Czigányik Zsolt

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

1.5. Utópia és ideológia

Még ha ez a kötet főleg a 19. századi és 20. század eleji disztópiákkal foglalkozik is, a kortárs olvasók megközelítéseire is érdemes egy pillantást vetni. A modern disztópiák gyakran reflektálnak a 20. századi nagy diktatórikus vagy totalitárius rendszerekre – a fasizmusra, nácizmusra és a kommunizmusra – amelyek mindegyike hordoz valamilyen utópikus elemet a gyökereiben. Václav Havel (1986) mondta, hogy egy nagy utópia bukása szkeptikus hozzáállást vált ki az emberekből minden utópikus elképzelés iránt. Ez a tény a 20. század közepétől kezdve érthetően a gyanú árnyékát vetette az utópizmus mindenfajta megjelenésére.

Northrop Frye (1980, 114) véleménye szerint a kommunizmus, a „politikai gondolkodásban valaha megjelent legbefolyásosabb utópia” katasztrofális kudarca miatt „bénult le az utópikus gondolkodás és képzelet”. Noha Karl Mannheim, a magyar származású szociológus az utópizmus számos vonását pozitívan értékelte, ez a bénultság és gyanakvás látszott uralkodni a 20. század második felében. Ennek a szellemi trendnek ikonikus és nagyhatású képviselője Karl Popper, akinek 1945-ben megjelent A nyílt társadalom és ellenségei című könyve különösen a „lépésenkénti társadalomtervest” állította szembe az „utópikus társadalomtervezéssel”. Az előbbi esetben a társadalmi változásokat óvatosan, egyesével hajtják végre, visszajelzésekkel és szükség szerint módosításokkal. Az utópikus társadalomtervezés alatt Popper azt értette, hogy egy előzetesen kigondolt elképzelést erőltetnek a társadalomra. A kétféle társadalomtervezés ilyesfajta ütköztetését – bár hatásos volt – alkalmatlannak minősítette több kortárs kritikus, főleg mivel az utópiákat afféle tervrajzként kezeli. A „tervrajz-utópizmus” azt jelenti, hogy az utópiákat úgy olvassuk, mintha egy társadalmi változás részletes tervei lennének, noha a legtöbb utópiát nem „azzal a céllal” írták, „hogy egy az egyben átültessék a gyakorlatba” és nem is olvashatók így (Sargent 1982, 570). Ha úgy olvassuk az utópiákat, mint amik a létező társadalom kritikáját adják, és inkább haladási irányokat, mint végcélokat mutatnak, akkor sokkal megfelelőbb olyan interpretációs módszereket alkalmaznunk, amelyek többféle értelmezésre nyitottak, figyelembe véve az irodalmi szöveg többszólamú, illetve többértelmű jellegét, mint egyetlen értelmezési lehetőséget „üzenetként” kidomborítanunk. Ily módon az utópiák elveszítik fenyegető jellegüket, és olyan szellemi térré válnak, amely lehetőséget nyújt egy társadalmi változás formáinak megvitatására.

Thomas Molnár, a magyar származású katolikus gondolkodó az Utópia: az örök eretnekség (1967) című nagyhatású művében figyelmen kívül hagyja az ilyesfajta hermeneutikus értelmezést, és minden utópiát veszélyes politikai szerkezetként ábrázol, főleg kollektivista attitűdjük miatt. Az a véleménye, hogy az utópiák lényegében tervek, mivel „ha egyszer beláttuk egy eszményi állapot kívánatos voltát, máris hozzá kell látnunk, hogy megvalósítsuk; késlekedni, akadályokkal számolni megbocsáthatatlan bűn” (Molnar 1967, 43). Hasonló utópia-ellenes hajlam hallik ki Leszek Kołakowski szavaiból, aki szerint „bármely utópia, amely a tökéletes társadalom tervét kínálja, szörnyű veszélyek forrása. […] Ha részletesen elképzeljük, hogy meg tudunk tervezni egy egész társadalmat olyan módon, hogy az emberi társadalomtervezés harmóniát, igazságot és bőséget biztosít, az szükségszerűen zsarnokságot hoz létre. Én szeretném az utópiát a képzelet világában tartani” (Urban 1981, 12). Ezek a szélsőségesen gyanakvó gondolatok (melyek meglehetősen érthetőek a náci rezsim bukása után és a hidegháború légkörében a szocialista országok tervgazdálkodása idején) azt eredményezték, hogy a huszadik század nagy részében az utópiákat ellenséges klíma övezte a társadalomtudományok körében. Ez a kedvezőtlen klíma a magyar irodalomban is érezteti hatását: a 19. századi nagy utópikus műveket követően (különösen Bessenyei és Jókai írásaiban) a 20. század híján van magyar szerző nagy pozitív utópiájának.

