudomány válik a falanszter-szín fő témájává Madách Tragédiájában. Ennek a színnek a konklúziója a felvilágosodás eszméit szélsőségesen túlhajtó pozitivista attitűd embertelensége, ami a szellemi értékeket marginalizálja vagy tagadja. Az ilyen felvilágosodáskritika jellemző a 20. századi disztópiákra is; mindazonáltal Jókai 1872-ben írott utópikus regénye optimista a technológia szerepével kapcsolatban: még ha felhasználható is romboló célokra, a repülőgép örök békét és jólétet hoz az emberiségre. Babits 1933-ban ennek a megközelítésnek az ellentétét jelenítette meg, egy olyan világban, ahol a repülőgép által okozott rombolás elpusztítja az emberi civilizációt egy örök háborúban ahelyett, hogy a Jókai által megálmodott örök békét hozná el. A technológia ironikus felhanggal jelenik meg Karinthy Faremidojában (1916), amely az élettelen intelligenciát mutatja be a jövő útjaként, mivel az organikus emberiség önpusztítóvá vált. Szathmári Kazohiniájában már nem ilyen egyértelmű a helyzet: a szerző több alkalommal hangsúlyozta, hogy hisz abban, hogy az emberiségnek alkalmazkodnia kell a változó technikai környezethez, és egy hasznossági elvnek kell érvényesülnie, irodalmi művei azonban implicit módom tagadják a nyílt kijelentéseit, és rávilágítanak annak a gépiesedett civilizációnak a veszélyeire, ahol a hagyományos emberi értékek és a személyes kapcsolatok hiányoznak. Az ember utáni technologizált világ szomorúnak látszik és elviselhetetlen a mi emberi civilizációnk számára – Karinthynál ez egyértelmű, de követője, Szathmári műveiből is nehéz más következtetést levonni, a szerző ettől eltérő kijelentései ellenére.

Gombos Péter (2009, 5) megállapítása szerint a nyugat-európai és amerikai utópiák „példák, minták voltak a kelet-európai szerzők számára, de már a korai művekben is megjelennek az egyéb, a nemzeti hagyományokból következő előzmények, irodalmi művek hatásai is”. Az utópikus irodalom (vagyis az olyan írások, amelyeknek utópikus vonásaik vannak) már a 16. századtól kezdve jelen voltak a magyar kultúrában. Gál Andrea (2019, 32) érvelése szerint a magyar írók tollából – még ha megkésve csatlakoztak is nyugat-európai társaikhoz, – meglehetősen nagyszámú utópikus szöveg keletkezett, főképpen a 19. században, még ha többnyire nem is számítanak bele a magyar irodalom fősodrába. Gál úgy véli, hogy ennek fő oka az előítélet, amely szerint „az utópikus írások komolytalanok, mivel a fantasztikum határát súrolják” (Gál 2019, 32.). A magyar irodalomban a fantasztikus, a meseszerű, az irracionális sokáig alacsonyabb rendűnek számított – ez a felfogás készteti arra Babits Mihályt, hogy kijelentse: az Elza Pilóta nem a lenézett fantasztikus irodalom körébe tartozik. A magyar irodalom és kultúra közép-európai liminalitása – vagyis, hogy Magyarország Kelet- és Nyugat-Európa között helyezkedik el – azt eredményezi, hogy a nyugati eszményeket az eredetitől eltérő kontextusban próbálják értelmezni. Ez az eljárás az utópikus irodalomban is jelen van; a nyugat-európai utópikus gondolkodásban felmerülő témák gyakran új formában bukkannak föl Magyarországon. Az utópikus irodalom a szépirodalom és a társadalomtudományok (főképpen a politikai filozófia) határvidékén helyezkedik el, az utópikus művekre vagy mint társadalomfilozófiai műre, vagy mint a fantázia birodalmába tartozó, fikciós alkotásra utalnak, és ennek a kettőnek az összekeveredése időnként a fogadtatás bizonytalanságát okozza. Részletesen tárgyaltam a Tariménes utazásáról szóló fejezetben (3.fejezet), hogy Bessenyeit azért is kritizálták, hogy nem valódi regény írt, hanem ehelyett politikai eszmékre összpontosított, illetve éppen ellenkezőleg, azért is, hogy a politikai eszményeket képzeletbeli elemekkel hígította fel. Hasonló a helyzet Morus Utópiájának fogadtatásával kapcsolatban is, melyet vagy jelentős társadalomfilozófiai műként, vagy a reneszánsz fantasztikus irodalom kiemelkedő írásaként értelmeznek. A kétféle megközelítés nem egykönnyen békíthető össze, még akkor sem, ha a közép-európai kultúráktól egyáltalán nem idegen a hibriditás. Ilyesfajta kettősség figyelhető meg az utópia, valamint ellenpárja: a disztópia dualitásában is, amely akár egyazon műben is jelen lehet; különösen jellemző ez Madách és Szathmári műveire.

