A magyarországi utópikus irodalom története külföldi írók, mint Paleologus vagy Comenius latin nyelvű műveivel kezdődik. Az első magyar író által, Magyarországon írott, ténylegesen magyar nyelvű utópia (ha az elveszett műveket nem számítjuk) Bessenyei György Tariménes utazása (1804; a továbbiakban röviden Tariménes) című könyve. A Tariménes tekinthető egy felvilágosult író optimista szatírájának, aki a Habsburg-uralom magyarországi visszásságaitól szenved. Bessenyei György (1747–1811) kelet-magyarországi nemes volt, aki a hírneves sárospataki református kollégiumban tanult (ahol Comenius és tanított egy évszázaddal korábban). 1765-ben belépett a Mária Terézia császárnő bécsi Magyar Testőrségébe, ami azáltal, hogy egy jelentős kulturális központban élhetett, nagy lehetőségeket nyitott meg számára. A felvilágosodás legfontosabb íróinak munkáit olvasta, mint például Voltaire, Rousseau és Locke, félig feledésbe merült korábbi magyar írók műveivel egyetemben (Czigány 1984, 83). Írói és fordítói pályafutását 1772-ben kezdte, amikor az Ágis tragédiája című művét publikálta. A mű egy fiatal nemesről szól, aki az uralkodóval szemben védelmezi a népet, és magányban kell meghalnia – vagyis egy olyan sorsról, amelyben később a darab írója maga is osztozott. Bessenyei kilépett a testőrségből, számos sikeres darabot és jelentős pamfletet publikált, amelyekben kulturális programját hirdette meg Magyarország korszerűsítéséről, középpontban a társadalom minden rétegének, nemcsak az arisztokráciának, a nevelésével. Czigány (1984, 84) szerint Bessenyei korai írásai jelentik a magyar nemzeti kultúra felé tett első lépéseket. Nagyon fontosnak tartom, hogy a magyar nemzeti kultúra gyökereinél éppen egy utópikus könyv van jelen, még akkor is, ha nem jelenthetjük ki, hogy az utópia műfaja éppoly nagy szerepet játszana a magyar kultúrában, mint az angol, amerikai vagy az új-zélandi kultúrákban (vö. Sargent 2001). Harmincöt éves korában, 1782-ben Bessenyei önkéntes száműzetésbe vonult Kelet-Magyarországon lévő vidéki birtokára, Biharba. Halász (1936) szerint Bessenyei mindig – még Bécsben is – magányos farkas volt, de az elszigetelődése II. József 1780-as trónra lépésének is köszönhető, amikortól többé nem publikálhatta műveit a Habsburg cenzúrának és az anyagi támogatás elapadásának köszönhetően. A publikációs lehetőségek hiánya dacára Bessenyei jelentős írásokat hozott létre a felvilágosodás eszméinek hatására, míg a Tariménes gondolatainak összegzésének is tekinthető.

 

Nagy (2007, 453) szerint a Tariménes nemcsak úttörővé tette Bessenyeit, hanem a magyarországi felvilágosodás eszméinek összegzőjévé is. Számos kritikus (pl. Eckhardt 1919) egyetért abban, hogy az érett Bessenyei gondolatai és törekvései a Tariménesben érik el a csúcspontjukat, és a könyv összetett viszonyban áll a korábbi írásaival, melyeknek jelentésmezői átfedik egymást, így az eszmék és motívumok gyakran vándorolnak a művek között. Ez a kölcsönös viszony különösen erős A természet világa (1799), A Társaságnak eredete (1802) és A bihari remete (vö. Nagy 1998, 99–100) című művekkel, amelyeknek a nyilvánvaló szándéka az ideális politikai rendszer megtalálása, amely alatt egy alkotmányos monarchiát kell érteni. Visszatérő elem Bessenyei későbbi írásaiban az alkotmányos hatalom és a despotizmus szembeállítása, valamint a vallás kérdése is, nevezetesen a katolikus egyház társadalmi szerepe. Mindezen művek (a Tariménest is beleértve) az emberi haladást szkepticizmussal szemlélik, de ezt a szkepszist az a remény hatja át, hogy végül majd a racionális gondolkodás, talán lassan, de biztosan tartós hatást ér el (Nagy 1998, 116).