Northrop Frye A kritika anatómiája című művében (1966, 233) magától értődően sorolja a disztópiát a tél mítoszai közé: irónia és szatíra, pontosabban a második szinthez tartozó szatíra, ahol „a másik világ a mi világunk ironikus párjaként jelenik meg a szatírában, mintegy a bevett társadalmi normák visszájaként.” Ha a hangvétel sötétebb, ördögibb, a mű Frye hatodik szintjéhez tartozik, ahol a szatíra már túlmegy az irónián, és már nem akarunk (vagy tudunk) nevetni a tragikus hősön vagy helyzeten. A nevetés egy győzelmes harci kiáltás: a kinevetett dolog vagy személy le van fegyverezve; többé nincs hatalma felettünk. A disztópiák ellenben „az emberi életet túlnyomórészt a reménytelen rabság állapotában jelenítik meg” (Frye 1966, 238). Frye világossá teszi, hogy a szatíra és a disztópia műfaja szoros viszonyban áll egymással. Houston (2007, 437) azt állítja, hogy a 18. századi utópikus irodalom (nevezetesen Swift művének) szatirikus értelmezése vezetett „az utópikus szatíra kialakulásához, a disztópia avagy az antiutópikus fikció szükségszerű kifejlődéséhez.” Később arra a véleményre jut, hogy a Gulliver utazásainak utópizmusát végső soron úgy lehet meghatározni, mint ami tagadja egy ideális társadalom létrejöttének lehetőségét a földön és „felszabadultan gúnyolódik az ideális társadalmak leírásain.” Az a tény, hogy a Gulliver utazásai milyen nagy befolyást gyakorolt a 20. századi magyar utópikus irodalomra, azt sugallja, hogy ezek a szatirikus és ironikus elemek különösen erősek a magyar utópikus hagyományban. Mester Béla (2019) amellett érvel, hogy a magyar utópizmus esetében inkább a pesszimista utópia szakkifejezést kell használni a negatív utópia vagy disztópia helyett. Véleménye szerint a magyar hagyományban általában a pesszimista antropológia szerinti „reménytelen emberi természet” az, ami lerombolja az utópikus struktúrát. 

A fenti érvekkel összhangban a disztópiát tehát a szatíra egy válfajaként is elemezhetjük. Az irodalomtörténészek általában a 17. és 18. századot tartják a szatíra aranykorának; a 20. századra ez a műfaj eredeti formájában sokkal ritkábbá vált, a szatíra inkább csak más műfajok, például regény egy alkotóelemeként vagy hangvételeként jelenik meg. Az aranykor szatíraírói, mint például Alexander Pope vagy Jonathan Swift, abban meggyőződésben alkottak, hogy ők a civilizáció megtisztítói és őrzői. Cuddon (1992, 832) szerint a „disztópizmus is egyfajta szatírát hozott létre: egy olyan futurisztikus társadalmat, amelynek hibái és bűnei kerülnek reflektorfénybe”. A disztópiákban a hagyományos szatíraírói morális tisztogató szerep mindazonáltal csak részlegesen jelenik meg. Abádi Nagy Zoltán (2018, 43) Karinthy Swifttel való kapcsolatára hivatkozva (részletesebben lásd a 6. fejezetben) állapítja meg, hogy a háttérben húzódó szatirikus norma instabillá vált, sőt néhol el is tűnt, mivel a 20. században elveszett a rá vonatkozó megegyezés. Sutherland pedig azt állítja, hogy a szatíra szerzője egy külső nézőpontból szemléli a kritizált jelenségeket, azokat a társadalmi struktúrákat támadva, melyek létrehozták a szatíra tárgyát (idézi Szalay 1963, 143). Sutherland véleménye akár úgy is értelmezhető, hogy a szatíra tárgya valójában csak ürügyet szolgáltat a társadalmi struktúrák vizsgálatára, csak egy tünete a súlyos bajoknak, amelyek maguktól nem tudnak megoldódni, mivel nem lehet elválasztani őket egy egész sornyi problémától. A disztópiák nem is keresnek ilyesfajta ürügyet, hanem közvetlenül mutatnak rá a társadalom visszásságaira annak összetett mivoltában. Amikor Jonathan Swift a Hordómesében a pedantériát és az önelégültséget kritizálja, legalább impliciten támadja azt a társadalmat, amely tolerálja, sőt még támogatja is az ilyesfajta viselkedést. Ez az általános ítélet mindazonáltal a háttérbe húzódik az általa használt műfajban (felszabadítva ezzel az olvasót arra, hogy szívből nevessen rajta), míg a disztópiában a társadalom és az emberi civilizáció általános problémái kerülnek az előtérbe, ezáltal lehetetlenné téve a kívülállás és a felsőbbrendűség érzését, amelyek képessé tehetnék az olvasót a nevetésre. 

