Úgy látszik, ellentmondás alakult ki aközött, ahogyan a modern irodalmi utópiák és disztópiák narratívái működnek, és ahogyan a társadalomtudományok bemutatják az utópikus diskurzust. Ahogyan Whitebrook (1995, 58) megállapítja, „az egyik előnye annak, hogy az irodalmat beemeljük a politikába, az, hogy a figyelem az egyéni sajátosságokra irányul.” Az irodalmi elbeszélés logikája megköveteli a konfliktusok és karakterek meglétét, míg a társadalomtudományok úgy mutatják be az utópiákat, mint amelyek lényegében társadalmi-politikai felépítményekkel foglalkoznak és kevésbé érdekli őket az egyéni cselekvés. Esztétikai szempontból ez a háttérben meghúzódó feszültség gyakran azt eredményezi, hogy nincsenek jól kidolgozott karakterek, konfliktusok és komplex cselekmény az utópikus irodalomban, különösen a koraújkori szakaszban. Elméletileg az utópikus állam ideális társadalmi-gazdasági struktúrája felelős az emberiség végső jólétéért. De mind utópikus, mind a disztópikus kontextusban gyakran kiviláglik, hogy a harmóniát csak a főhős egyéni erényei által lehet elérni és fenntartani; visszatérő elem, hogy a főszereplő ravaszsága vagy ügyessége győzi le a szembenálló ellenséges erőket (vö. Tatrangi Dávid Jókai A jövő század regényében). Az irodalmi diskurzusban az egyén alapvető szerepe szemben áll a történelem strukturalista nézőpontjával, amit legszemléletesebben Lukács György (1971) marxista filozófus fejtett ki: szerinte az egyéni cselekvés csak a történelmi folyamatok felszínén mozog, a mélyben pedig a történelem folyamatai irányítják a történéseket. Állítását Karl Marx elméletére alapozza, aki A tőke (1867/1955; fordította Rudas László és Nagy Tamás) első kiadásának bevezetőjében kijelenti, hogy „Önmagában véve nem arról van szó, hogy magasabb vagy alacsonyabb fejlettségi fokot értek-e el azok a társadalmi antagonizmusok, amelyek a tőkés termelés természeti törvényeiből fakadnak. Magukról ezekről a törvényekről van szó, ezekről a vas szükségszerűséggel ható és érvényesülő tendenciákról”. Marx érvelésében ez a „vas törvényszerűség” kizárja az egyéni cselekvés jelentőségét. A szépirodalom ezzel szemben saját működési logikája szerint az egyéni cselekvés szükségességét húzza alá, és így arra az állandó küzdelemre irányítja a figyelmünket, ami a történelem és a politika intencionális és strukturalista szempontjai között zajlik. Az irodalmi művek és főképpen az utópiák elemzése segíthet ebben a kényes kérdésben, amennyiben figyelembe vesszük, hogy az utópikus és disztópikus irodalomban az irodalmi összetevő természeténél fogva a személyes cselekvés fontosságát hangsúlyozza a történelem strukturális összetevőivel szemben. Ez a vonás különösen erős Jókai Mór A jövő század regényében, ahol a repülőgép feltalálása által lehetővé vált szerkezeti változások csak a főszereplő okossága és bátorsága révén valósulhatnak meg (míg a történelem negatív erőit gonosz karakterek képviselik – a téma részletes kifejtését lásd az 5. fejezetben.)

Sutherland (1967, 1) könyvének legelején azt állítja, hogy a szatíra destruktív: elpusztítja a meglévőt, és nem feltétlenül tölti ki az így keletkezett vákuumot. A disztópia nemcsak a már létezőt rombolja le, hanem azt is, ami még csak potenciálisan létezik a szerző jelen idejében, amikor még csak a lehetősége nyilvánvaló. Nem lenne korrekt elvárnunk a szatíraírótól, hogy a hibák ábrázolásán túl még ki is javítsa azokat, és ugyanígy nem lenne fair elvárni a disztópiától sem, hogy a boldog jövő felé vezető utat megmutassa, vagy legalábbis azt az egérutat, amellyel az ábrázolt rémséges jövő elkerülhető. Az disztópiák rámutatnak a saját korukban rejlő veszélyekre, de ezen veszélyek elhárítása - már amennyiben egyáltalán lehetséges – nem tartozik a hatáskörük alá. Arthur Pollard (1987, 3.) szerint az a legjobb szatíra, amelyik a legmagabiztosabb saját értékeit illetően. Abádi (2018, 43) azt állítja, hogy a 20. században a szatíra normáira vonatkozó konszenzus megszűnt, és a szatíra elvesztette stabilitását. Az ilyen kevéssé magabiztos idők szatírája a disztópia: már nem vagyunk benne biztosak, hogy mi a pozitív norma, de a jó hír az, hogy a civilizációnk jövőjét illetően legalább azt tudjuk még, mi a rossz és abnormális. És ha elfelejtenénk, akkor a disztópiák mindig emlékeztetnek rá minket.