A gulliveriáda műfaja kapcsán, amely újra és újra felbukkan a magyar irodalomban, Antal Éva (2008, 364) megállapítja, hogy az utópia, szatíra és disztópia jegyei párhuzamosan vannak jelen ezekben a művekben, s íróik gyakran kihasználják a „narratív hangban rejlő ironikus potenciálokat”. Szerinte ez az ironikus hangvétel a gulliveriádákban szét is bomlasztja az utópia és a disztópia dichotómiáját. Ez a szétbomlás akár a magyar utópizmusban jellemző hidriditás tipikus vonásának is tekinthető Közép-Európa állandó liminalitásában: az olyan narratívák, amelyek utópikus olvasatot sugallnak, disztópiaként is olvashatók – és fordítva. Ez a vonás nem idegen más nemzetek utópikus irodalmától sem, de a magyar hagyományban szembeötlően van jelen.

A magyar utópikus irodalom megkésettségét jól szemlélteti az a tény, hogy az első tulajdonképpeni utópiát, amely magyarul maradt fenn, 1804-ben írta Bessenyei György – csaknem 300 évvel Morus Utópiája után (vö. Gál 2019, 33). Noha Gál itt figyelmen kívül hagyja a Magyarország területén latinul írott műveket, minden bizonnyal helyesen állítja, hogy míg Magyarországon az utópikus írások legtöbbje marginális maradt, néhányuk egyenesen elveszett (vagy a cenzúra áldozata lett), Nyugat-Európában sok utópikus írás gerjesztett élénk vitákat. Az is (f)elismerhető, hogy ez a megkésettség a 20. századra eltűnik– a disztópia új műfaja Zamjatyin, Huxley, és Orwell munkásságával a század első felében jelenik meg Nyugat-Európában, ezzel egy időben írja Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Szathmári Sándor disztópikus írásait Magyarországon. Sőt, bizonyos nyugat-európai irodalmi jelenségek egyenesen korábban jelentek meg a magyar irodalomban: Karinthy szolaszijai előbb születtek Čapek robotjainál, ugyanígy Babits Elza pilótájában az örökös és mindenütt jelenlevő háború korábban jelenik meg, mint Orwell 1984-ében (igaz, Čapek szintén közép-európai, de az ő R.U.R-je Nyugat-Európában hamar jelentős hatást ért el).

Sok magyar szerzőt, aki utópikus jellegű művet is írt, ugyan nagy jelentőségűnek tartanak Magyarországon, utópikus írásaikat mindazonáltal gyakran életművük mellékes kitérőjének tekintik. Fontos kivétel ez alól a szabály alól Szathmári Sándor, aki maga ugyan mellékes szereplő a magyar irodalomban – lévén gépészmérnök, aki szabadidejében írogatott –, mindazonáltal a Kazohiniát gyakran elismeréssel illetik (legalábbis az egyre újabb és újabb kiadások számából ítélve pozitívnak tekinthető a fogadtatása). Másrészről – minthogy nem található megfelelő rubrika, ahová munkássága illene, helyzete a magyar irodalmi kánonban bizonytalan, hiszen az irodalomtörténészek sokáig sem az utópia, sem a disztópia műfaját nem tartották jelentősnek (Szathmári Sándor nincs jelen a Sőtér István szerkesztette, 1966-os A magyar irodalom története c. nagyszabású műben, de Czigány Lóránt sem említi a szerzőt A magyar irodalom története című kötetben; Czigány 1984). A fontos írók utópikus művei gyakran csak futólag nyernek említést fontosabb írásaik árnyékában (Babits esetében elsősorban a költészete mellett), és egészében nézve a magyar irodalomtörténet az utópikus műveket az irodalom és a kultúra marginális részének tekinti (még akkor is, ha a külföldi, főképpen az angol utópiákat nagyra értékelik). Úgy tűnik, az elvárások a realista regényre vannak hangolva, s az utópikus művek nyilvánvalóan nem felelnek meg nekik, így gyakran értetlenséggel találkoznak, vagy a komolytalan, fantasztikus irodalomnak kijáró leereszkedő hangvétellel, ami a kevésbé tekintélyes műfajokat illeti meg (tekintet nélkül a művek egyéni értékeire). Ezeknek a műveknek az utópikus voltát gyakran nem ismerik (f)el a kritikusok vagy említésre méltónak sem ítélik őket (vö. Czigány Lóránt Bessenyei Tariménesével kapcsolatban). Ritkán merül fel, hogy az utópikus és disztópikus művekre gyökeresen eltérő esztétikai és értelmezési normák érvényesek, s hogy a művek tartalma, elsősorban a politikai és társadalmi reflexió, indokolttá tennék, hogy nagyobb figyelem háruljon rájuk.