A 21. században könnyebb Northrop Frye-jal egyetérteni, aki az utópia kritikus újjáélesztését sürgeti. Már 1965-ben azt hirdette, hogy ideje újra fölfedezni „az utópikus képzelet valódi erejét és jelentőségét. […] Az utópikus gondolkodás épít a képzeletre, az irodalomban gyökerezik, […] és kevésbé foglalkoztatja a megvalósíthatóság, sokkal inkább a lehetőségek megjelenítése” (idézi Modena 2011, 46). Ilyenformán az utópizmus dinamizáló erőként szolgálhat számunkra a társadalmak kritikus szemléletében, feltéve, hogy fölismerjük: az utópia nevű éremnek két oldala van. Egyfelől lehet valószerűtlen és megvalósíthatatlan, másfelől viszont potenciális pozitív hatásai is vannak, mint például új lehetőségeknek nyit teret, és a megkövült és statikus ideológiák szabályainak megtörését vetíti elő.

Egy másik okot is találhatunk arra, hogy az utópia miért vált gyanússá a 20. század második felében, mégpedig azt, hogy állítólag az ideológia lépett a helyére (Passerini 2002, 16). Ez elsősorban Karl Mannheim, a magyar származású szociológus első ízben 1929-ben megjelent Ideológia és utópia című művének átfogó hatásának tudható be. Mannheim (2001, 22) kritikával illeti az utópikus szellemet, és lényegében kétarcú jelenséget lát benne: szerinte az utópia vagy a jövő nem reális, eszképista megjelenítése, vagy egy lehetséges jövőkép. Az eszképizmus veszélyének dacára, amit az utópia valóban magában hordoz, „az utópia teljes eltűnése az egész emberré válás formáját átalakítaná. Az utópia eltűnése statikus tárgyiasságot hoz létre, amelyben az ember maga is dologgá válik, [...] az utópia különböző formáinak megszűnésével [az ember] elveszíti történelemformáló akaratát” (Mannheim 1929/1991, 236). Mindebből következik, hogy az utópizmus (annak bármely formájában) alapvető üzenete az, hogy a dolgok másképp is mehetnek: bármelyik sajátos társadalmi vagy politikai alakulat esetleges. Az utópizmus a változás lehetséges voltára mutat rá és bármely fennálló hatalmi struktúrát viszonylagossá tesz - beleértve saját magát is, az adott alternatív vagy fiktív politikai struktúrát, amit leír vagy ajánl. Bármely utópikus jelenség magában rejt egyfajta dinamizmust és a változhatatlannak tekintett struktúrák elvetését.

Mannheim számára kontrasztív dinamikus viszony áll fenn ideológia és utópia között. Egy adott ideológia képviselői gyakran használják az „utópikust” mint rosszalló címkét mindenfajta elgondolásra, amely az ő nézőpontjuk szerint nem valósítható meg. Mindazonáltal, ha egy utópia megvalósul, akkor máris ideológiával válik; ilyenformán a tegnap utópiája a holnap ideológiájával lehet. Lyman Tower Sargent szavaival (2013, 447) ma „a legjobban ott látjuk, hogy ideológia és utópia mennyire szorosan összefonódnak, hogy minden ideológia szívében rejlik egy utópia, mivel minden ideológia valamiféle jobb világról szóló elképzelést tartalmaz, ami akkor jön majd létre, ha az ideológia tökéletesen megvalósul”. A kortárs konszenzus, amely szerint három kulcsfontosságú aspektusa létezik az utópizmusnak – irodalmi, gyakorlati és elméleti – Mannheim számára még nem volt ismert: ő csak az utópizmus elméleti aspektusára reflektált. Számára az utópia nem egy irodalmi kifejezés, hanem lényegében a politikai gondolkodás egy sajátos formája.