A 20. század első felének szatíráiban a szatirikus felsőbbrendűség viszonylagossá vált: úgy tűnt, hogy a kritizálásra váró társadalom nagyon mélyre süllyedt. Ez egyfajta pesszimizmushoz vezetett, ami az írókkal csak a problémákat láttatja, a megoldásokat nem - szöges ellentétben az utópikus attitűddel. Nem puszta egybeesés, hogy ez ugyanabban a korban történt (és részben ugyanazoknál a szerzőkkel), amikor a disztópia fontos műfajjá vált. A társadalmi és politikai problémák, amelyek többnyire csak a szatíra hátteréül szolgálnak, akkorává nőttek, hogy többé már nem húzódhatnak a háttérbe, hanem ehelyett a szatíra központi helyét foglalják el, így azt disztópiává változtatva. Pollard (1987, 34) megfogalmazásában a reményteljes szatíraíró gyógyulást kínál az emberi faj betegségeire, de a disztópiaírók szerint „a gyógyszer rosszabb a betegségnél”.

Sutherland szellemes megjegyzése szerint a szatírák nagy része „erőteljes felháborodások spontán (vagy öngerjesztett) túláradásának eredménye, es ezeknek az érzelmeknek a katarzisát nyújtja” (1967, 4–5, idézi Pollard 1987, 4–5). A felháborodás eleme nem hiányzik a disztópiákból sem (noha gyakorta a rezignáció lép a helyébe), de nem lelünk katarzisra, amely megtisztítaná az érzelmeinket és megkönnyebbülést nyújtana a szorongás alól. A disztópiaíró nem vállalhatja ezt a feladatot: a problémákra rá lehet ugyan mutatni, de megoldás ritkán kínálkozik. A szatíraírók – főként a szatíra aranykorában, a 17. és 18. században – bíztak a kritika erejében, de sok disztópiaíró nem optimista még a saját szerepét illetően sem. Mindazonáltal még a szatíra szerzője is csak reménykedhet a – nyilvánvalóan korlátozott – erejében. Harris (2002) szerint – „a szatíraíró praktikus reménye és célja az, hogy eléggé szúrós tüskéket hintsen el ahhoz, hogy megállítsa vagy legalábbis lelassítsa a gonosz elharapózását, még ha a folyamat nem is visszafordítható.” Alexander Pope azt írta John Arbuthnotnak (1734. augusztus 2-án): „legalább elrettenteni akarok, ha megjavítani nem is tudok.” Harris véleménye szerint a szatíra közvetett módszerét a képmutató társadalom tette szükségessé, és azért működhet, mert nem vagyunk mindnyájan gazemberek és legalább elméletben elfogadunk néhány erkölcsi értéket, „de, ha egyszer mind gazfickóvá leszünk, nem lesz többé semmi keresnivalója itt a szatírának. Szerencsére mindezidáig minden kor beérte annyival, hogy a teljes gazemberré válás, a totális csőd, a teljes összeomlás szakadékának csak a szélén táncoljon” (Harris 2002). A disztópia egy kicsit távolabb tekint, ezen a szakadékon túlra, ahol a szatíra hagyományos fegyverei hatástalannak bizonyulnak.