Mivel nehezen ismerjük (f)el, hogy az utópia egy külön irodalmi és filozófiai hagyományhoz tartozik, az utópikus és disztópikus irodalom nehezen találja a helyét a magyar kulturális és irodalmi kánonban. Pedig létezik egy összefüggő hagyomány, aminek felismerésével ezen művek értelmezése és befogadása nyerhetne, azáltal, hogy az értelmezés megszabadulhatna attól a tehertől, amit a más műfajú könyvekkel (elsősorban a realista regénnyel) való összehasonlítás helyez rá. Ami például a szereplők jellemfejlődését, vagy jellemének összetettségét, esetleg a cselekmény egyszerűségét illeti, ezek általában nem tartoznak az utópikus művek legfontosabb jellemzői közé, így félrevezető ezeket a vonásokat állítani a megítélés középpontjába. Ha összehasonlítási alapot kell keresni, akkor hasznosabb más kultúrák utópikus hagyományának részét képező hasonló műveket használni erre a célra, mint például az angol disztópiákat, de a cseh és orosz hagyomány is releváns lehet.

Jelen könyv angol változatának írásának idején még a Covid-19 világjárvány hatásaitól szenvedtem, és egy majdhogynem disztópikus létmódot tapasztalhattam meg lezárásokkal, kijárási tilalommal, kötelező maszkviseléssel, az online oktatás nehézségeivel, és számos egyéb hátránnyal, amelyeket az olvasók többsége szintén átélt. Ilyen személyes tapasztalatok birtokában nem nehéz egyetérteni Tom Moylannal (2021, 1), akinek véleménye szerint „ez még nem minden idők legrosszabbika, de a dolgok napról napra rosszabbul mennek. És messze van minden idők legjobbikától [...] Ökológiailag szemlélve a bolygó élővilágának (beleértve az emberiséget) a majdnem teljes pusztulás lefelé tartó spiráljával kell szembenéznie [...] Szembesülve ezzel a sötét valósággal, közülünk azok számára (minden egymással összefüggő helyzetünkben és erőfeszítéseinkben), akik vállalják a kihívást és meg akarják változtatni ezt az irányt egy minden emberi lény számára – és a nem emberi természet számára is – igazságos, egyenlő és ökológiailag egészséges létezésre, napnál világosabban elközelgett az ideje annak, hogy a politikában alkalmazzák az utópikus impulzusból fakadó reményt annak átformáló erejével együtt.” Magyarország – Közép-Európában lévő országként – történelmileg sebezhetőnek bizonyul a megszálló hadseregekkel és diktatorikus rezsimekkel szemben, de a természeti adottságokat tekintve ez a világ egy meglehetősen békés pontja. Mindazonáltal sok más területhez hasonlóan persze ugyanúgy védtelen a globális felmelegedéssel és a járványokkal szemben. Az ilyen fenyegetések emlékeztethetnek minket arra, hogy az utópia könnyen disztópiába fordulhat. Így hát ma, még ha ökológiai katasztrófa fenyegetésével kell is szembenéznünk, és még ha az emberi civilizáció jövője egyáltalán nem valami fényes, jelen kötet célja az, hogy egy lépést tegyen előre azon az úton, amelyen át megérthetjük az utópia összetett és ellentmondásokkal terhelt természetét olyan magyar irodalmi művek elemzése által, amelyek hasonló gondolatmenetet követnek.

A közvélekedés az utópiát a jövőhöz köti, gyakran tévútra kerülve ezzel, mivel az utópiák nem szükségszerűen jövőbeni társadalmakat írnak le. Én az utópiákat elsősorban a jelenre vonatkoztatom, olyan műveknek tekintem őket, melyek a létező társadalmak problémáinak elemzését és kritikáját nyújtják, hozzátéve, hogy az utópia az emberiség túlélésének reményét kínálhatja a klímaváltozás, tömeges migráció, és a nagyfokú társadalmi feszültségek fenyegető veszélyeinek idején. Az utópia teljesebb megértése irodalmi és politikai kontextusban egyaránt hozzájárulhat ahhoz, hogy elkerüljük a disztópikus jövőt, és jelen kötet remélhetőleg – az olvasóin keresztül – nemcsak egy olyan összetett műfaj megértéséhez járul hozzá, mely számos nemzeti kultúrát gazdagít és egy sor társadalmi és politikai jelenségre reflektál, hanem ahhoz is, hogy fenntartsuk az emberi civilizáció megmaradásának lehetőségét legalább az elkövetkezendő ötszáz évben.