Az utópizmus három megjelenési formája között fennálló kényes viszony vizsgálata jelenleg is folyik – ennek részese jelen kötet is. Az irodalom és a politika kapcsolata általában véve egy megoldatlan problémát képez, és politológusok és irodalomkutatók egyaránt vizsgálják. Az, hogy szépirodalmi művek illusztrációként szolgálhatnak társadalmi vagy politikai elgondolások és folyamatok megértéséhez, csak kiindulópontként szolgálhat „a társadalomtudományok ‘rehumanizációjához’ a jelen évtizedekben” (Whitebrook 1995, 55). Rá kell mutatni, hogy a politikai ideológiák kialakulása – lényegüket és megfogalmazásukat tekintve is – olyan fogalmak, szimbólumok és metaforák hatása alatt áll, amelyek gyakran irodalmi művekben jelennek még, és hogy az irodalom „a politikai megértés forrásává válhat, ahelyett, hogy puszta illusztráció maradna” (Whitebrook 1995, 57–58).

Paul Ricoeur (1984) az ideológiát egy olyan diskurzusnak tekinti, amelyik egy csoport identitását erősíti. Ez a megerősítés nemcsak fogalmak, hanem szimbólumok és narratívák által valósul meg. Azonban ez a folyamat, amely igen fontos a társadalom kohéziója szempontjából, eltorzulhat az uralkodó elit révén, amely a saját hatalmát igyekszik igazolni. Az utópiában megjelenő diskurzus - pontosan a szimbolikus és az elbeszélő jellegéből adódóan - arra szolgál, hogy megelőzze ezt a torzulást azáltal, hogy a kételyt kelt a fennálló struktúrákkal szemben, és a társadalom számára alternatív lehetőségeket mutat fel. Ami a disztópiát illeti, Peter Fitting (2010, 141) hasonló hozzáállást javasol, szerinte „a disztópia által megjelenített kritika, amellyel a kortárs társadalmat illeti, a változásra való igényt sugallja, vagy akár követeli”.

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 184 9

Irodalom

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban Szerző: Czigányik Zsolt Utópia és disztópia kapcsán elsősorban angolszász szerzőkre szoktunk gondolni, pedig a műfaj, illetve jelenség a magyar kultúrában is régóta jelen van. Ez a kismonográfia az első próbálkozás a magyar irodalomban elszórtan megtalálható utópikus és disztópikus írások koherens hagyományként való értelmezésére. A kötet bemutatja a régi magyar irodalom és a Magyarországon alkotó külföldi szerzők (mint Jacobus Paleologus és Johannes Comenius) utópikus írásait, Morus szövegének fordítás- és hatástörténetét, majd részletes elemzéseket közöl a XIX. és a XX. század első felének legfontosabb utópikus műveiről. Ezek a művek gyakran ismert, kanonikus szerzők (Bessenyei György, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Babits Mihály) olyan írásai, melyek ritkán vannak a figyelem középpontjában, mások pedig, mint Szathmári Sándor Kazohiniája, kimondottan az utópikus hagyomány szempontjából fontosak, míg Az ember tragédiáját a kötet újszerű szempontból mutatja be. Az elemzések, az utópia műfajának megfelelően, az irodalmi hermeneutika módszereit a politikatudomány és az eszmetörténet eszközeivel egészítik ki. A könyv egyik fontos állítása, hogy a magyar utópizmusra (ahogy általában a magyar kultúrára) nagy hatással van a közép-európai régió köztes, liminális helyzete kelet és nyugat között, mely befolyásolja a hatalmi struktúrákat, a társadalmi és politikai rendet, és az ezekre reflektáló utópikus szövegeket. A műelemzések megközelítésére nagy hatással volt a mai interdiszciplináris utópiakutatás, különösen Lyman Tower Sargent, Gregory Claeys és Fátima Vieira munkássága. Kiemelt jelentőséget kap a magyar és a brit hagyományok kapcsolata, különösen Jonathan Swift és H. G. Wells recepciója. A kötet először angol nyelven 2023-ban Utopia between East and West in Hungarian Literature címen jelent meg a Palgrave Macmillan kiadónál. https://link.springer.com/book/10.1007/978-3-031-09226-8 Fordító: Ébényi Anna

Hivatkozás: https://mersz.hu/cziganyik-utopia-kelet-es-nyugat-kozott//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero