A 20. századi és kortárs kultúra vizsgálata megmutatja, hogy a disztópiáknak jelentősen megnövekedett mind a mennyisége, mind a népszerűsége, és ebből kifolyólag a jelentősége is. Gregory Claeys (2017, 498) szerint „a disztópia egyre erősebben határozza meg a korszellemet”. A kortárs kultúrában mindezt még tetézi még, hogy egyre több posztapokaliptikus történet jelenik meg – olyan könyvek és filmek, amelyek az emberi civilizáció romba dőlését, és az azt követő újjáalkotását írják le. (A posztapokaliptikus műfajok gyakran a disztópikus diskurzus részét képezik, minthogy sok disztópia – mint George Orwell 1984-e vagy Babits Mihály Elza Pilótája – implicit vagy akár explicit módon egy apokaliptikus háttér-narratívát tartalmaz, például egy háborút vagy más olyan traumatikus eseményt, amely a disztópia fiktív történetének előzményét adja.) A disztópikus témák olyannyira népszerűvé váltak, hogy manapság szinte biztosra vehető, hogy a jövőben játszódó filmek vagy regények eseményei nemkívánatos társadalmi és politikai közegben játszódnak, még akkor is, ha ezek a körülmények csak külsődlegesen és lazán kapcsolódnak az elbeszélt történethez. A disztópikus háttér olyannyira népszerűvé vált, hogy akár váratlan pillanatokban is fölbukkanhat, mint például Saint-Exupery Kis hercegének legújabb filmváltozatában (2015, rendezte Mark Osborne), ahol az öregedő pilóta egy kislánynak meséli el a történetét, akivel a fogyasztói társadalom egy disztópikus külvárosában találkozik. Mindez utalhat arra, hogy ha komolyan vesszük, hogy „jól csak a szívével lát az ember” (Rónay György fordítása), akkor civilizációnk disztópikus vonásai fognak előtérbe kerülni. A disztópikus elemek ilyen széleskörű elterjedése a kortárs kultúrában komoly következményeket von maga után. Maziarczyk (2011, 47) szerint „a disztópia napjainkra amolyan ‘ernyő-kifejezéssé’ nőtte ki magát, ami alá befér mindenféle mű, amelyben akárcsak felsejlik egy rémes társadalom nyomasztó víziója”, és hozzátehetjük még azt is, hogy a kortárs kultúrában a disztópia már nemcsak politikai vagy intellektuális, hanem gyakran esztétikai fogalom. Tom Moylan (2021, 2) felhívja a figyelmet „a disztópikus hangulat terjedésére” és (Vandana Singh kifejezését használva) hozzáteszi, hogy az utóbbi évtizedekben ez a „disztópiapornó” formáját öltötte magára, „amely inkább a fatalista, antiutópikus pesszimizmus hangulatát kelti, minthogy prófétai ébredésre/kijózanodásra ösztönözne, amelyre pedig egy disztópikus képzelet képes lenne.”